Vicces, hogy mindig máshogy jössz. Most a helyreállító oldaladat mutatod nekem. Szereted körbeaknázni a becélzott hazugságot, mielőtt megsemmisíted. Fokozatosan minden szálat elvágsz körülötte, amik a többihez köthetnék, míg végül már nem marad kapcsolódási pontja bennem és a mélybe zuhan. Igazi mestere vagy ennek. Nem is gyakran kaplak rajta, persze ez nem is szükséges, mégis néha jó ráeszmélni, hogy milyen finoman kidolgozod te ezeket a lomtalanításokat a fejemben.
– Miért van bennem ez az izgatottság – szinte félelem – azzal kapcsolatban, hogy mit teszel legközelebb?
– Tartasz tőle, hogy féltve őrzött hazugságaid értelmetlenné válnak talán? Olyan régen tartod fenn a belőlük épült erődítményt, hogy már borzasztóan fájna, ha összetörne, mert annyi egyéb hazugság épül rá. Egész kis város készült belőlük. Te pedig ott laktál a közepében és nagy figyelemmel és erőfeszítéssel fenntartottad ezt az illúziót. Most, hogy kiköltöztél onnan, kezd egy kicsit omladozni. Magára hagytad ezt a hazugságvilágot és alkotóelemei hiányolják az odafigyelésedet és kiszolgálásodat. Kissé fel is vannak háborodva, bár még őszintén hiszik, hogy hamar megunod ezt a kis kiruccanásodat az én házamban és visszatérsz megszokott, kényelmes hazugságbirodalmad szívébe.
Én nagyon szívesen megkérdőjelezem neked ezeket az építőelemeket. Ahogy egyesével kihúzogatjuk a hazugságokat, hamarosan beomlik az egész rendszer. Egyébként ez történik minden egyes beszélgetésünknél és valahányszor csak mered élvezni az életet.
– Valóban így van! – csúszik ki a számon.
– Köszi a megerősítést! Már aggódtam, hogy nincs igazam… – somolyogsz magadban, de én tudomást sem veszek róla, mert éppen kezd összeállni számomra valami.
– Néha amikor ok nélkül csak örülök valaminek, utána valahogy nem találok bizonyos kötelékeket a lelkemben. Várnám, hogy beleütközzek a megszokott falba és valamiért már nincsen sehol. Azt sem tudom megmondani mikor, miért és hogyan tűnt el, csak azt, hogy a helye sincs meg. Hogy egy pillanatnyi önfeledtségnek milyen visszafordíthatatlan mellékhatásai vannak?! Már nem is az vagyok, aki egy gondolattal azelőtt voltam.
– Tudnod kell, hogy ki nem vagy! Nem vagy az én szolgám, nem kell teljesítened, nem kell betölteni az elhívásodat. Nem kell tenned semmit, ami nem úgy történik, hogy annyira tele vagy velem, hogy az magától ömlik és sugárzik belőled. Nekem semmi nem kell, ami nem a belőled kirobbanó szeretetemnek a megnyilvánulása. A Királyság nem arról szól, hogy adok neked egy feladatot, és egy szerető kapcsolaton belül együtt kivitelezzük ezt az isteni projektet. Nem! Nem! Még csak ez sem!
Én vagyok az Alfa és az Omega, én vagyok a kezdet és a vég, én vagyok ok és az okozat, én vagyok az út és én a cél. Hozzám csak rajtam keresztül lehet odatalálni. Csak ezért meséltem neked arról, hogy milyen formákban fog kibuggyanni belőled az a szeretet, amit megismertél, hogy nem ijedj meg tőle, amikor történik, vagy alázatoskodásból ne fogd vissza. A túlfolyás a legtermészetesebb dolog. Sem erőltetni, sem visszafogni nem érdemes. Ez az egyetlen oka, hogy beszélek elhívásról, hogy lásd, mennyi féle módon tervezek benned megnyilvánulni. Nem kell várnod arra, hogy mikor leszel képes megvalósítani ezeket. Ígérem, hogy soha. S minél többször rájössz, hogy nem vagy rá képes, annál jobb. Annál kevesebb kudarcot élsz meg és okolod magad azért, hogy miért nem tartasz ott, ahol tartanod kellene. Igazság az, hogy sehol nem kell tartanod, mert nem arra lettél megalkotva, hogy egyszer azért majd valamit produkálj nekem. Arra lettél teremtve, hogy végre engedd, hogy szeresselek! Érted? Nincs más oka a te létezésednek. Akartam valakit, akit szerethetek. Valakit, akiért és akire kiönthetem az összes szenvedélyemet. Akit magamhoz húzhatok, megölelgethetek és meggyőzhetem a szabadságáról.
Az anyag, amiből formáltalak, az én vagyok. Érted? Belőlem vagy kiszakítva, csak „elfelejtetted, hogy ki vagy így elfeledtél engem is.” Bármit is rontasz el, utánad fogok menni és üldözni foglak a kegyelmemmel. Utol fog érni az én jóságom. Nem kell különbnek vagy jobbnak lenned másoknál, semmilyen téren! Pont elég vagy ahhoz, hogy szeresselek. Én abban egész ügyes vagyok, hogy a célnak megfelelő dolgot alkossak. Elterveztem, hogy valami szerethető lényt formálok, és elhiheted, hogy sikerült is. Az egész teremtett világ azért van, hogy valami módon kifejezze a kapcsolatunkat. Minden csak díszlet ahhoz, hogy benne megéljük szerelemünket. Érted? Olyan mintha az egész világon csak te és én léteznénk. Nem csak úgy mellékesen szeretlek, még csak nem arról van szó, hogy ez nekem a legfontosabb, hanem az egyetlen oka a létezésednek, illetve kizárólagos célja. Ez a kezdete és ez a vége. Ezért alkottalak, és a halálnak is az az értelme, hogy végleg beteljesüljön az egységünk. Csacsika! Az én végtelen szerelmemnek az egyik kifejeződése vagy.
