Az utóbbi napokban egy kicsit elveszve éreztem magam, ezért örülök, amikor meglátlak a domboldalon, ahogy intesz felém a kukoricatábla és a levendulamező közötti ösvényről. Alig várom, hogy elnyöszöröghessem neked mik keringenek a fejemben mostanság.
– Jézus, mindent olyan borzalmasan rosszul csinálok! Elegem van saját magamból! Elég unalmas nézni, hogy folyamatosan csak bénázok. Nem megy nekem ez az egész – fakadok ki köszönés helyett, bár nem gyakran szoktunk egyébként sem. Egy végtelen beszélgetés a miénk, némi szünettel egy-egy szakaszon, amikor elfelejtelek.
– Van egy sor elvárásod magaddal szemben, ami nem igazán alakul? Mindig frusztrált leszel, ha más céljaid lesznek azon kívül, hogy együtt éljünk! Az bármikor teljesülhet, hogy velem legyél, ugyanis örökre egybe vagyunk szerkesztve. Elég ha csak eszedbe jutok, és máris ebben lehetsz. Az összes többi cél eléggé labilis. Minket nem szakíthat el semmi, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem magasság, sem mélység. Tudod te… Minden mástól elválaszthatnak: a természetfeletti erőtől, a szellemi megtapasztalástól, az isteni elhívástól! Tőlem nem! Ezért, ha nem akarsz frusztrált lenni, akkor ne tűzz ki más célt! Folyamatos kudarcra vagy ítélve, ha valami mást keresel, mint a velem való közösséget. Nem mintha én sokallnék be azon, hogy foglalkozol egyéb dolgokkal, és ezért hagynálak pofára esni. Ez távol áll tőlem. Egyszerűen csak nem erőszakolom rá az emberekre a jó döntéseket, épp ahogy rád sem, és ennek a negatív következményeit olykor tapasztalhatod a körülményeidben. Tehát minden más befolyásolható az életedben az egységünkön kívül. Kettőnk közösségét azonban nem veheti el tőled semmi. Sem magasság, sem mélység. Ha csak velem akarsz lenni, az nagyban leegyszerűsíti az életedet, mert az mindig megvalósul, és egy sor csalódást lehetetlenné tesz.
Mezítláb sétálunk a szántóföldek szélén bevetetlen puha földön. Nem túl meleg a por, mert már igencsak késő délután felé lehet az idő. Lassan bejárjuk a teljes látóhatárt, de nekem szükségem is van egy ilyen céltalan bolyongásra veled. Élvezem, ahogy belesüppednek a göröngyös buckákba a lábujjaim. Hallgatlak.
– Kérlek, hagyd abba a Királyság működésének elemzését! Nem úgy vagy kitalálva, hogy ezt a sokrétegűséget átlásd. Szinte minden törvényszerűségre hamarosan fogsz találni egy ellenpéldát is, mert én az Élet vagyok és nem egy szabálykönyv.
Hagyd ezt a hazugságot, hogy nem tartasz sehol, s hogy igyekezned kell behoznod a lemaradást! Mi az, hogy késés az örökkévalósághoz képest!? Ki mondta neked, hogy el kell érned valahova? Hova sietnél? Én vagyok a cél, és bennem vagy örökre! Én itt vagyok, én vagyok a kezdet és a vég: Belőlem indulsz ki és hozzám érkezel. Hová akarsz eljutni? Persze, fogsz megismerni sokkal többet a jelenleginél, de az én dolgaimba nem lehet csak úgy igyekezettel belépni. Itt vagy én viszlek be téged, vagy végleg kívülálló maradsz. Hagyd a próbálkozást! Nincs hova feltornáznod magad!
– Te sürgetsz folyamatosan, hogy van több, és hogy menjek mélyebbre! – kötekszem egy kicsit.
Ezen látom mosolyognod kell – egyenesen a szemembe nézel.
