Mohavirág Felül alagútszerűen összeborulnak a fák. A lombok alig hagynak valamennyi rést a napsugaraknak, hogy köztük beszűrődhessen. Óriási egymásba fonódó törzsek, ágak bármerre nézek, szinte egy növényként él az egész erdő. Ebből a zöld szövetből hasít ki egy szeletet a kis ösvény. Talán inkább alagútnak nevezhető. Azonban a csapás fölött ritkább ez az összefonódás, azért esik valamennyi fény az útra, így megvilágítja azt. A gyalogösvény igazából egy emelkedő. Ha jobban megfigyelem, hogy merre lépek, apró, mohás köveket veszek észre. Egymásra rakva szinte lépcsőt képeznek felfelé. Az utacska végén mintha még ritkább lenne a növényzet, így a fény egyre inkább bevilágítja az alagutat a kijárat felé haladva. A végén pedig vakító fényár hívogat. Meglehetősen árnyas, bizonyos értelemben sötét hely, ezzel együtt rendkívül kedves és barátságos hangulatot áraszt. Erdőillat leng körbe. Nedves aljnövényzet és ázott föld illata ez. Kellemes hely. Nagyon árnyas, egészen hűs, mégis valahogy végtelenül kedves...

Ameddig a völgyben ellátok, páncélozott katonák állnak véget nem érő sorokban. Vonalaik táblákat, a táblák mezőket alkotnak. A harcosok a megcsillanó fénytől válnak láthatóvá. Egy csillanás, egy páncél. Temérdek szikrázó fegyver, végtelen sok katona. Az egész teret betöltik. Habár nem teljesen sík a terep, dimbes-dombos oldalakat is teljesen behálózza ez a páncélosokból álló szövet. Olyannyira, hogy alig vehető ki egy-egy zöld sáv az osztagaik között. Az egyik domb tetején észreveszek egy szedett-vedett kis társaságot. Mindenkinek más fegyver jutott felszerelésül, teljes öltözete alig akadt valakinek. Van, akinek csak kard jutott, vagy csak sisak, a harmadiknál nincs semmi. A negyedik különleges előnyt élvez: több eszközzel is dicsekedhet egyszerre. Igaz, az is mind rozsdás és ütött-kopott, szinte át lehet látni a lyukakon. Az egyik tetőtől talpig páncélozott katona nagyon büszke kivételes helyzetére. Ő a legmókásabb a csapatban. Folyton fel-alá járkál, büszkén mutatgatva legújabb trükkjeit elnyűtt fegyverein...

- Uram, mi volt ez a történet? - Ez vagy te, amikor úgy érzed, hogy támadás alatt vagy. Az a kis halálra rémült fiúcska az én népemet jelképezi. Ott a műsor, és azt hiszi, az a valóság. Holott lehetne elégedetten ülni, átélni a pillanat izgalmát, közben élvezni, hogy ez csak egy jó alakítás. Előre örülni a felszabadító fordulatnak, amikor már láthatóvá válik a győzelem. Na, már hogyne lenne látható a győzelem! De akkor sem lenne semmi gond, ha nem lenne látható, ugyanis ez csak egy előadás. Nincs tétje. Ez csak egy műsor. Szemmel láthatóan a kicsi fiú ezt nem tudta. Ilyen az én egyházam. Rémülten nézi azt a színdarabot. Hazugságokat használva, félelem irányítja az én népem. Félelmet választották vezérükül. Ezért jutnak félelemből félelembe. Ezért nem tudják megismerni sem az én erőmet, sem az én szeretetemet, sem az én bölcsességemet. Nem akarják átvenni azt, amit én akarok adni nekik. Megmaradnak a régi irányítójuknál, a félelemnél. Én vagyok a Szeretet...