Te belőlem vagy, te értem vagy, te nekem vagy. Te én vagyok.
– Egy kérésem van, hadd lakjak örökké a házadban. Hadd költözzek be ide, maradjak örökké itt és ne menjek sehova!
– Eléggé felesleges bárhova továbbállni, ha már megtaláltad magad nálam. Nem is fogsz. Nem mintha nem engednélek, de nem lesz hozzá kedved, és még ha akarnál is menekülni, már a vonzásomban vagy. Mindig is itt voltál, és örökké itt leszel, de a te szempontodból néha ez olyan mintha most térnél haza először. Én bármikor várlak. Végtelen felfedezhető mélységei vannak a hazatérésnek.
Annyi mindent mondanék, én kicsi Babám – cirógatod meg az arcom.
– Akkor most folytassam azt, amit elkezdtem, aztán majd alakulok menet közben? Vagy az jobban segítene a helyreállásomban, ha mindent félretennék, és az összes mennyaföldönös tevékenység megszűnne?
– Azt csinálsz, amit akarsz. Még mindig nem érted? Megpróbálod azt csinálni, amit akkor tennél, ha a szeretet túlcsordulna belőled, anélkül hogy te magad megtelnél vele. Őrültség a beteljesedettség gyümölcseit kipasszírozni magadból, anélkül hogy megtelnél a Szeretettel. Számomra a beteljesedés a lényeg, nem a gyümölcse. Az úgyis kirobban belőled, amivel tele vagy. Csacsika! Szeretném, ha mindenekelőtt megtapasztalnád milyen betelni velem!
– Na jó, hát ezt nem feltétlenül értem, de jól hangzik.
Engedem, hogy magadhoz ölelj. Megsimogatod a hajamat, egy kicsit talán össze is borzolsz. Tenyereddel lágyan a mellkasodra hajtod a fejem. Minden tök mindegy ilyenkor, csak hadd legyek itt mindig!
– Valóban mindegy.
Még nem mersz akármikor ilyen természetességgel idebújni. Olyankor fontos, hogy visszaemlékezz ezekre, amiket ilyenkor hallasz tőlem az ölemben fekve: Hogy tökéletes vagy, nem vagy a szolgám, sem az eszközöm, sem a projektem, és semmi ilyesmi.
Nem érted, hogy nincs más célom veled, csak annyi, hogy szeretlek?! Ha lenne, akkor önző lennék, és akkor én nem én lennék, mert én a Szeretet vagyok, az pedig nem önző.
– És neked nem lealacsonyító, hogy ennyire egyoldalú és egyenlőtlen a kapcsolatunk? Mindig te adsz, te szeretsz jobban, te kezdeményezel, te gondoskodsz mindenről…
– Botrányos lenne a szerelmem irántad? Ezt akarod mondani? – teszed nevetve a két vállamra a kezeid és kissé kintebb tolsz, hogy a szemembe mondhasd:
– Az! Határozottan botrányos, és nagyon élvezem – hajolsz egy pillanatra egészen közel.
– Egyébként sok mindent adhatsz nekem. Egyáltalán nem kiegyensúlyozatlan a kapcsolatunk, csak most még így éled meg. Igazság szerint hozzám illő társ vagy. Nagyon is tudsz örömet okozni nekem – suttogod felettem, a homlokod a hajamat érinti.
– Én még azt is élvezem, amikor még reagálni sem tudsz a megjegyzéseimre, ezért csinálsz valami apróságot, hogy eltereld a figyelmet. Észreveszem én az ilyesmit! – keresed meg a szememet egy huncut mosollyal. – De ez is tetszik. Nem tudsz nekem nem tetszeni, bármit is csinálsz. Eldöntöttem, hogy szeretlek, úgyhogy szabad vagy. Akár arra is, hogy megpróbálj meggyőzni arról, hogy ne szeresselek, mert úgysem fog menni.
– Akkor akár folytathatnék normális életet is, nem? Semmi szükség, hogy az összes időmet a te dolgaiddal töltsem? Szolgálnom nem is érdemes, amíg nem a szeretet kirobbanása a tevékenykedésem. Ugye? Akkor most térjek vissza? Rakjam szünetre az egész őrült szolgálós életemet, mert jelenleg még nem arról szól, hogy túlcsordulsz belőlem, igaz? Tényleg, mit csináljak? Ez most teljesen felülírja a dolgokat – nyöszörgök zavarodottan.
– Csacsika! Egészen addig, amíg nem az én szeretetemnek a kirobbanása az, amit másokért teszel, addig az inkább egy elképzelés megvalósítása képességeidhez mérten, az én segítségemet bevonva. Körülbelül ennyi. Figyelj! Ha ifipásztor lennél és párkapcsolati képzést tartanál, én abban is benne lennék. Részt veszek akármilyen tevékenységben, mert meghívsz. Sőt, megáldom azokat az embereket is, akik felé szolgálsz, hiszen őket is mindennél jobban szeretem. Ha erre vágynál, én ebben is partner lennék! Ugyanakkor mi értelme annak, hogy végrehajtom az egész elhívásodat rajtad keresztül anélkül, hogy az benned elérné célját? Mégpedig azt, hogy te teljes legyél az én szeretetemmel.
„Csordultig van poharam. Az Úr házában lakom hosszú ideig”- ahogy Dávid írta. Eléggé számít, hogy már nem csak tele van, hanem túlcsordul. Több, mint elég a szerelmemből. Annyira túlárad, hogy már kifolyik. Le az asztalra, aztán a padlóra. Már áll a földön az olaj, majd onnan kiszivárog az utcára, a mezőre, elárasztja völgyeket. Aztán tovább emelkedik a háztetőkig, végül befedi a hegyeket is, de akkor sem áll meg. Átmos minden akadályt, mígnem egy hatalmas sárga gömbbé változik a bolygó és láthatóan betölti a földet az én dicsőségem.