– Csacsikám! Nyitogatom a szemedet arra a végtelenre, ami a tied: Hívlak mélyebbre abban, hogy elfelejtkezz mindenről rajtam kívül. Élhetsz meg többet abból, hogy nem figyelsz másra az egységünkön túl. Sokszor szeretnél annyi mindent tenni, és nyomás alatt vagy. Nos, ehhez a teherhez semmi közöm, én soha nem teszem rád még az elhívásod betöltésének feladatát sem. Úgysem tudnád elhordozni. Az elhívás egy olyan dolog, ami automatikusan megtörténik, ha félreteszel minden mást rajtam kívül. Értsd meg, oda érkezel, ahová nézel! Ha máson van a tekinteted, akkor máshol fogsz kikötni! Ha elkezded nézni azt, hogy hol tartasz most, akkor hiányosságaidhoz fogsz érkezni! Ha figyeled, hogy hol tart más, hamar büszkeségbe vagy kisebbrendűségben találod magad! Ha az erő megnyilvánulásaimat keresed, könnyen manipulálásba csúszol! Csak én vezetlek hozzám, minden más kerülőút, vagy egyenesen útvesztő. Én vagyok az Út. Mindenhova utánad megyek nyilván, de megspórolhatsz egy sor fájdalmat magadnak, ha egy olyan világban élsz, ahol csak te és én vagyunk – mosolyogsz a távolba nézve. – Most arra hívlak, hogy merülj bele az egységünkbe! Feledkezz belém! Hogy hogyan fogod így betölteni az elhívásod? Hogy marad így másra figyelmed? Sehogy! Nem neked kell kezedben tartani ezeket!
– Azt hiszem kapizsgálom. Néha megélem, hogy mekkora szabadság, amikor eltűnik minden, mert annyira jó veled lenni. Aztán azon kapom magam, hogy közben megtörténik az, amire igazán vágytam, de esélytelen volt.
Bólintasz. Ragyog az arcod az örömtől, hogy valami leesik nekem.
Kiráz a hideg. Kezd hűvös lenni. A szél is feltámadt. Hová tűnt a nap? Egyre közelebb bújok hozzád. Nem számítottam rá, hogy séta közben ennyire lehűl a levegő. Magadhoz húzol, és átkarolva a vállamat lépdelünk tovább, bár így egy kissé tétován haladunk, néha meg is botlok. Nem szoktam én meg ezt az együtt mozdulást. De legalább most megtanulom.
– Most szeretnék tanítani neked valamit a szabadságodról. Nincs értelme beleugrani bármibe is, anélkül hogy megismernéd a bennem lévő végtelen szabadságot. Amikor semmit nem kell összetartanod saját magad, hanem csak úszol bennem. Viselsz egy csomó felesleges nyomást, amit nem én raktam rád. Naná, hogy az ellenség olyan dologgal fog majd elnyomni, ami szorosan hozzám köthető, hiszen téged más nemigen fog érdekelni. Nyilván rég elengedett dolgokkal már nem lehet felcsigázni. Ha akadályozni akar téged, akkor keres valamit, ami majdnem olyan, mint én, de mégsem én vagyok. Ilyen például az én erőm, vagy a megtapasztalások, elhívás stb.
Megállsz egy pillanatra. Szembe fordulsz velem és úgy vonsz közelebb, míg össze nem ér a homlokunk. Olyan vagy most, mint amikor a szülő tudja, hogy a gyereke nem foghatja fel az aktuális történéseket, csak annyit tehet, hogy biztosítja őt a szeretetéről. Egészen meg is nyugszom ettől, amíg egy újabb gondolat félbe nem szakít:
– Jézus, miért van az, hogy egyeseknek nincsenek kijelentéseik és átéléseik mégis valamiért sokkal jobban vannak, mint például én? Ennyire nem tudnék élni ezzel a rengeteg ajándékkal?
– Az is a terv része, hogy már most rengeteget beszélünk, amikor még egy csomó téren küzdesz. Akarom, hogy megtanuld, hogyan élj úgy, hogy folyamatosan kommunikálunk.
– Sajnos, én nem vagyok képes valami sokat használni belőle egyelőre! Nem tudom, mit kezdjek azzal, hogy folyamatosan beszélsz. Szinte egyik üzenetet sem adom tovább, mert vagy figyelek vagy közvetítek.
– Elhiszed nekem, hogy én nem vagyok kétségbe esve azzal kapcsolatban, ami most történik veled? – állítasz meg a karomnál fogva, tettetett komolysággal a hangodban. Látom a szemedben: élvezed, hogy már megint ironikus vagy.
