Végre már csak én vagyok fent. A készülődés nyüzsgése eléggé lefáraszt. Szeretek vásárolgatni, keresgélni, főleg ilyenkor, de azért nagyon jó végre ideülni és várni rád. Ez a félhomály és csend már egy ajándék a sok bevásárlóközpont-túra után. A rozoga, kiselejtezni-való kanapé pedig tökéletes helyszín egy ilyen éjszakai találkozóhoz. Ha nem is nagyon figyelek, legalább pihenek egyet…
Mostanában nem igazán sikerül az ilyesmi. Talán már hamarabb vagyok frusztrált, – hogy nekem nem is megy ez az elcsendesülés dolog – mintsem hogy bármi negatívat tapasztalnék. Igazából elegem van ebből is, hogy hiába szánom rád az időt, nem nagyon tudok veled lenni – öntenek el a keserű és kilátástalan gondolatok. Néhol már szinte rád is haragszom, amiért belekevertél ebbe az egészbe… Aztán pedig fáj, hogy még csak itt tartok, hogy nem szeretlek eléggé, és nem tudok úgy viszonyulni hozzád, ahogy azt megérdemelnéd. Meg aztán másokhoz sem…
Hamar szomorúvá válik a kis megnyugvásnak szánt Jézus-időm.
– Nem vagyok felháborodva, nem érzem magam csalódottnak! Szeretlek! – töröd meg a gondolatlavinát halkan, a lelkem mélyén.
– Gyönyörűségem! Nem kell, hogy bizonyítsd a szeretetedet! Tisztában vagyok vele, hogy az én szeretetem ellenállhatatlan! Minél többet fogadsz belőle, annál többet tudsz visszatükrözni belőle. Nem hibáztatlak azért, mert nem éltél még meg elég szeretetet ahhoz, hogy tudj adni belőle, érted? Abszolút nem kérem számon, hogy miért nem engedtél be belőle annyit, ahogy aztán az túl tudjon folyni rám és mindenki másra. Nyugi! Én tudom, hogy az alapján, amennyi szeretet fogadtál, mennyit tudsz visszatükrözni! Engem nem tudsz kiakasztani vagy csalódást okozni nekem! Csak szeretlek! Köszönöm neked ezt a mai estét! Köszönöm, hogy úgy döntöttél, hogy velem vagy! Elküldtem a választ arra a kérésedre, hogy megismerj közvetlenül. Meg fogsz! Erre szavamat adom! Tudod, én és a szavam egy vagyunk!
– Jézus, én nem tudom miért érzem magam távol, és mit rontok el, hogy nem tudok folyamatosan veled lenni! Olyan rossz rövid időre is eltávolodni tőled! Valami még nagyon nincs rendben! Valószínű, hogy még nem igazán haltam meg magamnak. Ez az egyik ok, az biztos – folytatom a lehangoló elmélkedésemet, de legalább már neked mesélem.
– Csacsika, akarsz rám figyelni, vagy annyira leköt a saját sajnálkozásod, hogy nem is vagy rám kíváncsi? – emeled fel a fejem kedvesen – Szeretlek, Csacsika! Nincs veled semmi nagy baj! Még nem érted, hogy hogyan működik az én királyságom. De ne aggódj, elvezetlek arra, amire szükséged van. Utolérlek és megtalállak.
– Annyira szeretném, hogy akármikor tudjak veled lenni. Olyan, mintha egy kozmikus lottó eldöntené, hogy aznap közel érezlek, vagy nem. De én akarlak örökké tapasztalni téged és megtanulni a közelségedben élni!
– Emlékszel mit mondtam, amikor először elkezdtél keresni? Nem tudsz mindent átitató módon tapasztalni engem, amíg nem ez az egyetlen számodra. Most még rengeteg dolog kavarog benned. Mint egy lomtalanításra váró régi lakás, tele van a lelked kacatokkal: felesleges érzésekkel és gondolatokkal, amelyekre semmi szükséged már. Amikor ezeket engeded kidobni, akkor a Jelenlét lesz az egyetlen kincse ennek a háznak, a sok lim-lom helyett.
– Egyáltalán hogyan lehetne jobban értékelni a jelenlétedet? Tudom, hogy ez lehetséges, de nem tudom, hogyan. Amit csak tudtam, én félreraktam, hogy veled lehessek. Mégis olyan mintha semmi nem lenne elég. Nem vagyok olyan közel, mint szeretnék.
– Milyen közel? El is felejtettem milyen csomagot választottál! Aki napi három óránál többet tölt velem, az egy következő kategóriába kerül. Aki több mint öt órát, az naponta legalább háromszor különleges megtapasztalásban is részesül az alapszolgáltatásainkon túl – ingatod a fejedet marketinges erőltetett manírokkal. – Te már csak kiismerted ezt a csomag-választós rendszert, mi?
Élvezed, ahogy végtelen szarkazmus árad a szavaidból. Nem visszavágásnak szánod, de azért örömmel figurázod ki a butaságaimat. Tudom, hogy hogyan érted. Nem bírod sokáig játszani ezt a szerepet és felkuncogsz.
– Eljuttattál arra a felismerésre, hogy mindenre a te közelséged a válasz, ezért helyet próbálok készíteni arra, hogy még inkább megismerhesselek. Ennek ellenére, nem tudom… olyan, mintha nekem ez nem menne.
– Mit szeretnél? Mi lenne az, ami után azt mondanád, hogy megérte a befektetés? – húzod fel a szemöldököd tettetett tárgyilagossággal. Az utolsó szónál nem kevés az irónia cseng ismét a hangodban.
– Bocsáss meg, hogy a veled való kapcsolatot befektetésnek kezelem – szomorodok el ismét a gondolataim nyomán.
– Ha annak tartod, még abban a kategóriában is ez az egyik legkifizetődőbb – teszed nevetve csípőre a kezed.
– Én akarom az igazit! A leutánozhatatlanul közeli kapcsolatot veled!
– …és azt akarod kérdezni, hogyan éred el? Látod ez a baj! Meg akarod szerezni. Nem érted? Nem kell kiérdemelni, hogy az én közelségemben élj. Én eleget fizettem azért, hogy mi közel lehessünk egymáshoz. Nehogy azt hidd, hogy meg kell szenvedned neked is a kapcsolatunk árát!
– Akkor mégis miért tűnik ez így? Eléggé úgy látszik, hogy borzalmas nagy árat kell fizetni! Mert én mindent megpróbáltam odaadni, amit össze tudok szedni az életemből, és úgy tűnik, hogy az is kevés! – fakadok ki.
