Borongós az idő itt a tónál, kissé ködös is, most mégsem fázom. Olykor még a nap is előbukkan egy pár perc erejéig, késő nyári hangulatot csempészve az egyre előrébb nyomuló őszbe. Érzem a hűvös fuvallatot, felborzolja ruhámat. Olyan jól esik, ahogy viszi ide-oda a szél, majd belecsavar. Hamarosan azonban elcsendesedik és vége ennek a játéknak. Kövecskéket szedegetek a parton, hogy a vízbe dobálva csodálhassam a hullámokat.
– Én akarom az igazi szerelmet veled. Annyira úgy érzem, hogy nincs meg az az eredeti, az a hamisíthatatlan mély kapcsolat veled. Bocsáss meg, hogy még mindig én vagyok a középpontban: ahogy én felszabadulok, hogy én jól érzem magam, hogy nekem szükségem van rád. Valóban elkeseredetten szükségem van rád, és sajnos ezért sokszor erről a szükségről szól a közeledésem is. Akarlak téged, mindenemmel. Kérlek, add meg kegyelemből, hogy olyan kapcsolatom legyen veled, ami nem csak a nyűgjeimről szól. Akarok elveszni, eltűnni benned. Sodorj magaddal! Kérlek, vonj magaddal, hadd fussunk! Kérlek, taníts meg még inkább beléd feledkezni! Akarom, az igazit, a valódit, a megkérdőjelezhetetlent veled. Azt, amikor kézzelfogható valóság, hogy mi egyek vagyunk. Köszönöm, hogy ráébresztettél megint, mennyire távol van az életem attól, amire teremtettél. Olyan közel szeretnék hozzád lenni, amilyen közel csak lehetséges itt a Földön. Arra vágyok, hogy úgy járjunk együtt már itt, mint ahogy a mennyben leszünk majd.
– Most van egy eddig ismeretlen vágy benned. Ezt én csináltam. Azt mondtad szeretnél többet fogadni belőlem, ezért „kiszélesítettem a sátorodat”. Mondhatni helyet csináltam benned a több felfedezésére. Néha csak csendben vagy és tudod, hogy ott vagyok, nincs semmilyen látványos megnyilvánulás. Az úgy tökéletes, a megtapasztalható átélés pedig a maga módján tökéletes. Egyik sem jobb a másiknál. A megadásban rejlik az egységünk. Nem mehetsz mélyebbre bennem anélkül, hogy a megadás egy teljesebb valóságát élnéd meg.
A kapcsolatunk mélységét nem a „csúcspont” mutatja meg, az amikor érzelmileg leginkább rám vagy hangolva, hanem a „legsötétebb” pont, amikor legtávolabb érzed magad. Amikor a legmagadrahagyottabb érzés mellett is megéled, hogy egyek vagyunk, soha többé nem mozdíthatja ki semmi az elmédet ebből az Egységből.
– Ó jaj. Akkor én még ettől eléggé messze járok. Igazából fogalmam sincs mit jelent teljesen feléd fordulni… Talán egy-egy pillanatra rád pillantottam már, de túlságosan fájt, mintsem hogy rajtad tarthattam volna hosszan a szemem. Még sosem éltem meg veled ezt az egységet, ugye?
Felnevetsz. Bár próbálod visszafogni magad, hogy nehogy észrevegyem, hogy mennyire butaság az, amit összehordok neked már megint. Szeretsz komolyan venni engem, a legabszurdabb hazugságok felmerülése közben is.
– Ez nem ilyen egyszerű. Rosszul tetted fel a kérdést. Attól még igazi a szereteted felém, hogy nincs még annyi kijelentésed arról, mit jelent Szellemben és Igazságban szeretni engem. A megismerésnek azon a szintjén, ahol épp vagy, ott kapcsolódsz velem. Ez mindennél értékesebb nekem így a jelenlegi formájában. Tudod, mint ahogy az anyukának a homokozóban nem undorító a sársüti, pedig nyilván evett már jobbat is. Elképesztően örülök én is, amikor megélsz belőlem bármit is. Ha nem lenne annál sokkal több mint, amit megéltél, akkor nem lennék végtelen. Pedig az vagyok. Nem vagy lemaradva semmihez képest. Pont ott vagy, ahol lenned kell a megismerés folyamatában. Ez az örök élet: a megismerés.