Sétánkat félbeszakítva egy kivágott fa tuskójára ülünk. Épp, hogy elférünk ketten. Hát persze, hogy úgyis elég lesz a hely, hiszen te szellem vagy, ugye. Vagyis nemcsak…
Egy ideig csak nézzük a naplementét. Földek, szántók amerre a szem ellát, tele ültetvényekkel. Csak ücsörgünk csendben. Néha elzúg valami bogár a fülem mellett. Olyan kellemes belefonódni az élettől zsongó nyári táj lüktetésébe. A válladra hajtom a fejem, de belül nem igazán pihenek meg. Miért van az, hogy ennyire nem tudok rád hangolódni még? Olyan jó lenne téged jobban megélni! – töprengek magamban, de nyilván úgy reagálsz, mintha kimondtam volna:
– Macika! Már megint érteni akarsz! Hagyd ezt az egészet! A gondolataid túlságosan akadályoznak abban, hogy belém feledkezz. Hogyha nem vagy kisgyermek, nem látod meg a királyságomat. Annyit agyalsz, hogy ezzel kizárod magadat az én valóságomból.
– Szóval akkor ne figyeljek sem az elhívásra, sem a terveidre. Ne próbáljam úgy kezelni a dolgokat, mintha meg kellene tennem az én részemet is a megvalósulásukhoz – próbálom a magam módján megfogalmazni mit is akarsz átadni nekem.
– Emlékszel, mikor gyermek voltál? Azt mondtad, hogy akarod „sikertetni” a dolgokat. Ez a kedvenc szavam tőled: „Sikertetni”. Ezt ne csináld! Neked nem kell sikerre vinni semmit! Neked nem kell magadtól belépned helyekre, eljutni szintekre. Majd én hordozlak. Ez úgy működik, hogy egyszer csak ott találod magad. Vágysz a velem való közösségben egyre mélyebbre jutni, de semmit sem tehetsz érte. Majd én viszlek az ismeretlenbe, csak hagyatkozz egészen rám!
– Hogy tölthetnéd ki az összes gondolatom, ha sokszor nem is vagyok veled? Gyakran érezlek téged egészen távolinak, mintha nem is lennénk együtt! – nyöszörgök a szokásos elkeseredett hangomon, de közben belül tudom, hogy minden rendben lesz, hisz most is veled beszélek.
Felém fordulsz és ráteszed a fejemre a kezed, mintha meg akarnál simogatni. Ekkor egy pillanatra megállsz, mintha elgondolkodnál. A fülem mögé teszed a tenyered és tartod a fejem.
– Megint lecsúsztál a lényegről. Mivel nincs sem múlt, sem jövő idő, minden egyes pillanatban Vagyok. Ez állandó. Az ellenség közöl valami hazugságot a füledbe, és te pedig engeded, hogy felülírja ez a hazugság azt, hogy folyamatosan ott vagyok, és egy vagyok veled. A legfontosabb lecke az, amit most tanulsz: hogyan kell az ellenség szövegelését nem komolyan venni. Szeret műsorozni, ez az egyetlen, amit tehet. A jó hír az, hogy te ettől független lehetsz! Eleinte egyre nagyobb felhajtással próbál majd figyelmet keresni magának, de hamar hozzászoksz az elengedés egyszerűségéhez. A megoldás, hogy egyre kevésbé törődsz vele, mígnem teljesen belefeledkezel abba, aki Én Vagyok. Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy minden megszűnik, már csak engem látsz, én pedig Minden Vagyok!
– Kimegyünk a szántásba? Látod? – bökök lábujjhegyen a domb egyik szélső táblájára. – Épp érik ott a paradicsom! Úgy szaladnék egyet abban az ágyásban! Eszünk belőle? – indulok neki szökdelve és téged is magammal rántalak, de hamar elengedem a kezed a sietségben. Élvezed ezt a gyerekességet, és kapsz az alkalmon, hogy te is mutass valamit. Mintha játszanál azzal, hogy akárhol, akármikor lehetsz: Engeded, hogy beelőzzelek, majd váratlanul előttem termesz. Pár perc gyanútlan szaladgálás után pedig elém ugrassz meglepetésként egy kukoricatábla mögül. Dobogunk le a lejtőn a zöldségek felé, amikor hirtelen megpillantalak valahol földek határában. Majdcsak szomorú, hogy távol kerültél, hamarosan teljesen belevész alakod a szántás határába! Behunyom a szemem. Nem látlak és tudom, hogy itt vagy. Igen, élvezem egy pillanatra ezt a szabadságot, hogy akkor is velem vagy, amikor eltűnsz a szemem elől… Ekkor egyszer csak átkarolsz hátulról, mintha ezt suttognád:
– Itt vagyok, Csacsikám!