Kicsit rossz érzés, hogy így kicsapom az asztalra, ami bennem van.
– Nyugodtan! Nekem mondhatod. Képtelen vagyok megsértődni – mosolyogsz rezzenéstelen nyugalommal.
– Tudom, hogy ilyenkor nincs igazam. Csak az a bajom, hogy valamit nem látok, amit ha érzékelnék, akkor nem hisztiznék így, csak hogy nem tudok mit tenni ezért sem, hogy tisztábban lássak. Légyszi’ segíts, nem akarok elképzelésekre és feltevésekre alapozva bukdácsolni ide-oda. Akarlak ismerni és veled élni.
– Értelek én, Csacsi! Azt gondolod, hogy amit megélhetsz belőlem, az mutatja be, hogy mennyire szeretlek, de én ennél sokkal vitathatatlanabbat tettem a szeretetem bemutatására. Az egy lezárt kérdés. Úgy véled a kapcsolatunk arról szól, hogy bizonyítékot gyűjthetsz arra, hogy szerethető vagy számomra, azáltal hogy egyre többet mutatok meg magamból? Elmész a lényeg mellett! Legtöbben, akik hozzád hasonlóan odaszántan keresnek, azért teszik, mert megértették, hogy végtelenül szeretem őket. Te pedig azért teszed, hogy végre bizonyítást nyerjen, hogy szeretlek. De az már egy abszolút befejezett ügy, vágod? Meghaltam érted.
– Ez az egész kereszt és megváltás téma nekem annyira homály. Tudom, hogy meg vagyok váltva, de nekem ez nem jelent olyan sokat, mint ahogy kellene – húzom össze a vállaim.
– Nincs olyan, hogy „kellene”! Csacsi! Te küzdesz valamiért, ami neked már meg van! – simogatod meg a fejemet.
– Sajnos nincsen kijelentésem ezekről a dolgokról! Az egyetlen, ami bizonyítja a te szereteted, hogy jössz a jelenléteddel. Ez a kereszt dolog annyira távoli. Légyszi, megtennéd, hogy valahogy közelivé hozod? Nem akarok még egy felesleges kört futni… Akarok egyenesen a célba rohanni, nem bukdácsolni jobbra-balra. Azt mondtad, hogy a közelséged mindenre válasz, s én föladok mindent ezért.
– Úgy érzed, hogy nem teljesítettem az ígéretemet? – kérdezed kedvesen.
– Fogalmam nincs! Csak nem értelek! Nyilván nem szeretnélek számonkérni… – kuncogom el a mondat végét.
– Nem akarsz vádaskodni, én már csak tudom! Szeretnéd kimondani, de visszafojtod! Csak nyugodtan! Látom úgyis, mi van a szívedben – hajolsz felém rezzenéstelen tekintettel.
– Őrültség téged vádolni, de mégis így érzek…
– …hogy nem fair, ami történik? – ülsz eggyel közelebb a süppedős fenyőzöld kanapén és mögém teszed a karod a támlán.
– Hát te akartad… – dőlök hátra felkészülésképpen – Azt mondtad, hogy alig várod, hogy jöjj! Én szeretném, meghívtalak, annyi időt próbálok neked adni, amennyit csak tudok. S még keresni sem tudlak rendesen! Nem tudok semmit! Csak vágyom rád! Aztán amikor ott az idő, hogy rád figyeljek, nem tudok kinyögni egy értelmes szót sem! Amit össze tudok kaparni neked, az egy rakás elvárás, ami ha nem teljesül, még rosszabbul érzem magam. Rég voltam ilyen kilátástalan. Miért van az, hogy minden egyes dicsőséges találkozás után mélyre huppanok? Azt ígérted, ha kérem, akkor megadod: Engedd meg, hogy lássak rendesen és megtanulhassam, hogy mi tetszik neked, és miben lehet közel lenni hozzád! Bocsáss meg, amikor téged is megpróbállak befolyásolni. Nyilván te tudsz mindent… – pillantok rád, majd gyorsan lesütöm a szemem.
Csendben ülsz mellettem. Nem vagy szomorú, sem sértett. Morcos párja kitöréseit türelemmel hallgató férfinek látszol most. Olyan csodálatos vagy! Csak hagyod, hogy jöjjön, aminek jönni kell.
Bocsáss meg! Nem értek semmit, mégis én vagyok, aki számonkérlek. Ha lenne miért! Neked lenne jogod hozzá, mégsem teszed – kezdek teljesen összezavarodni a vádlások kavalkádjában.
– Gyere, kis Mókuskám! – unod meg a végtelen folyamát a mondókámnak és inkább magadhoz húzol, hogy homlokom érje az állad. Valamennyire lenyugszom, de még egy sor kérdés örvénylik bennem.
– Nem akarok úgy beszélni veled, Jézus, mint aki elnézett valamit neked. Bocsáss meg, hogy így gondolkodom. Mintha meg kellene bocsátanom neked, amiért nem azt teszed, amit én akarok?! Egészen abszurd ebbe belegondolni is.
– Szeretném, ha elvárások nélkül lennél velem. Így egy csomó kudarcélményt teremtesz ezzel magadnak.
Én a lehető legönzőbb keresésre is válaszolok, mert alig várom, hogy válaszolhassak. Te azonban azt kérted tőlem, hogy tanítsalak meg az útjaimra; hogy mi az, ami a lelkemnek leginkább kedves. Én elvárások nélkül kereslek! Nem tudod összetörni a szívem, sem csalódást okozni, mert nincsenek elképzeléseim; de amikor a nyomomra bukkansz, hagyom magam megtalálni. Olyankor örülsz, hogy „sikerült” és „megvagyok” megint, én pedig boldog vagyok, hogy „megérkeztél”.
– Hadd legyek szégyentelenül, botrányosan szerelmes beléd! Nem akarok fennakadni minden szöszön. Akarok csak rohanni veled! Bocsáss meg, hogy minden Isten-keresésem rólam szól és az én kis nyűgjeimről. Nem tudom mikor lesz az, amikor a veled töltött idő végre tényleg rólad fog szólni. Ugye elviszel kegyelemből arra az állapotra? Elegem van abból, hogy meg kell játszanom, hogy velem minden rendben van. Elegem van a kínlódásomból! Olyan, mintha az egész kapcsolatunk nem lenne valós. Tudom, hogy ez nem igaz, mégis ezt érzem – nyöszörgök hol agresszívan, hol szomorúan. Valamiért teljesen el is felejtem, hogy épp az öledben vagyok mindezalatt.