– De vicces! – hümmögök, ahogy megmutatod ezt egy kis videón a képzeletemben.
– Ami nem csordul túl, az nem csordul túl. Ez ennyire egyszerű – húzod félre a szádat megjátszott közömbösséggel.
– Jézus, úgy bírom az ilyen bölcsességeidet! Néha olyan szarkasztikusan beszélsz, mint én.
– Azt hiszed utánozlak? – csípsz játékosan belém. – Szeretek olyan lenni, mint te.
Ezt kénytelen vagyok a fricskával viszonozni.
– Nana! – fordulsz meg és úgy kapsz fel, hogy a karjaimat ne tudjam mozgatni.
– Jaj, de kis aranyos vagy – puszilod meg a fülemet. – Szeretek veled lenni!
– Szeretek veled lenni! – fúrom a válladba az arcom.
– Fura. Néha úgy érzem, mintha nem tudnám megfogalmazni, amiket mondasz. Valahova belém kerül, de magamnak sem tudnám szavakba foglalni.
– Emlékszel? Téged teszlek üzenetté, te vagy az én levelem! Írok beléd, neked, illetve benned másoknak. Annyi minden kerül erre a lapra, szinte rá sem fér. Jól olvasható lesz, mert sokaknak küldöm. Te vagy az én kis szerelmes levelem – forogsz velem egy kört, ahogy egyik karoddal a fejemet másikkal a lábaimat tartod és közel emelsz arcodhoz.
– Szeretlek! Kicsi Csacsi! – állsz meg egy pillanatra, hogy végigpuszilgass. Teleírt lapokat repít a körülöttem kavargó szél. Hamarosan újra pörgünk együtt a végtelenségig, mígnem már minden állni látszik a sebességtől, és te meg én már nem vagyunk két különálló személy.

Németországba utaztunk két barátommal egy egyhetes konferenciára. Gyönyörű természetközeli környéken tartják a rendezvényt, így szünetekben egy kicsit barangolok pihenésképp veled. Annyi minden történik itt, jól esik egy kis magány és „unatkozás”.
– Szeretek veled lenni. Csak adj nekem kegyelmet őrülten beléd feledkezni! Ugrálni és szökdelni! Ne legyen más programom ebben az életben, minthogy egyre jobban rajongok érted! Nem számít senki és semmi, kizárólag az, hogy te vagy. Azt akarom csak, és csak úgy, ahogy te akarod!
Érdekes, hogy mennyire hasonlókat mesél Kevin, mint amikre az utóbbi időkben elvezettél. Néha kicsit ijesztő is az egybeesés. Régebben miért nem mondtál nekem ilyesmit vajon?
– Csacsika, te általában azt tudod meghallani tőlem, amit már meg mersz hallani. Azért van az is, hogy sokszor azt kapod tőlem, amit már mások kijelentéséből is ismersz, mert arra már van füled. Illetve ezért tűnik ki mások megértéseiből az, amit már mi is beszéltünk. Most végre képes vagy hallani, hogy mennyire szeretlek, mert már megtanultad kivenni a szavaimból. Azelőtt hiába próbáltam ezt mindenhogyan kommunikálni feléd, érzéketlen voltál rá.
Csacsika, gyönyörű vagy ma! – nézel rám kedvesen.
– Bocsáss meg, hogy egy csomó területen még nem vagyok valami szabad vagy felébredt. Csak lelkesedek érted. Egyelőre nem sok megnyilvánulása van annak – főleg a viselkedésem terén – hogy szeretlek téged. De attól még nagyon szeretlek. Nem tudom, hogy tudnék megváltozni. Tegyél még őrültebbé érted, és akkor átfolyik ez a szerelem mindenre, cselekedeteimre és minden másra is! Egyszer majd annyira átjársz, annyira kitöltesz, hogy elkerülhetetlenül kirobbansz belőlem. Én erre vágyom igazából, hogy így legyünk együtt. El akarok oda jutni, amikor nem csak, hogy el merem fogadni a szereteted, hanem tudom úgy visszatükrözni, ami már nemcsak puszta lelkesedés, hanem valami, ami megérinti a te szívedet. Amire azt mondod: azért éltem és haltam meg, hogy ez legyen.
– Csacsika! Azt hiszed, hogy jelenleg még nem ez van? Miért gondolod, hogy most nem így örülök neked? Még mindig azt hiszed, hogy a kapcsolatunk egy kicsit is függ tőled – jelented ki nyugodt közömbösséggel. Téged nem nagyon lehet kimozdítani.
– Akkor nem értem, hogy tőlem mi függ? Én akarok neked örömet okozni. Szeretném, hogy egyre inkább olyan legyen a kapcsolatunk, amiben olyan vagyok, hogy ez neked is jól esik. Ha jól értem, ez az engedelmességen keresztül lehetséges leginkább. Akarlak téged úgy szeretni, hogy az érzékelhető legyen neked. Tudom, hogy csak szavakkal szeretni az nem valami sok, és ez az, ami most nálam van, legalábbis többségében. Légyszi’, adj nekem kegyelmet, hogy áttörjön ez is, aztán pedig elárasszon mindent: a szavaimat, viselkedésemet, azt hogy kinek tartom magam. Vágyom, hogy átmosd a gondolataimat, eláraszd az egész kicsi világomat. Annyira méltó vagy rá! Annyira kívánom ezt! Bocsáss meg, hogy sokszor menekülök a jelenléted elől! Végtelenül szükségem van a kegyelmedre, még csak akarni sem tudom, amit te akarsz. Persze, ahogy mondtad ma, már most ott vagyunk elvileg… De érzem, amikor elérkezem a határaimhoz, és nem tudok úgy viszonyulni hozzád, ahogy szeretnék… És ez fáj! Olyan jó lenne téged igazán szeretni!