– Mit tehetek most? Ha megpróbállak szeretni, azt az eddigi önző módon fogom tenni úgyis.
– Az első lépésen túl vagyunk. Rájöttél, hogy mennyire távol van az eredeti tervemtől, amit gondolsz. Ez nem baj. – fordulsz felém megnyugtató mosollyal. Félresimítod a hajam az arcomból. Az érintéseddel is kifejezed, hogy minden jó bennem és abban, ahol tartok.
Szavaid fájnak. Érzem, ahogy kárhoztatás belém hasít miközben beszélsz.
– Nem értesz engem, Csacsi. Amikor felébresztelek az nem ítélet, hanem kegyelem – ragadod meg a karomat a vártnál erősebben, csakhogy kizökkents a kis világomból.
– Akkor mi a következő lépés? Azt már értem, hogy nem attól fognak elkezdeni működni a dolgok, ha jobban nyomom tovább azt, amit eddig tettem…
– Az egység helyére velem lehet belépni, csak én tudlak bevinni oda. Te nem tudod kieszközölni, hogy oda kerülj. Én viszlek be oda. Elég, ha tudod, hogy ez lehetséges. Így egyre inkább vágysz rá. Engeded, hogy a vágyakozásod teljesen eluralkodjon rajtad, és amikor már teljesen tehetetlen vagy, akkor én magammal ragadlak és beviszlek az egység helyére.
Rugdosom magam előtt a kavicsokat, mintha keresném a megfelelő méretűeket. Igazán szép koncentrikus hullámokat szeretnék, ezért nem mindegy milyet választok. Legalább van időm feldolgozni a gondolataidat is közben. Csak a halk csobogás hallatszik, ahogy a tovagyűrűző hullámok elérik a part menti köveket, néha ruhám suhogása, amikor alkalmanként feltámad a szél. Ez afféle pótcselekvés, de jól esik, és neked is tetszik, úgy tűnik. Nem bírnám ki, ha minden figyelmem rád összpontosulna.
Most veszem csak észre, hogy milyen klassz kantáros nadrágod húztál ma. Hosszú szárú, bő és zöldes. Inged is felgyűrve könyékig. Nem gyakran látni téged ilyen szerelésben. Majd két számmal nagyobb is. A mennyei raktárban, hogy nincs egy megfelelő méret? – kuncogok magamban. Úgy teszel, mintha nem hallanád a gondolataim és folytatod a válasszal:
– Én olyan vagyok, mint egy jó kertész. Gondoskodom arról, hogy valamelyik virág épp teljes pompában legyen, valamelyik gyümölcs folyton éppen érésben legyen, s mihelyst elmúlik az előző szezonja, már kezdődjön a másiké. Így van ez veled is. Azért vagy még csak bimbó, Csacsikám, mert te a következő szezonra vagy ültetve. Ha azoknak a virágoknak a pompájához méred magad, amelyek most virágoznak, akkor okolni fogod magad és vádolni azért, hogy miért nem tartasz már ott, ahol ők. Mivel a következő szezonban fogsz gyümölcsöt érlelni, ezért zöldek még a tieid. Arról nem is beszélve, hogy egy szezonon belül sem teljesen egyszerre történik a virágzás vagy a betakarítás, itt is folyamatosan nyílnak az egyes fajok, szakaszokban. Mi több, egy adott növényen sem egyszerre bomlik ki minden bimbó, vagy érik be az összes termés, hanem napról napra. Az első rég lehullajtja a szirmait mire az utolsó kibontja. Sokszor mesélek erről. Berekesztett kert az én kedvesem – mosolyodsz el újra szedegetés közben, ahogy felpillantasz rám a kövekről.
