Irogatok… A vallási traumákat túlélő lányról készülő regényem beszélgetésein dolgozom épp. Itt egy kis szösszenet. Ha másnak nem, nekem nagyon szól, akárhányszor át kell javítanom. 🙂

(Jézus) — Tudod, én semmit nem erőltetek.
– Bárcsak erőltetnéd jobban! – dünnyögök félig komolyan.
– Tudod jól, hogy ez nem így működik a Szeretetnél.
– Tudom! Nagyon is. Csak néha jobb lenne sokaknak, ha egy kicsit erőszakosabb lennél, és nem hagynál minket tönkretenni egymást!
Sóhajtasz.
– Nem hagylak! Ti éltek egy olyan világban, ahol én nem vagyok. Egy olyan illúzió világban, ahol függetlennek képzelitek magatokat és szenvedtek a hiányomtól. Gyertek vissza! Térjetek meg! Forduljatok vissza! Én végig itt voltam és itt leszek! Ti hol vagyok?
Ádám, hol vagy? Egy olyan világban, ahol én nem vagyok? Mert olyan nincs, hacsaknem az elmédben teremtesz egyet. És teremtettél. És fenntartod. És várod, hogy ennek az illúzió világnak a szabályai szerint ugráljak neked. Értelmetlen e kérésed, épp mint amikor a kisgyerek sír, hogy a szülei helyett miért nem inkább egy mesebeli karakter kíséri haza, mert nem fogja fel, hogy hol húzódik a határ a valóság és a vetített kép között. Persze én szívesen részt veszek az illúziódban is, csak együtt lehessünk. Ám nem én fogom magamra húzni a hazugság játékszabályait, hanem te fogod felismerni, hogy vissza kell térned a Valóságba.
Ez az örömhír kereszténynek, nem kereszténynek, spirituálisnak, ateistának, tudatosság gyakorlónak és minden egyéb megközelítésnek: térj vissza hozzám! Sosem voltam máshol, mint az te igazi önmagadban, de te elfelejtetted a bennem-létezésedet, így a tőlem való függetlenség hiedelme termett ezernyi rossz gyümölcsöt! Fordulj vissza! Én pont ott vagyok, ahol te! Abbahagyhatod a menekülést! Felszámolhatjuk azt a poklot, amit oly nagy erőkkel létrehoztál. Fárasztó a menekülés, az irányítás, a saját biztonságod létrehozása! Gyere haza!

Photo by Kenrick Mills on Unsplash

Irogatok. Épp egy regény készül egy mindenből kiábrándult valláskárosult nőről, Nóriról. Itt egy részlet abból, amikor elkezdi Jézussal átrágni az emlékeit.