– Gyere kicsi Csacsika, ugorj ide az ölembe! – tárod ki a karod, jelezve, hogy a probléma megoldása aligha rejlik a szavainkban.
Ott állok egy fatörzsön, mindössze fél méterre a földtől. Izgatott vagyok, hogy legalább egy picit rád merek hagyatkozni. Bár le tudnék jutni egyedül is, legalábbis innen, te mégis örülsz, hogy engedem elkapni magam, mert ez azt jelenti, hogy ennyire már bízom benned. Alig várom, amikor már akkora lesz a bizalmam, hogy egészen elképesztő magasságokból is karodba merem magam vetni.
– Most te beszélsz belőlem?! – böksz oldalba. Ezen kuncogunk egy darabig, mint két bolondos tini! Nagyon tetszik neked, hogy belőlem is és hozzám is te szólsz!
– Mert egyek vagyunk, Csacsika! Minél inkább ráébredsz, hogy egyek vagyunk, annál inkább olyanná válsz, mint én. Mert olyan vagy, csak még nem igazán tudod. Mihelyst ráébredsz, nem esik nehezedre úgy is élni – veted oda könnyedén, majd egy kissé komolyabbra fordul a tekinteted.
– Köszönöm ezt az időt, amit nekem szántál és eljöttél ide. Úgy örülök, hogy végre kiszakadtál az életritmusnak nevezett kis világodból, hogy velem legyél. Tudod, sok mindenkit hívok, csak nem jönnek el gyakran. Régen vágytam már egy ilyen szép helyen együtt sétálni veled.
– Az én szeretetemre vágytál? Azért az elég sekélyes még, mindketten tudjuk! – sóhajtok fel. – Elképesztő! Te feláldozol mindent értem, én meg itt szerencsétlenkedek. Nem túl kiegyensúlyozott ez a kapcsolat, az biztos!
– Csacsika! Abszolút nem baj. Köszönöm, hogy engeded, hogy szeresselek. Nekem ezzel okozod a legnagyobb örömöt – nézel vissza újra rám, ahogy előreszökdécselek az óriási tölgyek között. Hogy mekkora fák vannak errefelé, lehet több száz évesek! Olyan ez az erdő, mint egy mesefilm.
Már kicsit fáradt vagyok a beszélgetéshez az egész napos konferencia után. Csak bóklászunk a kis ösvények között, szerencsére csak ritkán botlunk bele valami túrázóba. Néha meg-megállunk mohát simogatni, mert annyira aranyosak. Közben olykor dúdolgatsz egy kis spontán dalocskát nekem, aminek a szövege aligha különbözik a beszélgetéseink tartalmától, csak én nem fűzök hozzá semmit.
Hamarosan vissza kell majd menjek a hotelhoz, mert már nem tudják a haverok, hogy hová tűntem. Azért még azt a hátsó virágos tisztást megnézzük előtte…

– Azért őszintén várom, hogy véget érjen ez a küzdős időszak. Úgy belelépnék már abba, amikor csak úgy létezem benned, minden erőfeszítés nélkül. Remélem már nem vagyok tőle nagyon távol.
– Ma megint feleslegesen futottál egy kört, de semmi gond. Teljesen szabad vagy felesleges lépéseket tenni, én soha nem foglak elítélni semmiért. Nem tartok vissza tőled semmit azért, hogy így motiváljalak: Sem az én szeretetem, sem az én elfogadásom, örömöm vagy ajándékaim. Egyébként egyik sem a te döntésed függvénye, hanem az enyémé. Én pedig már leszögeztem neked: elég jó vagy nekem. Több mint jó. Tökéletes. Te vagy apucinak kicsi lánya, akiért Ő odáig van – masszírozod meg játékból az arcom.
– Csacsikám, én szeretem azt, ahogy szeretsz engem. Nem igaz, hogy még mindig nem elég jó az, ahogyan viszonyulsz hozzám. Én már elhatároztam, hogy gyönyörködöm benned. Eldőlt rég, soha nem vonom vissza. Egész életedben üldözni fog a szeretetem – oldalba böksz és huncutul kacsintasz. Olyan vagy, mint egy bolondos középiskolás srác. Most mondanék neked valami csattanósat, hogy „visszavágjak”, de semmi nem jut eszembe. Újra megfogod a kezem ahogy mellém lépsz.
– Én odaadtam mindent, hogy veled lehessek. Tudod, nekem milyen sokat ér a társaságod? Akármit megtennék érte és meg is teszek. Miért hinnéd azt, hogy még nem elég jó az, ahogyan velem vagy? Már akkor egyek voltunk, amikor nem is akarhattál engem! Mindemellett te folyamatosan próbálod kiérdemelni ezt a bensőségességet. Mást sem teszel. Pedig már a teremtésed előtt tudtam, hogy odáig leszek érted és örökké velem leszel – lelkesedsz tovább. Fürtjeid előreomlanak, ragyogás árad az arcodról.
– Nekem nincs más célom az életeddel, minthogy megismertessem magam veled. Azt hiszed, hogy van valami egyéb, amit teljesítened kell? Mondjuk elhívás? Csacsika, te még mindig nem értesz engem. Azért vagy, hogy szerethesselek. Azért létezel. Egyetlen oka, hogy beleleheltem a semmibe és létrejöttél, hogy legyen kit szeretnem. Érted? – szorítod meg a tenyerem.
Kellemes illatok áradnak felénk a közeli gyümölcsösből, bár a legtöbb fán még csak bimbók vannak. Mindenképp vissza kell jönnünk, amikor teljesen virágba borulnak.
– Zseniális művész vagyok – nézel gyümölcsfákra, majd rám. – Egy roppant jól megszerkesztett kompozícióm a világ és benne te is külön. Akárcsak a virágzásban, a természetben mindennek megvan az ideje. Ne próbáld meg erőszakkal kifejteni a szirmokat, hogy végre nyíljon már! Ráérsz megvárni, míg magától történik. Engem nem zavar az, ahol jelenleg tartasz.