– Te vagy az én kertem. Te személyesen, és a Menyasszonyom egésze is. Amikor értetlenül állsz az előtt, hogy bizonyos területeken miért zajlik már a betakarítás, míg máshol még csak az első hajtásaikat nyitogatják, akkor jusson eszedbe: Én vagyok a kertész. Ha ebbe nem törődsz bele, nem értheted a Menyasszony felkészítését sem. Addig össze fogod hasonlítani a különböző életeket az én kertemben, és az alapján fogod meghatározni az értéküket, hogy épp hol tartanak a fejlődésben. De mindegyik virágzásra és gyümölcstermésre lett ültetve, bárhogyan nézzen is az ki, és szükségszerűen eljön az ideje valamennyijüknek. Amíg magadat az alapján ítéled meg, hogy hol tartasz a többi növényhez képest, addig nem leszel szabad növekedni úgy, abban és akkor, ami hozzád illik. Honnan is láthatnád, hogy le vagy maradva, ha nem tudod mi lett eredetileg beléd kódolva? Vajon lusta-e az alma, mert csak bimbózik, amikor az eper érik? Vagy az eper rossz növény attól, hogy szinte egész nyáron és ősszel semmi nincs rajta? Nem ismered az eredeti genetikai kódodat, ami szerint fejlődsz, tehát nem is tudod reálisan megítélni a fejlődésedet. És persze másokét sem.
Jaj, de semmi nem úgy van, ahogy én látom. Már lassan kezdek hozzászokni, de valamiért még mindig meg tud lepni. De hát én ezt akarom: hogy láthassam a Valóságot, és ehhez ezernyi apró magam eszkábálta valóságot hagynom kell darabokra hullani. Idegen érzés, de tudom, hogy megéri. Az lehetek, aki vagyok. Mintha te is valami ilyesmiről győzködnél engem. Nyugodtan levetkőzhetem a sok illúzió rétegét, amit rávettem az igazi lényemre. Ahogy szertefoszlanak ezek a hamis identitások, ott találom a lényem mélyén azt az önmagamat, aki te vagy… Ez történik most: megérteted velem, hogy egyik kicsi valóságnak sincs értéke a Valósághoz képest, ezért akár el is engedhetem őket. Ijesztő, de bízom benned, hogy ennek most van az ideje.
Mire felocsúdok a sok elmélkedésből, hirtelen nem talállak. Forgok körbe egy pillanatra elveszve. A tópart kis virágszigetből integetsz, ahogy éppen valami gazokat tépkedsz gyökerestől abban a piros virágágyásban… Hogy is hívják?
– Krizantém – kiáltod felém, pedig még vagy száz méterre járok tőled. Már értem, hogy a zsebedből kilógó sáros kesztyű miért is a mai jelmezed része. Igazán hozzáöltöztél a témánkhoz: gyomlálni készültél a lelkemben.
Egészen belefáradtam a hullámok összehangolásába, és keresek egy mohásabb foltot a parton, hogy leülhessek. Mire visszanézek te már ott ülsz kintebb a fűben és csillogó szemekkel intesz felém, hogy találtál egy jó helyet. Már úgyis hiányzik, hogy a gondolataimat félre téve csak a válladon pihenjek. Úgy látom, ezt te is így gondolod.

Szereteted betölti a levegőt. Domboldalon ücsörgünk miközben lassan lemegy a nap. Annyira könnyű és gyönyörű a veled való közösség. Te csak úgy itt vagy és semmi nem kell hozzá. Akarok mindig ennyire egyszerűen veled lenni.
– Tegnap is felülírtál egy pár dolgot bennem… Fantasztikus voltál. Persze most is az vagy.
Mosolygunk.
Az ég lassan vöröses narancssárgába vált. Hűs szellő fúj. Csak ülünk ott egy rozoga padon és nézzük ahogy bealkonyodik. A színek halk zenéje néha elér hozzám, máskor pedig annyira belefeledkezem a szerelembe, ami áthatja az egész légkört, hogy észre sem veszem ezeket a részleteket. Körülveszel. Minden, szín, hang és érzés te vagy. Nem tudok többet befogadni. Legszívesebben felugranék és őrültül táncolnék, de inkább hagyom, hogy lassan teljesen elárasszon, áthasson és belém ivódjon ez a légkör. Nem is tudom mi ez. Biztosan a szereteted egy eddig nem ismert oldala, egy újabb villanás belőled.