Egy magas hegy csúcsán álló városhoz hasonlít ez a hely. Minden oldalról szakadék veszi körbe, ahol sziklák szabdalta vízesések zúdulnak alá. Sejtelmesen zúgnak a mélybe. Meredek, borzasztóan erőteljes zuhatag. Nézem egy ideje, hogy honnan jöhet a víz. Egyértelműen a sziklaorom tetejéről, az épületek közül árad. Annyira félelmetes a látvány, mégis engem valamiért vonz. Minél közelebb megyek, annál jobban ki tudom venni a ködpára mögül, hogy mennyire veszedelmes egy jelenség ez. Ennek ellenére egyre inkább érdekel. Érzékelem a figyelmeztetést a levegőben, mintha kiáltanának rám, hogy nem szabad beledugjam a kezem vagy alá álljak. De mégis annyira csalogat, hogy meg kell fogjam. Ahogy a vízsugarat nézem, könnyen lehet, leszakítja kezem, annyira erős a nyomása, de meg kell érintenem. Olyan a tapintása, mint a puha dérnek. Egyenesen kellemes a tenyeremen. Nagyon gyengéd a bőrömhöz. Habár továbbra is ugyanolyan intenzíven szakad, nekem mégsem árt...

A jégtábla Naplóbejegyzés: 2019. december Kis kék sávok szállnak tova párhuzamosan egymással. Újabb és újabb kék foltok tűnnek elő. Cikáznak. Mostanra ki tudom venni a kép egy szeletét. Ez a tenger lesz. És én pedig itt ringatózok. Min is ülök? Lenyújtom a kezem, hogy kitapinthassam. Egy jégtáblán. Mit keresek én az óceán közepén? Mindenesetre annyira békés látvány ez. Néha belelógatom a vízbe a lábamat. Egészen vidám hely. Egyszer csak észreveszem, hogy nem vagyok egyedül. Egyik pillanatról a másikra kinyílik a szemem a körülöttem zajló életre. Mintha egy öbölben lennék. Cirkálnak a hajók, beállnak és kiállnak. Én közben maradok, lebegve a kis bizonytalan táblácskámon. Ahogy nézem ezt a színes forgatagot, hirtelen feltűnik előttem egy igazi óceánjáró. Több emeletes, egészen bonyolult kialakítású, szinte fenyegető méretű. Teljesen eltűnök alatta az én kis jégdarabommal. Nagyon összetett,rendkívül jól felépített jármű, eléggé masszívnak hat így kívülről. Oldalára jól olvasható plasztikus betűkkel van írva a neve: Teológia. Nem volt különösebben taszító, de vonzó sem. Az volt egy cseppet félelmet keltő, hogy ilyen nagy behemót volt. Úgy érzem, hogy teljesen elveszek hozzá képest...

Átlagos napnak nézek elébe a birtokon. Sokáig alvás, aztán délelőtti séta a mezőn. Ekkor jut eszembe egy próféta, aki egyszer azt említette, hogy ő minden nap indításakor megnézi előbb a szellemvilágot, mielőtt a fizikaira kinyitná a szemét. Nos, ezt már egy kicsit lekéstem így a reggeli kakaó után, de azért talán most is jó ötlet kipróbálni. Belépek a képzeletembe miközben nyitott szemmel sétálgatok. Ma reggel mi zajlik szellemben? Sürgő-forgó mennyei lényecskéket látok. Talán angyalok, de könnyen lehet, hogy nem is mind az, hanem más szellemi lények is akadnak köztük. Fel-alá sertepertélnek mindenféle jóval megrakott tálcákkal. Nagy zsongás van az asztalsorok körül, afféle óriás rendezvényre készülhetnek. Aranynak tűnő, tükör simára fényezett kis tálalók sorakoznak a terítékek között, amelyeknek a búráját könnyedén le lehet kapni, és bele lehet szagolni azokba az illatos finomságokba, amelyek alattuk rejtőznek. Éppen bele is kotnyeleskedek az egyikbe, hogy megvizsgálhassam közelebbről az egyik összeállítást. Kész kis kompozíciók készülnek a desszertekből...

– Nem akarsz mesélni valamit az utolsó időkről? Mindenki ezzel zaklat. Nem tudok semmit róla. – Mondjuk azt, hogy direkt nem mondok semmit. – Egyik azt állítja, hogy ez lesz, a másik azt hirdeti, hogy az lesz, és mindenki tuti abban, amit hisz. Direkt csinálod, hogy az egyiknek ezt mondod, a másiknak azt, nehogy azt […]