Láttál már játszótéren apukát kisgyerekkel játszani? Odáig van a kis botladozó, ügyetlen lényért. Pedig minden téren jelentősen magasabban áll a tudatlan, kiszolgáltatott csöppséghez képest. Nem érted? Az apa azért szereti a gyermekét, mert az övé. Az enyém vagy, ez teljesen elég ok arra, hogy örökké szeresselek. Nem kell több. Nem kell ezt azzal kiegészítened, hogy rendesen viselkedő vagy okos gyerek vagy. Nincs szükségem arra, hogy valamilyen legyél ahhoz, hogy szeresselek. Az, aki vagy önmagában megérdemli az összes törődésemet és figyelmemet, függetlenül attól, hogy mit teszel. Erről fogok veled beszélni újra és újra. Lehet egy kicsit unni is fogod néha, de nem bánom. Amikor ezt végre megérted, akkor feje tetejére áll minden benned és körülötted. Attól függ, hogy mennyit tudsz átadni az én szeretetemből, hogy mennyit engedtél saját magadnak megtapasztalni belőle. Ezt sem igyekezettel, sem jó időbeosztással, sem odaadó szolgálattal nem tudod helyettesíteni.
– Akarok csak rohanni feléd, felugrani a nyakadba és hagyni, hogy megpörgess. Nem szeretnék sehol máshol lenni, csupán itt veled. Nem mennék innen sehova. Teljes erőből futok-futok, s egyszer csak ott találom magam a karjaidban. Rájövök, hogy otthon vagyok. Soha nem is voltam máshol.
Magadhoz szorítasz, egyre szorosabban. Az arcom belefúródik a mellkasodba. Érzem az illatodat. Teljesen magadba csomagolsz. Csak annyit veszek ki a motyogásodból, hogy „Csacsikám!„

– Azon gondolkodom, hogy vajon mi viszi előbbre az embereket a veled való életben, hogyha nincs miért rohanni? Kicsit össze vagyok zavarodva. Tudom, hogy a kegyelem megismerése kulcsfontosságú ahhoz, hogy vádlás és megfelelés nélkül járhassunk veled, de ha mindenki olyan nagyon megnyugszik, hogy mindent elvégeztél és nekünk semmi dolgunk nem maradt, akkor elveszítjük a motivációjukat még a te megismerésedre is talán, nem? Ha nincs egy elérendő cél, akkor miért is haladnánk bármilyen téren is? – teszem fel a kérdést, amivel már én sem igazán értek egyet, annyiszor megéltem a kegyelem erejét, de akarom érteni a tapasztalaton túl, hogy hogyan gondolkodsz erről.
– Nem érted, mi? A világ törvényeihez képest mindig fordítva működök. Engedem, hogy feladd, hogy aztán visszaadhassam. Hagyom, hogy feláldozd, hogy azután megmutassam, hogy nincs szükség az áldozatodra. Elveszem minden okodat az igyekezetre, hogy aztán önszántadból tedd, amire vonzást érzel.
– Bocsáss meg, hogy megkérdőjeleztem mindent, ami mostanában tanítottál, de valahol mélyen még nincsenek ezek a feltételezések végleg lezárva bennem. Sajnálom, hogy néha azt gondolom, hogy azért alakulnak jobban a dolgok, mert most valamit helyesen csináltam. Te ennél jóval gondoskodóbb vagy, mintsem hogy csak akkor vidd előrébb az éltem, ha megfelelő döntéseket hozom. Köszönöm, hogy elkap a kegyelmed újra meg újra és összerak.
– Nincs semmi gond. Kicsi Csacsi – simítod el a hajam az arcomból. – Azt hiszed, nem tudom, hogy neked ezen át kell menned? Az égvilágon semmi baj nincsen azokkal a kételyekkel, amik feljönnek benned. Teljesen rendben vagy. Abszolút normális, hogy a sötétség ezeket az ötleteket nem hagyja ki és bepróbálkozik velük. Az is része a folyamatnak, hogy jó néhányszor beengeded ezeket a hazugságokat, átfúrják a szívedet, mígnem rájössz, hogy bizony nem tőlem voltak. Majd beletanulsz hogyan működnek ezek a dolgok. Van időnk. Ne rohanj! Én azt szeretem leginkább, ami most van köztünk. Azt hiszed, hogy én annak fogok örülni, amikor majd végre megérted az egészet, de nem! Én abban is gyönyörködöm, ahogy egyre inkább kibonthatom a titkaimat.. Egyre többet és egyre mélyebbet, mígnem teljesen világítani és kiáltani fognak belőled.
Egészen komoly most a hangod. Szeretnéd, ha el merném hinni, amit hallok. Tudom, hogy nincs másra szükségem, mint ismerni a szeretetedet. Bárcsak teljesen elmerülhetnék benne! – sóhajtok magamban. Az biztosan mindent helyére tenne.
– Be akarom mutatni neked a szerelmemet. A szavamat adtam rá, hogy megteszem. Ez a leglehengerlőbb erő, mint amit valaha is tapasztaltál, felülírja minden elképzelésedet. Több, mint amiről valaha is álmodtál. Azért szeretlek, hogy szerethesselek. A célja te vagy. Azon dolgozom, hogy te is tudatába kerülj ennek a szeretetnek, mert a sajátod folyton csalódást okoz az ingadozásával. Az enyémnek viszont nincs kezdete és nincs vége. Ez végtelen. Örökkévaló. Folyamatos. Ez már nem törekszik semmire. Mindent elért, amit csak elérhetett, mert önmagában teljes. Ez Én Vagyok. Egyetlen motivációja ennek a szeretetnek, hogy elérjen téged, hatalmába kerítsen és magával ragadjon.
– Nem értem, hogy akkor miért van vágy ebben a szeretetben? Ha önmagában teljes és változhatatlan, mégis mit akarhat még?