Egyre sötétedik, a legalsó felhők is lassan elvesztik a ragyogásukat és kékesszürke fátyol kerül az egész tájra. Közelebb húzódok hozzád, hogy ne fázzak. Nem lehet csak úgy szorosan melléd bújni, mert átmegyek rajtad, beléd kerülök, hiszen az egész lényed ilyen áthatolható. Mintha nem lenne szilárd. De az, csak amikor hozzád érek megszűnik az lenni, magába fogad és átenged magán. Így ahogy közelebb simulok, elkezdek eltűnni benned. Teljesen beléd tudok lépni. Itt ülünk és majdnem teljesen egyek vagyunk.
– Már csak egy kérdés – dugom ki a fejem az ölelésedből a pillanatra.
– Egy? – fordulsz felém cinikus mosollyal az arcodon. – Ezt nem gondolod komolyan!
– Na jó. Akkor csak mára utolsó: Szóval, mikor leszek teljen független az érzéseimtől? Mikor tudok végre mindent az Igazságra alapozva tenni?
– Most arra vagy kíváncsi, hogy mikor fogod úgy érezni, hogy független vagy az érzéseidtől?
Erre nem tudok mit reagálni. Igen, önmagában ellentmondásos ez a kérdés.
– Értsd meg: az Igazság örökkévaló, mert az Igazság én Vagyok, és az öröktől fogva vagyok. A te felismerésedtől függ, hogy mikor kezdesz el ennek megfelelően élni. Nálam mindig most van. Az Igazság az, hogy egyek vagyunk és teljes vagy. Bármikor dönthetsz úgy, hogy reakciódban nem tükrözöd vissza azt a hiányt, amit éppen érzel, mert az Igazság szabaddá tesz erre. Szabad vagy az Igazság alapján cselekedni, akkor is, ha az valamiért nem tükröződik az érzéseidben. Mondhatni csak akkor válik láthatóvá az Igazság a te világodban, ha nem a tapasztalatod határozza meg a tetteidet, hanem attól függetlenül az Igazság alapján reagálsz, olykor a saját tényszerűnek tűnő világodat figyelmen kívül hagyva. Hogy mikor lesz a te valóságod folyamatosan azonos a Valósággal? Itt a Földön nem gyakran. Ugyan nem azért, mert nem lehetséges ez, hanem azért, mert időnként elfelejtkezel az Igazságról, és lépéseket teszel a tapasztalataid alapján, ami egy alacsonyabb valóságot teremt számodra, mint a Valóság. Hogyan is válhatna láthatóvá az Igazság, amikor nem ebből indulsz ki?
Természetesen olyan közel kerülhetsz a folyamatos megéléséhez a Valóságnak, amennyire csak szeretnél. A határ nem az én oldalamon van.
– Akkor most mit kérjek? Hogy jelentsd ki magad? – bizonytalanodok el a saját kérdésemmel kapcsolatban. Azonban ahogy kimondom átjárt ennek a megértésnek ereje.
– Csak a kijelentett Igazság hoz létre változást, az információ nem. A betű öl. Az az Igazság képes csak átírni téged, ami kijelentéssé vált benned. Az pedig nem egy megszerezhető, mérhető dolog. Az Igazság egy személy. Én Vagyok.
Pár perc csönd következik. Tudod, hogy idő kell ahhoz, hogy feldolgozzam, amit mondtál.
Az egész táj kékes homályban úszik, de még jól lehet látni. A csillagok sem jelentek meg még az égen. Szélcsend van. Kívül és belül. Magam alá húzom a lábamat, hogy még egy kicsit tovább bírjam az esti hűvöst.
-Igen, nem járhatsz teljes szabadságban, anélkül hogy az Igazság részeddé válna és élni kezdene benned. – keresed meg újból a tekintetem az egyre sűrűsödő szürkületben.