Jézus: — A kapcsolat velünk az olyan mint a fotoszintézis: magától történik a növény sejtjeiben, hisz erre van programozva: termeli magának a táplálékot, a környezetének az oxigént, és növekszik, gyümölcsözik, sokszorozza magát. A benne lévő élet működik magától. Ilyen vagy te is. Bennem létezel, a megfelelő közeg vagyok számodra, mint a növény számára a napfény, a levegő, a talaj, a víz. Te pedig úgy vagy kitalálva, hogy a kapcsolat éltessen. A szeretet, az öröm a béke az a közeg, amiben a benned lévő isteni élet folyik. Ha bármit kivonunk a képletből, nincs élet… a növényben. Sem benned.
– Hogy jönnek ide a vallások, egyházak és irányzatok? Úgy nem illenek ebbe a körforgásba valahogy. Pedig azt állítják magukról, hogy ők a kizárólagos birtokosai az Isten ismeretének, titkos receptúrákkal csak ők bírnak az ember kiteljesedéséhez.
– Jól látod, hogy ez nem fér össze. A fotoszintézis, a velem való kapcsolat, kicsi növénykém. A vallás pedig csupán kerítés, amely körbezárja az erdőt, és falán az erdő rendje tábla villog a betartandó pontokkal. Én nem a kerítés vagyok, pláne nem a rá helyezett szabálygyűjtemény. Én vagyok az a közeg, amelyben te fotoszintetizálsz. Bennem létezel. Hogy ki hogyan akarja a növényeket összezárni és szabályozni és miért, az nem tartozik a fotoszintézis tényezőihez… Az attól teljesen független, önműködő folyamat. Amelyik vessző rajta van a szőlőtőn, az sok gyümölcsöt terem. Mindegy milyen kerítés áll a szőlőskert körül….
– Hát akkor én inkább a tűzvész nyomán lepusztult erdő vagyok. Az én esetemben se tábla, se se vessző, se gyümölcs. Csak hamu maradt hátra, fekete széndarabjai a fájdalomnak, sehol egy zöld sejtecske, ami élne. Se fotó, se szín, sem tézis. Nemhogy másnak, még magnak sem termelem meg a túléléshez szükséges tápanyagot. Még szerencse, hogy a kerítés is elégett, kifüggesztett táblával, de nem is maradt semmi helyette.
– Most így látod…
– Pár kedves emlék talán, olyan pillanatok amikor valamiért jól éreztem magam. A kis modern gyüli rockdalait dúdolva, a földön töltött csendes imákban a konferenciákon, a Forrás közösség befogadásában, ahogy adhattam valamit a gyerkőcöknek. Ezek mind pillanatnyi önbecsapások lehettek, vagy csupán az elmém kreálta jó érzések, vagy mit tudom én. Rebeka le tudná vezetni tudományosan. A lényeg, hogy véget ért az egész, és ez így van jól.
– Szerinted jól jártál?
– Összességében igen. Bár volt benne valami öröm és életteliség, amikor hittem az egészben… De szerintem csak az elmém teremtett jó élményeket magának, hogy kibírjam…
– Tudod nagyon jól, hogy valami valós és megmagyarázhatatlan mindezekben a pillanatokban, amikor közelinek éreztél engem.
– Hát, akkor hallgatlak, hogy melyik része az! A folytonos megfelelés? Az hogy nem merek térden felül érő szoknyát húzni? Hogy éjszaka három órát alszom mielőtt a következő alkalomra átloholnék? Hogy hiába végtelen kizsigerelés, fel sem merül bennem, hogy kitörjek, mert isten munkáját hűségesen kell végezni? Vagy az, hogy tűrtem, hogy a rágalmaikkal összetiporták a teljes önbecsülésemet és évekre roncsot csináltak belőlem? Mondd csak, melyiket kellett volna ezek közül mégis megtartanom? – tört ki a nőből újra a keserűség. Maga is meglepődött ezen, már annyiszor átbeszélték Rebekával és megbékélt ezekkel. A felvetés, miszerint valami mégis értékes azokból az időkből, teljesen felkavarták leülepedett lelkét.
Jézus némán hallgatta a kirohanást. Valahol mélyen élvezte is, de nem akarta, hogy ezt Nóri lássa, nehogy azt higgye a fájdalmán mulat. Tudta, hogy ennek a felkavarodásnak most van itt az ideje.
– Tudod, amit mondtam a fotoszintézisről… Akkor is éltető tápanyag keletkezik a levél sejtjeiben a napfényben, ha az erdőt drótkerítés veszi körül. Ha a kifüggesztett szabályzat, olyan őrültségeket tartalmaz, mint hogy csak akkor vehet fel vizet a gyökér, amikor arra utasítást kap…vagy csak úgy érheti a fény, ahogyan ezt számára engedélyezik.