– Téged. Rád vágyik.
– Miért vágysz te rám? Nincs rám szükséged. Nincs benned semmilyen hiány, amire válasz lehetnék… Nincs olyan öröm, amit nélkülem ne élhetnél meg.
– De én szeretném veled és benned is megélni az Életet. Azt hiszed az a szeretet teljessége, amikor betöltésre kerül valami hiány? Nekem nincs szükségem semmire, mégis mindennél jobban akarlak téged. Miattad kellesz nekem. Arra vágyom, hogy vágyhass rám, hogy a benned lévő én vágyjon saját magára. Hogy annyira kiteljesedjek benned, hogy aztán te is így érezz irántam. Én vagyok a kezdet és a vég. Én vagyok az ok és én vagyok a cél. Magamat keresem benned. Te vagy az edény, és én kitöltelek teljesen. Nem vagy más, mint por és az én leheletem, a semmi plusz én. A Menyasszony és Szent Szellem azt mondják, hogy „Jöjj!”. Ugyanazt óhajtják. Vagyis azonosak. Egyek. Így vagyok egy veled. Amikor sóvárgok mindennél jobban utánad, akkor a benned lévő önmagamra vágyom. Mert te én vagyok.
– Jézus, na most aztán kiverted a biztosítékot egy kicsit – nevetek fel. Gondolom majd összeáll egyszer, ha egyáltalán kell az ilyesmit megérteni.
– Az én szerelmem azért égő tűz, amely megemészt, azért szenvedélyes, arra sóvárog, hogy adhasson. Azt óhajtja, hogy felismerd és akard ezt a szeretetet, megtapasztald mértéktelenségét. Én nem ismerem a hiányt. Teljes vagyok, mégis vágyom a benned lévő részemre.
– Ajjaj, elvesztettem a fonalat.
– Semmi baj, Csacsika. Ezt majd még bővebben is ki fogom fejteni, de már most szeretnélek bevezetni ennek a megértésébe. Az egész házasság dolgot azért teremtettem, hogy bemutathassam az én vonzódásomat feléd. Különválasztottam a férfit és a nőt, hogy aztán egymásnak adhassák magukat és megélhessék az egység örömét. Pont ezért választottam az emberiséget is külön magamból, hogy szabadságból újra egymásba szeressünk és összeolvadjunk. Arra teremtettem az egész egyesülés dolgot, hogy megértsd, hogy milyen kimondhatatlanul kívánom, hogy te az én szeretetem megtapasztalásában élj. Ez abszolút önzetlen. Ennek a bemutatására alkottam a szerelmet. Igen, van sóvárgás, ami nem a hiányérzeten alapul. Abból indul ki, hogy mindennél jobban vágyom arra, hogy átélhesd és tudhasd, hogy szeretlek. Amikor ez nem történik meg, mert méltatlannak tartod magad, vagy menekülsz, az fáj nekem. Nem azért, mert kell nekem valami, ami nálad van, amit nem kapnék meg nélküled, hanem mert végtelenül vágyom arra, hogy a tied legyen mindenem, amim van, és te azt át is tudd venni. Hiába ajánlok fel mindent, ha te nem akarod elfogadni. Az én vágyam az ajándékozás vágya! Ahogy W. P. Young fogalmazott: a másikat középpontba helyező, önmagát odaadó áldozatkész szeretet. Vágyom látni, hogy te teljes legyél azzal a teljességgel, amivel én teljes vagyok – sorolod lelkesen, miközben sugárirányba árad szerte valami fényszerű anyag a lényedből. Valószínűleg, amit mondasz, azt ki is bocsátod magadból valahogy.
– Gyönyörű vagy! – fűzöd hozzá halkan.
– Szeretném mindezt megélni veled, ha belevezetsz. Bocsáss meg! Gyakran elfeledkezek rólad, és valami más kerül a középpontba, mint a te szereteted. Mindennél jobban akarlak. Köszönöm, hogy kijelented nekem, hogyan működsz. A szerelem lángjai az Örökkévaló lángjai – suttogom magamban.
Kicsit sejtem miért nem érdekel téged az a motiválás dolog. Te csak újra szerelembe szeretnéd ejteni a Menyasszonyt. Ebben a kontextusban nincs is értelme lustaságról, teljesítményről és bűnről beszélni. Aki szerelmes, örömmel adja mindenét. És téged semmilyen más eszköz nem érdekel, amivel ezt el lehetne érni. Neked én kellek.

Véletlen úgy alakul, hogy Lengyelországban töltünk egy hetet a barátokkal. A szünet nélküli társaság kezd sok lenni egy idő után, úgyhogy sétára indulok a birtokon, ahol a szállásunk van, remélve, hogy kissé le tudok csendesedni. Még jó, hogy ez senki másnak nem jut eszébe, így egyedül bóklászhatok egy kicsit. Persze annyira ködös szutyok idő van, hogy nekem sincs sok kedvem kint lenni, de ha választani kell a folyamatos zsongás és eközött…
Zúzmarás szántók és befagyott pocsolyák mindenhol. Van egy kisebb erdős rész a tanya szélén, azt mindenképp meg akarom nézni.
– Ma is itt vagy! Köszönöm. Annyira elképesztő vagy! Milyen helyekre hozol el? Micsoda emberekkel? Szürreális ez az egész!
Bocsi, amikor nyűgös vagyok, mert nem épp az elképzeléseim szerint haladnak a dolgok. Ez annyira nem illik ahhoz, akik mi vagyunk együtt.
Jézus, köszönöm, hogy magadhoz vonzol, nem is bírnám erővel sem visszatartani magam. Érzem, ahogy nyúlok és szakadok, az összes sejtem egyenként száguld feléd, minden ellenállással szemben. Annyira dicsőséges vagy! Olyan jólesik szabadnak lenni, még az érzéseimtől is. Nem értek semmit, csak tudom, hogy jó vagy. Te mindig az vagy, aki vagy, soha nem kerülsz ellentmondásba magaddal: amilyen vagy és amit teszel kivétel nélkül azonosak a lényed lényegével – cikáznak a fejemben a gondolatok útközben.