Már majdnem teljesen besötétedett. Kicsit zúg a fejem már. Érzem, hogy valamit átrendezel bennem.
– Az Igazság akkor válik az egyetlen és kizárólagos Valósággá, amikor megunod azt a mókuskereket, hogy először a tapasztalataidat -a te kis valóságodat- akarod az Igazságnak megfelelőnek látni, és csak ez után mersz cselekedni az Igazság alapján. Megszűnik az erőlködés, amikor végre rájössz, hogy az én Királyságom úgy működik, hogy először az Igazság szerint cselekszel mindentől függetlenül, és az pedig automatikusan újraírja a te kis valóságodat.
– Nagyjából értem. Remélem. – suttogom bele az esti tücsökzenébe. Annyira jó itt lenni, hogy hiába fázom, nem akarok megmozdulni. Így hát még egy darabig itt kucorgunk ezen a padocskán, amíg fel nem jönnek az első csillagok.

– Mi újság, Gyönyörűségem? – húzod magad még közelebb hozzám. A karjaidon arrébb csúsztatod magad a sziklán, ahogyan itt ücsörgünk együtt a szakadék felett. Egyenesen rálátunk a vízesésre oldalról, még kapunk is a párájából, ahogy apró permetét néha felénk sodorja a szél. Ragyogóan sütne a nap, ha ez az óriási párafelhő nem képződne folyton újra minden szélcsend alkalmával, időnként borongós ködbe burkolva a sziklák mélyén elterülő tájat.
– Itt vagy megint velem. Úgy örülök neked! – hajolsz felém sugárzó mosollyal az arcodon.
– Mi az, hogy mi újság? Vicces vagy! Mintha nem lennél mindennel jobban képben, mint én!
– Persze, hogy tudok mindent. Megígértem, hogy igazán emberi módon fogok hozzád közeledni, hogy be tudd fogadni a szeretetem.
Igen, ezt folyton hangsúlyozod. És én nagyon örülök, hogy te egy ilyen valóságos társként mutatkoztál be nekem.
Hihetetlen magasban lógatjuk a lábunkat, egy félelmetesen meredek sziklaszírt széléről. Egy egy zöldebb rész is kiemelkedik a gigantikus kékesszürke kőfelületek közül. Leginkább a hegyoldalból előbukkanó, fehér fátyolként szétoszló vízesések törik meg ezt az egyszínűséget. Igazán fenséges. Tudom, ez csak egy kép, pusztán mert szeretem az ilyesmit. Egyszer majd mindig ilyen közel tudlak magamhoz. Várom. Még itt a Földön.
– Segítenél nekem az arcod felé fordítani az arcom? Szeretnélek téged nézni, de amikor el is határozom, hogy ezt teszem, akkor sem tudom sokáig rajtad tartani a szemem. Nem tudom miért. Nélküled még csak keresni sem tudlak. Kérlek, segíts nekem szemlélni téged!
Kimondhatatlanul szeretlek. Ez a nap is csak azért van, hogy veled legyek, és szeretném minden percét használni. Arra, hogy belefeledkezzek szépségedbe. Elragadó vagy. Mindenestől gyönyörű vagy, szerelmem. Segíts nekem még inkább szerelembe esni veled! Bocsáss meg nekem, hogy annyi minden mást keresek, amikor veled vagyok, a tekinteteden kívül.
– Csodás ez a mai nap, ugye? Az egész azért van, hogy együtt legyünk. Ma is el akarlak vinni magammal. Félrevonulnál a kis életedtől, hogy megértessek veled valamit kettőnkről?
– Olyan izgatott vagyok. Érzem, hogy mai is minden eddigit felül fogsz múlni. Csak egy kérdés: Ha veled vagyok egész nap és félrevonulok, akkor hogy töltöm be az elhívásom? Hogy leszek áldás másoknak? Hogy adlak át Téged?