– Miért hívsz Csacsikámnak? – döntöm hátra fejem a válladra, ahogy mögöttem állsz. Közben egyre inkább hátradőlök, bele az öledbe, mert tudom, hogy te tartasz. Egyébként is szereted a bizalomjátékot.
– Csak úgy… mert neked tetszik az ilyesmi. Minden, ahogy szeretlek, beszélek veled, azért pont olyan, amilyen, mert tudom minek örülsz leginkább. Elég jól ismerlek – sandítasz felém, huncut mosoly a szemed sarkában.
– Jézus, te olyan emberi módon szeretsz! Nem tudom máshogy megfogalmazni. Mármint olyan ez az egész, mintha egy férfi lennél, aki udvarol.
– Mert nem az vagyok?! – húzod fel látszólag felháborodottan a szemöldököd. Összenevetünk. – Hát persze, muszáj vagyok olyan módon szeretni téged, hogy megértsd. Kénytelen vagyok abban a formában kiönteni a szeretetemet, ahogy te be tudod azt fogadni. Úgyhogy marad ez a körbeudvarlás még egy jó darabig – nézel mélyen a szemembe, mintha most teljesen átlátnád az egész lelkemet. – Aztán majd megérted az én szeretetemnek a mélységeit.
Leülünk egy megtermett paradicsomtő mellé a porba. A felszíne már hideg, de ahogy beletúrok, alul még langyos, mert a nap felmelegítette délután. Olyan szabad vagyok! Itt ülünk a szántás szélén, és kapkodom az érett szemeket. Olyan finom! El sem hiszem, hogy éppen paradicsomot lopunk! Bár gyakorlatilag tied a Föld…
– Nem baj, ugye? – pillantok fel tele szájjal.
– Enyém a Föld és minden gazdagsága. Naná, hogy enyém az a paradicsom! – harapsz bele egy igazán érettbe, és rám kacsintasz!
– Hogy téged mire rá nem lehet venni! – harapok bele abba, amit most szedtél nekem, hátha az még jobb.
– Hát nagyon kellett győzködjél… Na milyen?
– Talán egy kicsit jobb, de nem sokkal – válaszolok csöpögő piros lével az államon.
– Még van kedved velem valahová eljönni? – állsz fel teli markokkal. – Persze csak azután, hogy megszedted magad. Te kis falánk – törlöd meg az arcom a kissé sáros kezeddel, ami finoman szólva nem segít a helyzeten. Nem akarom látni, hogy nézek ki most. A paradicsomlé tovább csepeg az államról.
– Ha menthetetlenül teletömted magad, akkor még mutatok neked valamit – emlékeztetsz, ahogy a porban ülve válogatom a „zsákmányt”.
– Olyan jó itt lenni!
– Oké! Maradjunk itt! – huppansz le mellém. Ezen úgy meglepődök, hogy egy pillanatra megáll a karom félúton a szám és telepakolt pólóm között.
– Milyen már! Engeded, hogy az legyen, amit én akarok? Hogy lehet, hogy azt mondod, hogy menjünk, én azt, hogy maradjunk, és neked ez oké? Nem értem!
– Hogy a hatalmamat alárendelem a te döntésednek? Ennél kritikusabb helyzetekben is tettem már ilyet!
– Mi? Ez nagyon nem stimmel. Amiért nekem máshoz van inkább kedvem, te megváltoztatod az örökkévaló tervedet?
– Ha úgy tetszik! Nincsen nálam alázatosabb. Én folyamatos alárendelésben élek, nem esik nehezemre, mert ilyen a természetem. Alázat Vagyok. Persze nem törlök a terveimből, csak máshogy töltöm be. Az én dicsőségem előbb-utóbb látható módon is be fogja takarni ezt a Földet. Hogy milyen úton, azt ráhagyom a ti döntésetekre.
Kicsit zúg a fejem, mert már megint olyanhoz érkeztünk, amit nem teljesen tudok befogadni. Látod rajtam. A fejemet magadhoz húzod és adsz egy csókot a hajamra, aztán a homlokomra, majd végig puszilod az arcom.