– Az elképzeléseid sokat akadályoznak téged abban, hogy könnyen felismerd a közelségem! Vágyom rá, hogy átéld azt a szabadságot, amikor teljesen üres vagy, és azt tölthetek beléd, amit akarok! Eléggé rideg úgy kezelni a kapcsolatunkat, mint valami szolgáltató egységet. Benyomsz egy gombot, – puff – megvan. Isten, aki kiszolgálja az megrendeléseket.
Kis hatásszünet következik. Nincs semmi kárhoztatás, csak kedvesség, felismerés, felszabadulás.
– Meg is adom neked, Csacsi. Kérted, hogy tanítsam meg neked, hogyan kereslek én. Te akartad, hogy az irántam érzett szereteted túllépjen rajtad és megérintsem engem.
Gyönyörű vagy nekem!
Érzem, hogy ezek a szavak – mintha csak gyöngyöket szórnának a testemre – leperegnek rólam. Jól esik, ahogy végiggördülnek, de nem válnak a részemmé, lepattannak rólam.
– Akarom érteni a szívedet, az egészet! Kérlek, érjél utol engem! – nézek fel rád, anélkül hogy felemelném a fejem a válladról.
Aztán hirtelen leesik. Tudom, hogy tudod mire gondolok. Mindketten mosolygunk rajta. Egy ideig szótlanul ülünk a félhomályban. Aztán inkább te töröd meg a csendet:
– Tényleg azon vitatkozunk, miért nem vagyunk közelebb egymáshoz? Itt ücsörgünk egy kanapén és arról győzködsz, hogy nem érzel magadhoz közel? – sorolod teljesen közömbös hangon, de azért egy kis kuncogást fel vélek fedezni benne.
– Tudod, hogy hányan akartak olyan közel lenni hozzám, mint amilyen közel te vagy! De nem lehettek! Az mennyire volt igazságos? Egész életüket odaszánták nekem, és mindemellett soha nem tapasztaltak olyan közelinek, mint te! Mindig csak hatalmas Istennek ismertek, soha nem a barátjuknak. Tudod, hogy hányan voltak?! Kívánták azt a napot látni, amit te, de nem élhették meg – fakadsz ki a hazugság abszurditásán, de ez a kitörés leginkább szeretetben nyilvánul meg nálad.
– Nem változtat azon, hogy milyen szerencsétlenül érzem gyakran magam… – bököm ki a frusztrációm utolsó morzsáját, de már én is nevetek magamon. – Na, jó, abbahagyom! – pislogok rád pajkosan.
– Ha a helyedben lennék, most nagyon fel lennék háborodva, hogy miért koptatom a számat ennyit feleslegesen… – sandítasz rám, miközben a hajammal játszol. – Nagy szerencsénkre, nem Toldi Éva vagyok, hanem az vagyok, aki Vagyok. Így már most örülök annak, hogy – mindegy min kell keresztülvágnunk az elmédben, – te ebben a pillanatban is a trónon ülsz velem és uralkodsz. Mélyen belül nagyon is tudod, hogy kik és mik vagyunk mi együtt, csak még nem fedezted fel. Az idő illúzió! Minden, ami meg fog történni, már megtörtént. Te uralkodsz velem. Időn kívül.
Ahogy megígértem: hagyom neked, hogy megtalálj… minket.
– Jézus, megint felrobban a fejem attól, amiket mondasz! Mint valami kasszasiker sci-fi főszereplője, úgy nyomod nekem ezeket a szürreális dolgokat – emelem fel a fejem az öledből.
Végül is ezt az egyet kipipálhatjuk: nem vagyok távol, ha neked mesélem, hogy mennyire nagyon messze érzem magam – mosolygok magamban ezen még egy darabig a zöld kanapén ücsörögve a kislámpa fényénél.
– Amikor egymásra halmozom a butaságokat az is csak azért fáj neked, mert én így azt az illúziót élem meg, hogy nem vagyunk együtt, ugye?
– Annyira mindent felülmúl az az öröm, amikor újra felfedezel engem… – fordítod egy mozdulatnyit felém a fejedet, hogy megpuszilhass. Érzem, hogy szereteted teljesen eláraszt; mint valami illat körbelengi egész helyet, ahol vagyunk.
Engeded magad megtalálni. Végig együtt voltunk, mégis most kezdek erre ráébredni, és ettől mintha szétfeszítene a boldogság. Minden elúszik. Lényegtelen, hogy mikor, hogy és hányszor éreztem úgy, hogy nem sikerült…
A levegő is veled van tele. Hihetetlenül szerelmesnek érzem ilyenkor magam. Meghallgatunk egy-két régi dalt és jókat nevetünk az akkori emlékeken. Neked több van rólam, mint nekem rólad.
Késő éjjel van, amikor végre lefekszem aludni, de még elalvás előtt is suttogunk egy darabig.
A holnap is pörgősnek ígérkezik…

Egy égbe meredő sziklaszirten ülünk, lógatjuk a lábunkat a sötétlő mélység felett és nézzük az alattunk elterülő völgyet. Kissé borongós az idő. Tavasz van, ezért egészen langyos már a levegő, amikor néha felbukkan a nap, de ahogy újra a felhők mögé rejtőzik, kellemetlenül hűs szellő jön, szinte fázom. Alig várom, hogy ismét kiderüljön az ég és megmelegedhessek.
– Jézus, olyan rég beszéltem veled így. Köszönöm neked, ami tegnap történt. Bocsáss meg, hogy a jelenlétedből mindig úgy kihátrálok. Nem tudom, miért menekülök. Igen. Szinte elbújok előled – ismerem el csendesen.
– Az Éden óta megy ez a rejtőzködés. Már ösztönösen beléd vésődött az, hogy ne merj – ezért ne is tudj – velem élni. Változzatok át az elmétek megújulása által! Na, ezt erre mondtam. Végre a menekülés helyett szaladj hozzám, mint akinek nincs mit rejtegetni. Szégyentelenül rohanj hozzám! A szégyen a bűnnek a következménye, a bűnt pedig eltöröltem. Valójában tehát nem létezik se a bűn, se a következménye, de ha te megpróbálod nagy erőkkel életben tartani, akkor számodra mindkettő lesz. Egészen addig, míg el nem engeded; első sorban azt a tévhitet, hogy rád ezek még mindig érvényesek.