– Csacsikám, én mindazt megélem és élvezem, amit te is. Sőt! – mosolyogsz sokatmondóan, bár nem látlak.
– Gyönyörű ez a mai nap! Annyira örülök én is, hogy veled lehetek! Érzem, hogy legszívesebben nem mondanék semmit, mert minden szó hihetetlenül felesleges. Te itt vagy és ez mindent megmagyaráz. Mindenre elég vagy. Elképesztő! Minden vagy, amire csak szükség van, és annál bőven több, minden mindenben. Ezért Vagyok a neved. Nekem adtad magadat, minden az enyém benned. Úgy szeretnék menthetetlenül szerelembe esni veled, hogy semmi más ne számítson, csak te! Ne legyen az egyenletben semmi ingatag tényező: Se én, se a környezetem, se az érzéseim. Minden hadd ússzon el rajtad kívül!
Tudom, hogy most örülsz. Kinyújtod a kezedet, én belehelyezem az enyémet és viszel magaddal.
– Soha többet nem fogom ugyanazt tenni, amit már egyszer tettem. Annyira kreatív és változatos vagyok, hogy nincs szükségem arra, hogy megismételjem magam. Igazán gyönyörködtet, hogy újra és újra egy másik oldalamat mutatom meg, mert végtelen sok van, hisz határtalan vagyok. Soha nem fogod kétszer egymás után pont ugyanazt a részemet látni. Mondtam, hogy én újat cselekszem, most készül, sőt már elkezdődött. Ha meg akarod ismerni azt az arcomat, amit most akarok neked felfedni, ahhoz el kell felejtsd, amit eddig láttál. Azért égett beléd olyan mélyen az, amit a kapcsolatunk elején tapasztaltál meg, mert akkor még nem volt előző átélésed, amiből kiindulhattál volna. Akkor üres volt ez a részed, most már ott vannak az eddigi istenélmények, így nem teljesen szabad a hely nekem. Ahogy beszéltük, ami nem üres, azt nem tudom betölteni.
– Úgy szeretném, Jézus, ezeket átadni másoknak! Annyira jó lenne megértetni! – sóhajtok fel kissé gondterhelten, mert olyan elmagyarázhatatlannak tűnnek ezek a dolgok, hiszen én magam sem értem még igazán.
– A maga idejében ki fog belőled robbanni. Neked nem kell igyekezned semmin. Az a hang, hogy ezt meg azt már rég csinálnod kellene, az nem én vagyok. Igen, bármelyik megnyilvánulását szabadjára engedheted a belőled továbbfolyó Istennek, semmit nem kell visszafogj. Már most minden a birtokodban van. Amikor ez igazán tudatosul benned, akkor a túlfolyás megtörténik magától, de nem azért, mert már ott tartasz. Egy dolgot tehetsz, hogy tudatosan elfelejtesz mindent rajtam kívül és foglyul ejted az összes gondolatot, ami nem én vagyok. Semmi más útja nincs annak, hogy helyet készíts nekem. A korábbi arcaimról szóló emlékeket is el kell engedd, mert újat akarok mutatni neked. Lehetsz egy folyamatosan üres pohár és akkor tele tudlak tölteni. Kis dicsőséges babám! – szorítasz meg egy pillanatra.
– Annyira jó, hogy amikor eszedbe jut egy vádlással fűszerezett kérdés, fel sem teszed most már, mert tudod, hogy nálam az ilyesmi értelmezhetetlen. Látod mennyit változtat benned, hogy őszintén mersz velem beszélni? Annyira szép volt az is, amikor még a kárhoztatással teli felvetésekkel hozakodtál elő, és azokra reagálhattam. Ilyenekről már nem is tudunk többé beszélni, mert törlődtek benned. Azért örülök, hogy már akkor is rögzítetted a párbeszédeinket, amikor még nem ismertél ennyire, mert így válaszolsz azoknak a kérdéseire, akik még nem tanulták meg a vádlást kiszűrni. Hát érted? Akárhol tartasz, az az én dicsőségem. Az útnak bármelyik szakaszán az úton vagy, csak más részén. Mindegy, hogy hol, mert rajta vagy! Érted? Nem kell se sietned, se menekülnöd, csak maradj az úton, és én majd viszlek, ahova viszlek, akkor, amikor én akarom. Az ölemben hozlak a lakodalmas házba, nem kell nyomulnod, erőlködnöd, vagy alkalmassá tenni magad, hogy bemehess.
Ott vagy, ahol vagy, én pedig megragadlak és ott találod magad, ahol én vagyok – fordulsz ismét szembe velem.
– Olyan jó volt átélni tegnap, ahogy utolérsz! Üldözöl engem, elkapsz, magaddal ragadsz és nem engedsz el, hiába minduntalan kicsúszok a kezedből. Nem azért, mintha nem lennél elég ügyes, hogy magadnál tarts, hanem azért, mert nem fogsz vissza erőszakkal: hagyod, hogy kiszökjek a karjaidból, mert szabad vagyok. Aztán újra és újra előkerítesz, nem unod meg, és nem vádolsz, hogy megint eltűntem. Örülsz, hogy ismét engedtem magam megtalálni. Most már szeretném én is, hogy megkeress. Akarom a Királynak adni a szívem összes szeretetét, rajongását, gondolatát, mindent, ami vagyok, ha már a palotájában élek. Hátrahagyom mindazt, ahonnan jövök, amit láttam, mert vonzol magadhoz. Vonj magaddal, hadd fussunk, repüljünk együtt! Én csak botorkálok, ahogy tőlem telik, te pedig váratlanul beviszel oda, ahol lennem kell. Nem azért, mert igyekeztem odajutni, mert jól csináltam, vagy mert sikeresen kizártam mindent, ami betölthetné a helyedet! Hanem mert csak! Mert olyan vagy, amilyen! Annyira jó vagy! Köszönöm, amit most teszel velem. Ez az egész megmagyarázhatatlanul történik, teljesen logikátlan. Kint kell hagyni az ajtón kívül az agyamat. Nem is akarok mást, csak azt az Életet, ami és aki te vagy. Kérlek, vezess el engem oda! Engedem, hogy folytasd ezt az átalakítást bennem. Törj össze, ahányszor és ahogy csak kell! Bocsáss meg, amikor megkérdőjelezlek mindaz után, hogy annyiszor meggyőződhettem róla, hogy te csak jó tudsz lenni. Akarok mindent elengedni és tudni, hogy itt vagyok a király házában, ezért semmire nincs szükségem a múltamból és mindenről gondoskodsz a jövőmmel kapcsolatban.