– Azt hiszed, hogy engem az idő korlátoz, mint téged. Abszolút nem. Én párhuzamosan működtetek dolgokat. Persze, ez nem olyan, mint az emberi időgazdálkodás: nem elosztásról van szó, hanem sokszorozásról. Egyszerre tudnak történni teljesen ellentétes dolgok. Bennem. Csak legyél, Velem! Én pedig köréd rendezem a dolgokat. Mondtam, az én királyságom nem látható módon jön el. Többek között ezt is értettem ez alatt. Te csak velem vagy, nem is figyeled, hogy mikor, kire, milyen hatással vagy, mert elfoglal az élet velem. Én pedig Minden vagyok, többek között az Elhívás is. Nem az a küldetésed, hogy beteljesítsd az elhívásod, hanem az, hogy velem légy. Ha pedig teljes vagy velem, mindegy mit teszel, átáradok rajtad keresztül. És ennyi. Ezt az átáradást neked sem irányítani, sem megfigyelni, sem elemezni nem kell. Ez csak történik. Kizárólag miattam. Meg se próbálj erre törekedni! A vezetéken sem azért folyik át a víz, mert erőfeszítéseket tesz ezért, vagy mert jól irányítja ezt a folyamatot, nem is azért, mert valamit jól csinál. Azért folyik át rajta a víz, mert az ami: Egy vezeték, ami rá van csatlakoztatva a forrásra. Ez az élet arról szól, hogy ki vagy, nem arról, hogy mit teszel. Az, hogy mit hiszel magadról, hogy ki vagy, tökéletesen meghatározza, hogyan viselkedsz. Ezért ha változást akarsz látni a cselekedeteidben, akkor sose azokat kezd el megváltoztatni, mert akkor csak a tüneteket kezeled. Én azért tettem, amit tettem, aki Vagyok. Ha be akarod tölteni az elhívásod, ne arra gyúrj, hogy mit hogyan tegyél, hanem engedd nekem, hogy letörjem a hazugságokat azzal kapcsolatban, hogy ki vagy! Az identitásod határozza meg a tetteidet. Lehetetlen az elhívásodat betölteni, ha nem engeded meg, hogy tökéletesen átírjam azt, aminek, akinek gondolod magad. Ezt pedig csak úgy történhet meg, hogy velem vagy. Már mondtam, én Vagyok az érték benned. Ha azt hiszed nincs ott a jelenlétem, úgy fog alakulni az életed a te nézőpontodból, mintha nem is lennék veled. Amikor arról beszélek, hogy átírom benned, hogy mit gondolsz ki vagy, akkor arra utalok, hogy megértetem veled, hogy ki vagy te a velem való egységed miatt. Belőlem származol, általam és értem vagy. Ha engem kiveszünk az egyenletből, nincs miről beszélni. Értsd meg! Az vagy, aki én Vagyok. Ha tudod, hogy az vagy, aki én vagyok, akkor azt is fogod tenni, amit én teszek. Nem úgy megy a dolog, hogy elkezded csinálni azokat, amiket én teszek, és majd ez alapján hozzám hasonlónak tarthatod magad. Ez nem így működik. Ezt a fonalat nem erről a végéről lehet kibogozni. Lehetetlen az én munkámat nélkülem végezni. Ha nem én hajtom végre, akkor azok nem az én tetteim. Utánzásra nincs lehetőség. Értesd meg, minden a velem való egységről szól.
Elárasztasz. Gyönyörű vagy. Körülveszel, bennem is te vagy.
Mintha egy hirtelen fuvallat egyenesen a zuhatag alá sodort volna minket. Teljesen átáztat. A víz, ami rám ömlik, átárad rajtam, mintha rajtam keresztül, és bennem is folyna. Mint amikor egy szivacsot a csap alá tartok és annyira megtelik, hogy hogy gond nélkül ereszti át a folyadékot.
– Nélküled minden értelmezhetetlen. Ami jó azért jó, mert te ott vagy, és nélküled semmi sem élvezhető. A te jelenléted tartja életben az összes létezőt. Te éltetsz.
– Észrevetted, hogy azokat fogalmazod meg, mint Dávid? Csak mondom – kacsintasz, és félbeszakítasz egy pillanatra, hogy körém csavard a karjaidat.