– Kérlek, Szent Szellem keltsd életre az érzékelésemet! Hadd érezzem a mennyet! Minden pillanat, amikor nem vagyok tudatában a mennynek olyan, mintha nem is élnék igazán – sóhajtok fel vágyakozva, de egyáltalán nem kétségbeesve.
– Csacsikám! Elfelejtetetted, hogy ebben élsz, hisz ez a te otthonod. Természetes, hogy nem tudod sehol sem igazán jól érezni magad, csak amikor tudod, hogy hazaértél.
– Miért van az, hogy ez az egyetlen hely, ahol jól vagyok, mégis menekülök innen? Annyira fonák és torz ez a viselkedés, Jézus! Elmagyarázhatnád nekem, hogy miért van ez így, és hogyan lehet ebből az elmebajból kilépni! Mindenki ezt csinálja, csak másképp. Én is – az a durva – annak ellenére, hogy már mindennél jobban vágyok veled lenni.
– Jól látod. Folyamatos menekülésen alapszik Babilon, ami a tőlem való elválasztottság illúziójának építménye. Sokan élnek itt. Nyilván ez nem egy hely, hanem egy létforma. Fő jellemzője a folyamatos bujkálás az arcom elől, nehogy szembesüljenek velem. Pedig ha „véletlen” belém botlanának, csak a szeretettemmel találkoznának, hiszen más oldalam nincs is.
A keresztények éppúgy ebben vannak, mint a „világiak”, csak más dolgokba menekülnek, és ettől még különbnek is tartják magukat, holott még mindig Ádám átka alatt élnek, a rejtőzködés kényszerében. Mindig, amikor túl közel találnák magukat hozzám, megállnak egy ponton és futásnak erednek. Persze roppant jó indokokat találnak ki, hogy miért van erre szükség: Mert nincs több idő, mert ezt és ezt el kell tenni, mert nem akarnak lemaradni valamiről, mert végezni kell Isten munkáját, be kell tölteni az elhívást, stb. De minden ürügy alatt valójában engem kerülnek. A közelségemet. A szelleminek vélt dolgokba lehet a legjobban elbújni előlem. Semmi nem tud olyan hatásosan és hosszan elrejteni a jelenlétem elől, mint a szolgálat vagy Isten akaratának teljesítése. Ha valami rémesen káros dologba menekülsz, az hamar visszaüt, és kénytelen vagy abbahagyni, de ha egy igazán magasztos dolgot használsz álcázásra, akár évtizedeken át nemhogy problémamentesen, hanem egyenesen szent felsőbbrendűséggel bujkálhatsz a bokor mögött. Miközben én csak azért jöttem, hogy együtt járjunk (egyet).
– Jézus, ez nagyon kemény! – dünnyögöm az orrom előtt.
– Jelenleg a dicsőítésben találkozom veled a legtöbbet. Szerinted ez is néha menekülés? Én igazán megtapasztallak benne, szóval csak nem lehet ez olyan távol tőled…
– Van mit énekelni, egy zene, amit lehet élvezni, tehát adott egy biztos pont, ami mögé vissza lehet térni, ha túl közel kerülnél ahhoz, hogy teljesen megnyílj nekem.
– Óh. Ez érdekes. Még ha nem is mindig teljesen őszintén, de mind azért dicsőítünk, hogy veled lehessünk… Én azért szeretek dicsőítésre menni, – és biztosan más is – hogy megtapasztaljalak téged. Nem értelek, egyáltalán nem értelek – próbálom felzárkóztatni az elmémet ahhoz, amit a szívem már érez.
Elnyúlok a kövön, amiről eddig a lábamat lógattam. Nem túl kényelmes, de legalább kellemesen langyos. Te is követsz, hogy láthassuk egymást beszélgetés közben.
– Bármi, amiben megéled, hogy egyek vagyunk, az szent föld, az a találkozás helye, ez vitathatatlan; ha rózsafüzért imádkozva, ha Hillsong koncerten csápolva, ha unalmas vidéki prédikátort hallgatva. Amikor felém fordul a figyelmed, végre megtalálod magad bennem és engem magadban, na az a tökéletes alkalom. Az a szent hely, ahol Isten lángol előtted és leveszed a sarud. Akkor az a Bétel, ahol Isten háza van, de eddig nem is tudtad – igazítod meg a fejed alatt a követ. Értem a célzást.
– A dicsőítés – mint minden más szellemi gyakorlat – tud találkozás és menekülés is lenni. Sokszor a jó érzés, felszabadulás jöhet, csak ne kelljen szemtől-szemben állni velem. Minden pusztán eldobható eszköz, akármennyire hasznosnak is bizonyult eddig a szellemi fejlődésedben. A lényeg én vagyok, nem az, ahogyan sikerült felismerni engem. Bármelyik ilyen gyakorlat válhat egy olyan bokorrá, ami mögé rejtőzködve néha kiszólsz nekem, ahogy Ádám és Éva tette.
A bűn óta az én jelenlétem félelmetessé vált; a velem való járás, Éden! A kereszténység állítja, hogy meg van váltva Ádám átkától, de ugyanúgy menekül, mint bárki más. Annyira jön csak közelebb a világossághoz, hogy ne essen hasra a sötétben, de nem annyira, hogy ez a fény magába olvassza.
– Rá kell jönnöm, Jézus, hogy fogalmam sincs, mit jelent az egység veled.
– Ez egy jó pont, Csacsikám! – cirógatod meg a homlokomat, ahogy felém fordulsz. – Tényleg nem érted, de belül ismered, mert ebben élsz – érinted meg a mellkasom.
– Kicsi szerelmem, tudom, hogy akarsz engem. Éppen ezért elkerülhetetlen, hogy meg is mutassam magam neked – nyugtatsz meg, majd ismét végignyúlsz a sziklán napozni. Egy hang sem hallatszik, csak néha egy-egy völgyben köröző madáré.
Jó ideje nincsenek fellegek, így már eléggé melegem is van. Szinte éget itt a nap, pedig még korántsem nyári a levegő. Igazán jöhetne felénk egy kis felhő, de nem akar.
– Húú. Ez egyre rosszabb! Már nem igazán élvezem a napsütést, szinte perzsel.
– Nem azért könyörögtél, hogy ne fázz ennyire? Most megkaptad! – pillantasz rám nevetve, ahogy szemedet a kezeddel árnyékolva felém fordulsz.
Olyanok vagyunk, mint azok a barátok, akik jóízűen tudnak egymáson kacagni. Nincs benne semmi negatív, csak önfeledt öröm abban, hogy ismerjük egymást és egymás határait.