– Vagy ha szegesdrót-kerítés beleváj a fa törzsébe, mert túlnőtt a kijelölt határán – fűzte hozzá Nóri, lanyhuló keserűséggel a hangjában.
– Igen. – Jézus hosszú csendet tartott, hogy a lány belső monológjának helyet adjon. A susogó fenyők tetejét bámulták szorgosan. Belül pedig zúgott a vihar.
– Tudod mi lenne a teljesen őrültség? – Beszélgetőtársa nem sok érdeklődést mutatott látszólag, de a férfi nem zavartatta magát. – Ha a fa egyszer csak csak azért sem fotoszintetizálna tovább, mondván, ha mindez olyan káros és értelmetlen, ami az erdővel történik, ő ilyen körülmények között bizony egy árva cukormolekulát nem hajlandó többé előállítani, inkább meghal.
– Roppant vicces vagy! – veti oda szarkasztikusan Nóra.
– Hát szerintem meg te vagy az! Megélted többször is az én szeretetemet, békémet, örömömet a mindenféle kerítések között, és most azt állítod, hogy még a fotoszintézis is káros a fának…
– Azt nem mondtam!
– Nem. Így nem! De az összes eddigi istenélményedet érvénytelennek tartod csak azért, mert olyan közegben és hitelvek között születtek, amelyekkel már nem tudsz azonosulni! Attól még én én vagyok! Haló! – integet Jézus a tenyerével a merengő nő arcába. – Érted, kicsim? Mindvégig én voltam. Az összes jó tényleg jó volt.. Nem kell átszínezned az emlékeidet is csak azért mert bizonyos hozzájuk kapcsolódó tévhiteknek el kellett halniuk benned. Én vagyok a szeretet, az öröm a béke természetes közege. Ez akkor is táplálja a lelkedet, ha éppen rettenetes és abszurd gyakorlatok során próbálod létrehozni vagy fenntartani ezeket egy vallási rendszer szolgálatában!
– Nem tudom, hogy mi volt igaz, érted? – dünnyögte könnyei között a lány.
– Én tudom. Amikor úgy érezted, hogy szeretve vagy. Hogy valami megmagyarázhatatlan könnyű. Hogy valami élet elárasztja a tested és a bensőd. Amikor úgy láttad valamiért, hogy olyan kedves hely ez a világ. Úgy szereted az embereket és a világmindenséget. Olyan, mintha az Atya ölében lennél. Amikor teljesen elfogadva érzeted magad és tudtad, hogy minden végül rendben lesz. Na, az mindig én voltam… Akkor is, ha előtte, utána vagy épp közben ezeket valaki a saját idióta elveinek és szabályainak igazolására használta fel. Akkor is fotoszintetizálsz, ha szegesdrót a törzsedbe váj közben, kicsi fácska.
– Mi hasznom ebből nekem most? Az utolsó élő sejtem is elporladt a felesleges terhek felégése során.
– Dehogy is! Csak az ég el, ami éghető. Mindig megmarad, ami igazán értékes.
– A hamu? – ráncolta össze szemöldökét — Állítólag termékeny – vonta meg vállát Nóri.
– Az erdőtűz után mindig kisarjad a talaj. – Jézus szemei egy darabig a park óriási fenyőfáit vizslatták, ahogyan imbolyogtak a szélben. – Tudod minek nem árt a tűz? – Nóri megrázta a fejét. – A magnak. A leégett erdőt nem kell újraültetni, magától kihajt. Benned is ott van a romolhatatlan mag, aminek semmi és senki nem árt. Az ki fog hajtani és egyből fotoszintetizál is, hisz nem tehet mást: él.
– Tényleg nem pusztítja el a tűz a magot? – csodálkozott a lány.
– Nem mindet. Bizonyos fajoknak például szükséges is az erdőtűz a szaporodásához, ugyanis akkor nyílik ki a magház és válik elérhetővé a mag, hogy kicsírázhasson. Sokáig az ember megakadályozta az erdőtüzeket az okozott kár miatt. Ma viszont felügyelet alatt ugyan, de hagyják, hogy elvégezze munkáját. A megújulás szükséges. Néha porig kell égnie mindennek, mielőtt új élet fakadhatna… Jól mondtad, a hamu termékeny. Az egyik legjobb táptalaj.
Itt az ideje, hogy a kis magházad kiengedje a kincsét és új élet kezdődjön el! Benned is ott a romolhatatlan magja az isteni életnek. Most kezdődik. Mondtam, hogy újat teszek, és már készül is. Benned.

Photo by Melissa Laun on Unsplash