– Akik velem töltenek időt, hasonlóan meg is látnak engem -súgod a fülembe. Így maradunk az vízfüggöny alatt sokáig.
Végül csak ez nem múlik el: te meg én. – gondolom magban, és tudom, hogy hallod.

– Azért ez a nap elég király volt.
– Látom nagyon vigyorogsz – csíped meg gyengéden az arcom. – Én is élveztem, hogy ennyire közel engedtél magadhoz. Annyira jó volt ülni veled és csak úgy együtt lenni. Be ne engedd azt a benyomást, hogy az egészet csak bebeszélted magadnak. Ez a valóság. Gondolj csak bele, ha ennyire meghatározó tud lenni a menny így, hogy egy homályos kép számodra, mennyire valóságos is lehet, amikor szemtől szembe érzékeled? Már távoli látomásként meghatározóbb, mint a földi világ, mennyire valóságos is akkor?
– Hm. Mi történt ma? Én nem is értem.
– Elengedted, hogy irányítsd a kapcsolatunkat. Nagyon király volt. Tudod, velem csak a nyugalomban lehet találkozni. Amíg bármit befolyás alatt igyekszel tartani, elmulasztod a lehetőséget, hogy meglepjelek, hiszen meghatározod mit akarsz látni, így mást már észre sem veszel. Viszont, amikor csak az a célod, hogy velem legyél, mindegy hogyan, akkor én állhatok elő valami egyedi ötlettel.
– Ami gyanúsan jobb, mint az enyém
– Igen – közben mindketten nevetünk. – Szóval köszönöm, amikor nem irányítasz, mert akkor lehetőséget adsz nekem, hogy azt csináljam, amit te szeretnél tenni, de nem vagy képes rá.
Valahol a galaxisok között beszélgetünk. Szerteszét állnak a csillagködök, mindenféle színek és fények, aminek a csillagászati nevét aligha tudom. Szellemi testünk óriási ahogy itt lebegünk, szinte porként dörzsölöd kezeid között a csillagokat. Csak most vettem észre, hogy itt vagyunk, hiszen eddig csak a beszélgetésre koncentráltunk.
– Amikor megmutathatom neked ki vagyok, akkor én megmutatom, hogy te ki vagy valójában. Értsd meg, te por vagy és a leheletem, egy rész belőlem. Semmi hozzáadás, egy darab belőlem. Ha nélkülem értelmezed magad, könnyen értéktelennek érezheted magad. Megnézed, hogy mi az Évi mínusz én, és az nem sok. Mivel te én vagyok.
Ekkor mosolyogsz bátorítóan, mert tudod, hogy mennyire kritikus ez az identitás dolog számomra. Úgy magyarázol, mint amikor egy megszállott művész beszél kedvenc alkotásához, még ha az soha nem is foghatja fel az ő eredeti szándékát vele kapcsolatban. Hiszen hogyan is érthetné a mestert az alkotás?
– Most jövök rá, hogy ez a gondolat is te vagy.
– Igen, sok gondolatod én vagyok.
– Miért úgy fogalmazol, hogy te vagy, és nem úgy, hogy tőled van?
– Nem rossz kérdés. Majd egyszer megérted. Minden jó dolog tőlem, belőlem származik, én vagyok.
– Attól még hogy belőled van, az nem te vagy, nem?
– Nem csak az vagyok, de az is vagyok, mert az is egy részem, így világos?
– Egy kicsit talán jobban – összehúzom a szemem, hátha attól jobban fel tudom fogni a hallottakat.
– Hol is tartottunk? Évi mínusz én… Ezért soha nem ismerheted meg azt, hogy ki is vagy valójában, amíg nem ismersz engem. Mert tükörképem vagy. Képmás. Csak akkor láthatod magadat helyesen, ha látsz engem. Szemlélj engem, és aztán ismerj magadra bennem, mert én te (is) Vagyok. Soha senki nem lehet tudatában a képmás értékének, ha az eredetit nem ismeri. Egy festmény utánnyomatnál két dolog a meghatározó: hogy mi az eredeti kép és hogy ki készítette a másolatot. A te esetedben mindkettő én vagyok, az eredeti is és a másolat kivitelezője is. De ha az művész maga készít másolatot az alapműről, nem ugyanannyit ér-e a kettő? Akkor a képmás nem pont egyenlő az eredetivel?