– Na, nem mintha a tiedet ismerhetném, mert nincsenek. Bár annak vannak határai, amennyire ismerlek…
– Hát az is tud vicces lenni néha… – jegyzed meg huncut mosollyal az arcodon. Feltápászkodunk és keresünk egy magasabb kiemelkedő részt a sziklán, hogy onnan is körülnézhessünk. Találunk is egyet pár méterre a „törzshelyünktől”. Épp elférünk rajta ketten.
Hosszú csend. Csak nézzük, ahogy a természet működik: látszólag mozdulatlan, mégis betölti a célját. Érzem, hogy ezzel is mondasz valamit.
– Én kicsi szerelmem! Látod, amikor sokáig nem süt rád a fényem, mert valami elrejti előled, akkor fázol. Hiányzik, hogy újra átforrósodj a közelemben, de azután valamiért újra beborul, és a folyton ragyogó szeretetem melege nem ér el hozzád. Az egész egy hullámvasút a legtöbb olyan ember számára, akik már ismerik a jelenlét örömét. Néhányan azonban az életük jelentős részét beborult ég alatt töltik, és rendkívüli eseményként ünneplik azt a néhány napsütéses pillanatot, amikor majdnem át is tudnak melegedni. Nagy öröm nekem, hogy te már ismered milyen rendszeresen sütkérezni a fényemnél, de még te is ki-be jársz, szintén hullámvasutazol. Ez nem szükséges, hogy így legyen. Én szüntelen ragyogok rád, és te ezt folyton meg is élheted. Nincs azzal semmi baj, hogy itt tartasz most. Az sem gond, hogy a keresztények többsége nem jutott ennél tovább a felébredésben, hiszen én nem erőltetek semmit, kivárom amíg belém szeretnek. Csupán kérdezted, hogy mi az eredeti tervem, ezért szeretném megmutatni mi van a szívemben, mire vágyok, amikor a kapcsolatunkra gondolok, és miről álmodtam, amikor embert teremtettem. Mivel belőlem vagy, az én részem vagy, az én anyagomból való, mert a lényemből származol, az a legjobb, ha bennem is maradsz. Csak akkor leszel teljes, ha az (az „anyag”) vesz körbe, amiből te is vagy! Érted? Amikor nem ebben a közegben találod magad, akkor valami idegen érzésed van, és nem vagy otthon. Mindez persze egy szubjektív dolog. Valójában mindig pontosan ott vagy, ahol én, mert elválaszthatatlanok vagyunk – ejted ki halkan az utolsó szavakat. Szemben állunk egymással és két tenyeredet vállig emelve az enyémnek szorítod.
– De ha én is ebből való vagyok, akkor miért nem érzem folyton azt, hogy perzsel a közelséged? Miért van az, hogy jólesik néha, amikor beborul egy időre, és egy kicsit hátrálok tőled?
– Ez a világ megtanított téged menekülni. Ádám természetét viseled magadon, holott meg vagy váltva belőle. Nem ismerted fel, hogy a megváltásban az is benne van, hogy a szégyen és rejtőzködés többé nem a természeted része. Mivel azt hiszed, hogy igen, ezért aszerint is élsz. Aztán mikor ismét fázol, újra közelebb jössz egy kicsit a tűzhöz… – lépsz még egyet felém, hogy szinte átmenjek a testeden – Szeretném, ha itt élnél, mert ide tartozol – suttogod, ahogy a tenyereddel magadhoz húzod a nyakam.
– De miért fáj, ha ez a természetes közegem? Miért esik jól elmenekülni, ha egyszer ez az otthonom?
– Nem ismersz engem annyira, hogy igazán bízhass a jóságomban! Félsz, hogy ez a belőlem áradó megemésztő tűz ellened van. Pedig érted van! A bűnbeesést követő szégyen alapján el kell rejtőzni. De te meg vagy váltva! Semmi okod elszaladni! Nincs semmi alapja, mert nincs mire emlékezzek! Nincs mit felhánytorgatni! Nemcsak, hogy nem tenném, hanem nincs is mit felhozzak ellened.
Mindennél jobban vágyom arra, hogy egységben éljünk, és kívül-belül velem szembesülj; én legyek az, amiből vagy, és az is, ami körülvesz! Te is szeretnéd ezt, csak félsz! Tartasz tőle, hogy megégsz. Hátrálsz, mert nem vagy biztos benne, hogy én az vagyok, akinek mondom magam. Hallottad a kígyótól, hogy „valóban azt mondtam-e?” Valóban az vagyok- e, aki vagyok? Valóban Szeretet vagyok–e? Valóban csak azért emészt fel a szeretetem, hogy magába olvasszon és elégesse mindazt, ami nem tartozik igazából hozzád, vagy esetleg meg akar semmisíteni?
Szeretném, ha nemcsak hogy élveznéd a tűz melegét, hanem engednéd, hogy felemésszen és eggyé váljon veled! Arra teremtettelek, hogy a személyem és lényem korlátozása nélkül legyünk együtt. Folyamatosan leredukálom magamat azért, hogy befogadható legyek számodra. Én nem erre teremtettelek! Mindig korlátoztam magam egy prófétára, egy szóra, egy látomásra, egy képre, amit be tudsz fogadni belőlem, de én szemtől-szembe akarok veled állni. Én kicsi szerelmem – ölelsz át még jobban, ahogy a karodban tartasz. Az ilyesmik sokszor többet kommunikálnak, mint a szavaid.
– Kedvesem, hagyd abba a menekülést! Amikor érzed, hogy elbújnál, tudd, hogy ez nem a te természeted. Abból már meg lettél váltva. Annak már nem kell engedelmeskedned. Megtanították neked, hogy elég csak megmelegedni a tűznél. Akarlak magammal ragadni, s olyan közel vonni, hogy eggyé váljunk! Szeretlek Csacsikám! Ne zavarjon, hogy nem értettél meg mindent ebből! Majd egy év múlva is hallgasd meg!
– Oké – dőlök rá a válladra. – Minden annyira jó veled! Legszívesebben mindent hagynék – és hagyok is – elúszni, azért hogy veled lehessek!
Ez az egyetlen dolog, amit kérek: ne engedd, hogy bármi is megakadályozzon engem ebben, hogy tudjak gátlástalanul és szégyentelenül rohanni feléd, egyre beljebb és beljebb! Mindegy, hogy mennyire éget a közelséged, mindegy, hogy mennyire fáj, ahogy elhamvad az a régi én, aki igazából sosem voltam. Ne engedd, hogy újra és újra elmeneküljek!