Annyira lenyűgöző vagy! Kész vagyok! – szökkenek egyet a fagyott göröngyökön, de hamar fel is hagyok vele, mert csak úgy koppanok rajtuk.
Belül mekkora a forróság, miközben a jéghideg időben sétálunk egy erdőben! Lépkedünk zuzmón és mohán. Halkan reccsen a lábunk alatt a fagyott talaj. Habár tavasz van, az idő inkább télies, a szél pedig egyszerűen dermesztő. Még ott hevernek a földön a száraz levelek és ágak, a halálos tél lenyomatai. Én is didergek. A fák többsége még csupasz, ennek ellenére visszavonhatatlanul eljött a tavasz: már sarjad az új fű. Csak az időjárás valamiért még csökönyösen ragaszkodik az előző évszakhoz. Hozhattam volna a vastagabb kabátomat, de ki gondolta volna, hogy áprilisba így el tud romlani az idő?!
– Kérlek Csacsika, ne vond kétségbe, hogy eljött a tavasz, csak mert még egy kicsit hideg van. Nem mindig úgy történik ez, hogy napról-napra melegebb van és egyre jobban kinyílik a természet, ezt te is tapasztaltad már! Van amikor olyan, mintha visszájára fordulna néhány folyamat. Ez nem azt jelenti, hogy újra visszajön, ami véget ért, és hogy tél lesz a tél után. Nem! Szükségszerűen nem ez van a természet rendjébe írva. Bárki is megkérdőjelezné a tavaszt, csak mert öt napra újra hidegebb lett és jeges szél fúj? Hiszen ismered a természetet… Ilyen vagyok én is. Én alkottam. Belőlem származik. Elkerülhetetlen, hogy a telet a tavasz kövesse. Látod, már kinyíltak itt-ott a levelek, és áttört a száraz levelek között a friss fű? Hiába fagyos a levegő, egyértelmű, hogy vége az előző évszaknak. Néha lehet, hogy ugyanúgy fázol, de tudd: már egy új korszakban vagy! Ez megállíthatatlan. Emlékszel? Véget ért a tél. Eljött a tavasz, az éneklés ideje. Gerlék búgása hallatszik. Jöjj velem!
– Most még az eső is el kezdett esni! – húzom össze magam még kisebbre – Olyan hideg van. Bemegyek.
Ha akarod, beszélhetünk úgy, hogy mások is hallják. Szívesen mondanék építő dolgokat másoknak, ha van kedved hozzá. Persze az is jó, ha veled vagyok csak. Akarom megadni magam neked! Megengedem, hogy teljes megadásra kényszeríts. Bocs, hogy mindig ugyanazt hajtogatom, de tényleg ez minden vágyam veled.
– Kicsi Csacsi – állítasz meg egy pillanatra és derekam köré fonod a kezed. Még egy keveset szeretnél kint maradni velem. Egyre kevésbé érzem a hideget, ahogy magadhoz ölelsz. Ilyenkor semmi nem számít.
– Csak te vagy. Minden azért jó, azért működik, mert te vagy. Ez az egyetlen dolog, ami számít. Abszolút konstans, x=x. Jézus, nem akarok semmi más változót bevonni az egyenletbe!
Köszönöm, hogy nyitogatod a szárnyam. Kérlek, szakíts le minden leplet, ami a szemeim előtt van! Jézus, ha nem láthatok úgy, ahogy te látsz, akkor nem élhetek úgy, ahogy te élsz – sóhajtok fel vágyakozva.
– Ezt jól sejted – pillantasz rám elismerően. – Gyönyörűségem! Kelj fel kedvesem, jöjj velem! – nyújtod ki ismét a kezed. Lassan bandukolunk vissza a ház felé.
– Örülök, hogy együtt járhatunk. Élvezem minden percét a botorkálásunknak. Még azt is, amikor teljesen ki vagy bukva és megkérdőjelezed az egészet, azt is, hogy vagyok-e. Mindent birok benned. Úgy, ahogy vagy, gyönyörű vagy nekem! Nincs benned semmi hiba. Nincs veled semmi baj. Nincs benned olyan, amit ne szeretnék. Te vagy az én tökéletes társam. Ez már visszavonhatatlan.
Beszélhetek neked még egy kicsit a szerelmemről? – mered felvetni a kérdést, mikor már szinte otthon vagyunk. A sétánk vége felé általában jobban elengedem magam és megnyílok neked és ezt te is tudod. Maradok egy kicsit és hagyom, hogy szeress. Na, nem teljesen, de valamennyire.
Még szürkület előtt visszatérek a pajtához. Odahallik a kacarászás bentről. Gyula épp valami vicces sztorit mesélhet vagy épp Kareszért imádkoznak. Akarok is meg nem is visszatérni a barátok közé. Legfeljebb majd bevonulok a szobámba vacsi után… Benyitok. Meleg, fény és zsongás. Azt hiszem, csinálok egy teát…