Ez most hasított. Érzem. Nem igazán tudom be sem fogadni. Hirtelen valami derengeni kezd bennem. Valahogy hasonlóan a végtelen sötétben felsejlő színfoltokra, amelyek galaxisok sokaságát rejthetik.
– Te vagy az én értékem. – és beleborzongok. – Annyit érek, mint te. Ez nagyon valószerűtlennek hangzik és nem utolsó sorban túlzásnak…
– Ne, légyszi ne mond ezt! Ez vagy te. Szeretném megtanítani neked, hogy ki vagy. Az egyik legfontosabb lépés, hogy rájöjj, hogy mindaz, ami én vagyok, az te is vagy. Ezt veszítetted el a kertben. Feladtad, hogy az eredeti képmása legyél, azaz pont olyan, mint a teremtő. Elvesztetted az értékedet, ami kizárólag a benned levő Én Vagyok.
– A létige az nálad szisztematikusan csak a „Vagyok” formában hangozhat el. – jegyzem meg mosolyogva.
– Tudod, a név kötelez.
Erre akkora nevetésben törünk ki, hogy aggódni kezdek, hogy valami elmozdul a helyéről itt a a csillagködök mélyén.
– Ne aggódj, itt megvannak a felelősök. – böksz álladdal a végtelen messzeségben függő fényfoltok kusza szálai felé.
Sejtem, hogy az angyalokra gondolsz, akik a bolygókért felelnek. Ekkor körülnézek, hogy legalább egy pillanatra gyönyörködhessek ebben a nem mindennapi látványban, de sajnos nem vagyok képes befogadni ezt az összetettséget egyáltalán. Inkább újra figyelni kezdem a szavaid. Így is lemaradtam pár mondatodról, míg nem rád figyeltem, mivel te folyamatosan beszélsz.
– Nincs érték rajtam kívül. Amikor értéktelennek látsz valamit, akkor nem látsz engem. Én vagyok a minden. Minden általam lett és nélkülem semmi sem jött létre.
Ebbe beleborzongok, ahogy mondod, habár látom, hogy most szándékosan nem a hatalom bemutatására használod ennek a kijelentésnek az erejét, mert akkor elégtem volna. Csupán tanítani akarsz.
– Ha értéket akarsz látni magadban és másokban, engem kell megismerned, mert minden jó csak belőlem származik. Ha nem szemlélsz engem, másban sem tudsz felfedezni. Ha még soha nem találkoztál valakivel, hogyan ismerhetnéd fel őt az utcán? Ha nem szembesültél az eredetivel, honnan tudnád, hogy a látott másolat mi alapján készült, mire utal vissza? A képmást minden tekintetben az alapmű határozza meg. Nincs önmagában értelme, az az értéke, hogy az eredeti alapján készült. Ha az első alkotás nélkül tekintünk a másolatra, akkor az elveszti értékét. Ezért felesleges magadat nélkülem szemlélni. Vagy másokat. Könnyen arra a következtetésre jutsz, hogy értelmezhetetlen. A kertben ezt az értéket veszítetted el. A másolat az eredeti nélkül „maradt”, és nem volt mi meghatározza az értékét.
Épp egy remekműved kellős közepén állunk miközben az alkotásról mesélsz. Micsoda tárlatvezetés a Teremtőtől! Majd egyszer megfestem valami leegyszerűsített verzióját ennek a látványnak. Olyan jó veled itt lebegni. Néha, amikor hatalmasnak, teljesen súlytalannak, minden kötöttségtől mentesnek érzem magam veled, akkor látom, hogy itt himbálózok a végtelen szépségben és nyugalomban az űrben. Ezekből a pillanatokból ismerős ez a hely. Köszönöm, hogy most beszélgetni is ide hoztál.
– Örülök, hogy tetszik. Ezt csak neked csináltam.