Akarok nálad lakni! Igen, ez az egyetlen kívánságom, hogy az Örökkévaló házában lakhassam örökké! Ne csak meglátogassalak, hanem veled éljek!
– Én is ezt szeretném! Ha tudnád…! Az egész, ami eddig történt, mind erre ment ki, hogy ezt kérhesd! Szeretem, ha kérsz. Már csak azért is, hogy örülhess a válaszomnak. Folyamatos dialógusra vágyom, hogy minden interakcióban élvezhessük egymás társaságát! Nyilván nem azért akarom, hogy kérj, mert anélkül én aztán oda nem adom! Csak szeretném, ha teljes lenne az örömöd abban, hogy figyelek rád, gondoskodok rólad és érdekelnek a dolgaid. Így ebben is megtapasztalhatod, hogy ki vagyok én! Az Apukád vagyok! – szorítod meg a kezem.
– Csodálatos vagy! Csodálatos vagy! – tör ki belőlem és nem igazán bírom abbahagyni. – Bocs! Beragadt a lemez! – Nevetünk. – Nem tudok mást mondani! Annyira gyönyörű…
– Tudom, kicsim! – nézel rám csillogó szemekkel. Látom rajtad, hogy milyen boldog vagy. Egyszer csak leugrasz mellőlem a sziklatömbről, és elkapsz engem is.
– Gyere velem! Egész nap szeretném azt, ahogyan most vagyunk együtt. Akarok olyan természetesen járni veled, mint amilyenre tervezted ezt az egészet!
– Megadom neked! – dopsz egy puszit a homlokomra.
Egy darabig csendben nézünk még a távolba.
Csodálatos vagy!

– Szia! Köszönöm, hogy ma is velem voltál. Olyan fura, hogy egyszerre érezlek közel és valamiért távol is. Légyszi taníts meg engem úgy élni, hogy semmi nem zökkent ki a jelenlétedből! Ez azért eléggé fájdalmas: Megmutatod a közelségedet, azután mintha hátrább lépnél vagy visszább vonulnál. Megízlelhetem, hogy milyen jó veled lenni, azután mintha hagynál szenvedni attól, hogy nem tudok egyfolytában ebben élni. Tudom, ez nem így van, de nekem így tűnik. Azt írják, hogy Énók veled járt, folyamatosan a közeledben élt. Akarok én is szüntelen veled lenni! Nem tudom, hogy hogyan lehet, az a baj – sóhajtok fel vágyakozva.
– Csacsika! Velem vagy mindig! Nem tudsz közelebb lenni, nem tudsz távolabb lenni, bennem vagy. Egyek vagyunk!
– Akkor miért érezlek messzebb időnként? Annyira nem értem. Akarom, hogy állandóan szorosan együtt legyünk minden szempontból.
– Csacsika, annyira érzel magadhoz közel, amennyire közel gondolod magad. Könnyen lehet nem érzékelni az állandó közelségemet, ha nem tudod, hogy mennyire egyek vagyunk. Az határozza meg a tapasztalatodat, hogy mennyire tudod, hogy ott vagyok. Megszoktad, hogy amikor különösen jó érzésed vagy átélésed van, az bizonyítja a közelségemet. Ugyanakkor sokkal jobb neked, ha semmi külső tényezőhöz nem kötöd a jelenlétem, pusztán az ígéretemhez: nem hagylak el téged soha – szorítod meg kissé az ujjaimat.
– Csacsika! Most még az érzéseid fontosabbak neked, mint amit tőlem hallasz, és olyankor elfelejted az igazságot. Pedig amit szólok, és aki vagyok, az ugyanaz. Tudod, a kimondott szó testté lett. Láthattad az én dicsőségemet. Én és a szavam egyek vagyunk, és én örökre kőbe véstem: veled vagyok. Ameddig bármi más tényező is játszik nálad, addig labilis leszel. Rajtam kívül minden más pára, egyedül csak az marad meg, ami én vagyok. Az érzelemvilágod a lehető leglabilisabb dolog mind közül. Természetesen, amikor az igazságra alapozod, hogy mennyire tudod magad közel hozzám, akkor ezt nyilván az érzéseid is követni fogják, és tapasztalni is fogod a jelenlétemet. Azt szeretném, ha elhinnéd, hogy elválaszthatatlanok vagyunk, s aztán mindegy lesz, hogy épp hogyan reagál erre a lelked: Épp kitörő extázissal, vagy teljes közönnyel. Biztosíthatlak, ismerem a belső világodat annyira, hogy ezen a skálán mindenféle állapotot be fogsz járni, és én mindeközben pont ugyanannyira vagyok veled egy most, a depresszió mélyén, és a mennyei menyegzőn.
– Sejtem. Csak annyira szeretem, amikor kézzelfoghatóan itt vagy. Nincs semmi kétség, hogy jelen vagy örökké és nem mész sehova. Mégis én abban a folyamatosan a megtapasztalható jelenlétedben akarok élni.
– Éppen ezen dolgozunk, Csacsika! Nem érted? Ha állandóan tennék valami látványos dolgot, hogy meggyőzzelek a közelségemről, akkor azt hinnéd én az a jelenség vagyok: Az a jó érzés, az a tűz, az a bizsergés, az az öröm. De én nem az vagyok! Én mindentől függetlenül létezem! Azt szeretném, ha engem ismernél meg! Vagy nem ez volt a cél? Esetleg az, hogy fantasztikus tapasztalatokat gyűjtögess?
Ennyire eltorzult volna a motivációm? Egy kicsit megijedek. Látod rajtam és megnyugtatóan megsimítod a vállamat:
– Tudom, hogy engem akarsz, milliószor elmondtad. Én is szeretnék bemutatkozni neked. Ha ennyivel megelégednél, szívesen adnék neked újra és újra jó érzéseket, de te a szíved mélyén igazán szeretnél ismerni engem, ezért elkezdtem bemutatni magam neked. Ennek az egyik legfontosabb része, hogy megtanulj hinni abban, hogy veled vagyok csupán mert ez az igazság, és nem azért, mert ennek bármi jelét látod. Ezért teszem néha félre az összes érzést és jelenséget, mert elengedhetetlen, hogy arra alapozd a kapcsolatunkat, amit tőlem hallasz. Én pedig mindig azt fogom mondani, hogy egyek vagyunk, és ez soha nem fog változni.
– Már megint vádlást hallgattam, azért szomorodtam így el biztosan – töprengek félhangosan.
– Elkezdesz kételkedni az egységünkben, amikor a vádlásra figyelsz. Elindul a távolodás. Persze csak a fejedben.
– Valamit egészen biztosan elrontok, ugye? Ha jól csinálnám, akkor szünet nélkül megélném a jelenlétet, nem?
– Ez nem ilyen egyszerű, Csacsika! Megint valamilyen módszert keresel, hogy folyamatosan azt érezd, amit szeretnél. Én nem így működök. Az én megtapasztalható közelségemet nem lehet kiérdemelni semmivel, azt csak ingyen tudom adni. Az ajándékért nem kell nyújtani semmit cserébe, igaz? Engedd meg, hogy megajándékozzalak újra és újra anélkül, hogy bármit tennél érte! Minden egyes időszak, amikor nem nyilvánvaló az én jelenlétem, egy lehetőség arra, hogy kizárólag az Igazságra alapozd mit gondolsz magadról és a velem való kapcsolatodról.
Néha az jár a fejemben, hogy te nem is értheted, mennyire nem könnyű ez. Aztán eszembe jut, hogy dehogynem! Volt rá pár éved itt a Földön…
– Csacsika! Soha nem az történik, mint amit te feltételezel. Te úgy véled nem is zajlik semmi, amikor nem érzékelsz semmit. Fogalmad sincs mennyi mindent teszek olyankor! A legjelentősebb dolgok csendben íródnak át benned… akkor legalább nem akadályozol olyan nagy erővel – mosolyogsz huncutul és megpaskolod a hátam.
– Minden rendben van, Csacsika! A mennyben vagy, hogyan lehetne bármi is nem jól?
Kicsit kihúzod magad, hogy a szemembe nézhess. Megfogod a vállamat és keresed a tekintetemet.
– Csacsika! Tudod, hogy én mindennél jobban szeretlek. Kimondhatatlanul – hajolsz vissza felém, hogy meg megpuszild a homlokomat.
Engeded, hogy az öledbe hajtsam a fejemet. Magadhoz húzol, mintha azt akarnád, hogy aludjak el a válladon, de nem fogok, csak hallgatlak ahogy beszélsz rólam és hozzám. Örülök, hogy egyek vagyunk és együtt vagyunk. Soha nem akarom, hogy véget érjen ez a közelség!
– Nagyon szeretlek.

– Jézus! Fantasztikus korszak ez az életemben! Annyira csodálatos vagy! Annyira szeretem, hogy minden illatban ott vagy, minden rezdülésében a szélnek! Egyszerűen tele van veled ez a világ! Tényleg teljes az egész Föld a dicsőségeddel! Mindent átszősz, újra és újra bemutatkozol: „Itt is itt vagyok és itt is. Ez is én vagyok, és az is! »
Szeretlek téged! Szeretem ezt a mai napot is veled! Jó észrevenni, ahogy benne vagy a levelekben, a virágokban, a napsütéses délutánban. Különösen a bodzavirág illatában. Abban nagyon szeretlek! Csodálatos vagy! A teremtés a tied és érted van! Megérdemled minden szeretetemet, időmet, a teljes teret bennem, az összes gondolatomat. Körbenézek és mindenhol veled találom szemben magam!
Egymásba karolunk és elindulunk egy újabb hosszú sétára. Érzem, hogy ez a beszélgetés jelentősen át fogja alakítani a meglátásomat a világról, rólad, és arról hogy mi a jelentősége annak, amit érzékelek.
– Gyönyörű vagy, Csacsikám! Nagyon tetszel nekem ma is! Annyira aranyos, ahogy keresel engem magadban, ahogy próbálsz visszatekerni hozzám. Olyan vagy, mint egy kisgyerek, aki elakadt a biciklivel, de azért erősen tekeri, miközben a kerék csak hányja a port hátra és nem megy előre szinte semmit. Ilyen vagy sokszor Csacsikám, mikor futsz vissza hozzám. Annyira igyekszel, – kissé elcsuklik a hangod a kuncogástól – hogy nem jutsz előrébb semennyit, hanem csak kaparod a homokot magad alatt. Semmi baj! Nyugodj meg! A legnagyobb megtévesztés ezen a világon az, hogy valami gond van! Te a mennyben vagy, onnan származol, és ott pedig nincs semmi baj! Az ellenség minden munkája a mennyen kívül van, te pedig belül, érted? Itt minden rendben van, tehát neked sincs problémád! – fogod a két tenyeredbe az arcom, ahogy győzködsz kedvesen.
– De olyan sokszor érzem úgy, hogy nagyon is van! – pillantok rád egy durcás ovis tekintetével. Sokatmondóan a távolba nézel, mintha azon töprengenél, hogyan is értesd ezt most meg velem. Megállsz egy másodpercre, majd felém fordulsz.
– Az a helyzet… – engeded el az arcom. Megragadod a kezemet és lassan előre indulsz. – Az az igazság, hogy szinte minden, amit érzékelsz, az nem a Valóság. Ha úgy kezeled, mintha valós lenne, akkor aszerint fogsz lépéseket tenni, így pedig még inkább kézzelfoghatóvá válik az, ami addig csak az elmédben létezett. Csacsika! Meg kell tanulnod a menny alapján reagálni! Nincs igaza a kárhoztatásnak, hogy eddig is járhattál volna így, és miért nem tetted. Nekem van időm meggyőzni téged a Királyság működéséről, sőt egészen élvezem, ahogy ezt területenként megteszem. Most maradj velem, hadd meséljek még neked erről! A nem-valós kategóriához tartozik minden, ami rajtam kívül van. Bennem nincs fájdalom és kilátástalanság, tehát ezek a dolgok nem lehetnek igaziak.
Érzem a szavaid súlyát, de valahogy mélyebb, mintsem hogy fel tudnám fogni. Csak engedem, hogy a belőled ömlő folyók mossák a gondolataimat és egy-egy hazugságot magukkal sodorjanak. Áradnak ezek a folyamok belőled, belőlem és rajtam keresztül.
– Csacsika! Én vagyok az egyetlen Valóság. Rajtam kívül minden valótlan, bármennyire tényszerű is legyen.
– Akkor miért érzem úgy időnként, hogy valami nincs rendben?
– Nagyon egyszerű, Csacsika! Olyan a lelked, mint egy rémesen bonyolult gépezet, és tegyük fel, bele van építve egy riasztó nevű gomb. Ezt újra és újra benyomja valamivel az ellenség: Egy kudarcélmény, egy rossz reakció másoktól, egy negatív emlék, egy kilátástalan gondolat, és máris sípol a vészjelzés a fejedben, hogy még mindig nem vagy igazán jól, hiszen ha gyógyult lennél, nem érzenéd magad rosszul, stb. Aztán elkezded keresni baj okát, hogy orvosolhasd. Csak az a helyzet, hogy ez szükségtelen, mert én már átvittelek a te életedből az enyémbe. Nem kell a sajátodat javítgatnod. Te az én életemet éled. Benned Isten sétál a Földön emberi testben, csak úgy, ahogy velem is történt.
Ezek a mondatok eléggé megkérdőjelezik az egész eddigi életfelfogásomat, mégis annyira mentesek minden vádlástól és kárhoztatástól.
– Te az én életemet éled! Nem vagy kiszolgáltatva annak, hogy amikor az ellenség nyomogatja a riasztót, akkor te annak megfelelően meg is riadj. Ettől lettél megszabadítva! Csacsika! Meg vagy váltva! – állsz meg egy pillanatra hangsúlyozásképpen, remélve, hogy talán így jobban felfogom.
Te vagy a Mindenség Ura! Mégis valamiért csak egy bizonyos mértékben értem meg, amit mondasz. Ha bármit megtehetsz, miért nem hatol ez át teljesen rajtam és változtat meg a lényem legmélyéig? – töprengek magamban.
Látom a szemeden, hogy veszed az adást.
– Az én Királyságom olyan, mint egy mustármag. Kicsi, de nagy fává lesz. Most vetem a magot – tárod szét a tenyered és kacagsz.
– Te ezt élvezed! – sóhajtok fel, de a belőled áradó könnyedségnek nem lehet ellenállni, így kénytelen vagyok felnevetni. Ennek úgy megörülsz, hogy szökdelve folytatod:
– Kifejezetten! Szeretek parányi magocskát vetni! Azután csak csodálni, hogy ez az apró dolog magában hordozza mindazt, ami szükséges egy hatalmas növény kifejlődéséhez, a reprodukcióhoz, egy majdani hatalmas erdőhöz. Ez mind bele van rejtve a kicsi magba! Ilyen ez az én országom. Egy találkozásba, egy félórába, egy felismerésbe, egy félmondatba belekódolom a Királyságom DNS-ét. Nem is értik sokan, hogy hogyan került oda egy óriási fa, ahol évekkel ezelőtt még üres pázsit volt.
– Szóval, nincs is igazából bajom, amikor azt érzem újra és újra, hogy van? Mivel azt hiszem, hogy van, ezért az egész életemet úgy élem, mintha lenne… Valami mintha átkattant volna most bennem. Igen, talán kezd megduzzadni a magocska a földben.
Mosolyogsz.
– Mi bajod lehetne egyébként is? Amíg azon gondolkodsz, hogy miért is villog megint a riasztás, addig sem élsz. A probléma forrásának keresése és megoldása a nélkülem való élet jellemzője. Én gyökerestől szüntettem meg minden gondodat! Az egészet! Nincs! Érted? Nem azt ígértem a megváltásban, hogy mostantól kezdve egyesével végig kell rágódnunk minden egyes nehézségen, és talán majd egyszer jobban leszel. Ezt is lehet választani, de én tudok ennél jobbat: Nem az vagy, akinek problémája van. Az egy képzelt személy! Az a régi éned fel lett olvasztva az én Életemben, és csak az az igazi te maradt, akinek eredetileg kitaláltalak – ejted ki a legsúlyosabb szavakat olyan könnyedséggel, hogy nem is értem hogyan illik ez a játékosság ide. Még az orromat is megbököd mutatóujjaddal mondat végi pont gyanánt.
– Olyan ellentmondásos vagy! Máskor meg te beszélsz arról, hogy mit gyógyítasz meg épp bennem, akkor az nem a legjobb megoldásod lenne? Elég lenne tudnom, hogy a torzult én nem is én vagyok igazából? – próbálom összerakni a kirakóst.
– Jogos a kérdés! A szavak nem mindig épp a legalkalmasabbak ezeket leírni.
Az egész az igazság felismeréséről szól! Lassan vagy gyorsan, megtapasztalással vagy anélkül, váratlan fordulatként vagy apró lépésekben felfedem neked az eredeti önmagadat. Az igazság természetesen mit sem változik ez alatt, csak az, hogy mennyit ismertél fel belőle. Csupán te ébredsz rá, hogy az igazság még erre az adott dologra is vonatkozik! Néha meghatározó eseménynek éled meg ezt, néha lassú folyamatnak. Ne is bonyolódj bele, hogy mikor, hogyan és miért történik. Mindenesetre az átalakulás egyedül a fejedben zajlik. Minden szükséges változás létrejött a megváltással. Már csak a felfedezés maradt. Miattam elhárult minden akadály, már nincs semmi hátra a felismerésen túl: te az én életemet éled. Én pedig minden élethelyzeten keresztül elvezetlek téged arra az egyszerű igazságra, hogy a megváltás még arra az adott kihívásra is vonatkozik! Még arra is, és még erre is! – számolsz közben az ujjaidon.
– Ezt nevezhetnénk belső gyógyulásnak? – próbálom valahova kötni a hallottakat.
– Ha akarod, hívjuk úgy. Az Igazság az, aki Én Vagyok. Az Életem a tied. Minél jobban tudatában vagy ennek, minél inkább ezt tartod valósnak te is, (mert számomra soha nem is volt ez másképp) annál inkább eszerint fogsz lépéseket tenni, ami miatt elkerülhetetlenül tapasztalhatóvá is válik ez a Valóság.
Egyszer talán majd teljesen felfogom ezt. Minden gondom abból következett eddig, hogy ezt kevésbé tudtam. Tehát minél inkább kinyílik ez az Igazság előttem, annál inkább felszámolódnak a – valójában nem létező – problémáim. Már eddig is annyi mindent megérttettél velem, még akkor is, amikor menekültem előled. Mennyivel inkább kijelented magadat nekem most, hogy már mindennél jobban akarlak?! Ha tehát valós baj nincs, csak a felismerés hiánya, akkor hamarosan sokkal jobb lesz minden, hiszen az Igazság felfedezésének folyamatában jócskán benne vagyunk.
Mennyire nincs igaz annak a hangnak, hogy soha nem leszek igazán jól!
Már ettől a gondolattól is annyival jobban érzem magam. Vajon mi jöhet még?!