– Azt kérdezed, hogy miért puszilgatlak agyon? Mert most engeded! Nem mindig hagyod ám! Néha úgy tudsz menekülni tőlem! – simítod el az arcomból az utolsó tincset is.
Érzem, hogy a hangodban abszolút nulla szemrehányás van. Csak úgy örömből beszélsz. Minden szavad egyfajta szerelmi vallomás, nem tudsz máshogy beszélni.
Olyan kényelmes ez a langyos puha homok. Hanyatt fekszem. Akkora békesség száll rám, ahogy elnyúlok a porban, hogy majdnem el is alszom. Most annyira máshogy jössz és viselkedsz, mint amit megszoktam! Majdcsak furcsa, szinte idegen. Pedig már annyiféleképpen közeledtél eddig is hozzám. Hagyom, hogy legyen ez, ha most így akarsz velem lenni.
– Mondtam, Manóka, hogy mindig újat fogok tenni. Amikor már azt hinnéd, hogy ahogyan cselekszem épp, az vagyok én, akkor mindig változtatok a megjelenésemen, viselkedésemen, hogy nehogy azt hidd, hogy én annyi vagyok, amit eddig láttál. Mert Én Vagyok, aki vagyok, és jóval több annál, amit és ahogyan cselekszem. Amikor elkezdené az én helyemet betölteni az, ahogyan tapasztalsz engem, összetöröm benned ezt a képet rólam újra és újra.
– Érzem, hogy mindig lerombolod! Még fáj is! Majd csak megszokom! Gondolom még az elején járunk…
– Nyugi, egy idő után nem is lesz kellemetlen. Már élvezni fogod. Azért rossz, amikor leomlik benned egy ilyen kép, mert ragaszkodsz hozzá. Mint amikor a pengét szorítja a kisgyermek, mégis el kell tőle venni, mert káros számára. Teljes erőből markolja, ezért fájdalmas neki, amikor kicsavarják a kezéből. Így vagy te a rólam alkotott képpel: Annyira szorongatod, hogy aztán rosszul esik, amikor kiszakítom a kezedből. Ugyanakkor ez kihagyhatatlan ahhoz, megmutathassam neked, hogy milyen is vagyok valójában. Tágas térre akarlak vezetni, ehhez viszont a szűkebb kereteket el kell hagyjuk.
Ezt tényleg így tapasztalom, hogy valahányszor meggyőződök róla, hogy te ilyen vagy olyan vagy, egyből jössz valami teljesen más megközelítéssel, és ugrik kis frissen megszerzett felismerésem.
Ha valaki átrepülne felettünk, azt látná, hogy két bolond fekszik a homokon egymás mellett és valami végtelen eszmecserét folytatnak.
Lassan a maradék langyosság kezd kiszállni a homokból, de még maradunk egy kicsit. Szeretlek hallgatni.

Emlékszem mekkora feldúltsággal kaptam ezt a kijelentést. Szinte fájdalmas szenvedéllyel robbant ki belőlem, pedig még beszélni is alig mertem akkoriban. Kissé talán keményre is sikerült az első megfogalmazás, lappangó vádlással fűszerezve. Így aztán jócskán módosult a szöveg stílusa, néhol még a tartalma is, hogy jobban tükrözze azt, amilyennek most ismerlek.
Ez a te üzeneted nekem első sorban, és minden többre vágyó vagy éppen alvó tesónak, az egész kereszténységnek, sőt a teljes emberiségnek, de talán leginkább a bukott Ádámnak, akibe mindezekkel együtt beletartoztunk. Mintha az „Ádám, hol vagy?” kérdésedben mindezek bele lennének foglalva… Megérkezel a kertedbe hűvös alkonyatkor, ez tör fel belőled az eltávolodott társaságod láttán, még ma is:
Keresem az olyan szívet, aki meg akarja érteni, hogy mit jelent megadni magát nekem, folyamatosan a Forrásból élni, töretlenül átengedni magán engem. Vágyod látni, hogy korlátozás nélkül kiáradok? Kérdezted, hogy mi akadálya annak, hogy abban járj, ami egyébként lehetséges neked.
A gát benned van! Te vagy a csővezeték a menny és a Föld között. Ha nem árad ki a menny, az azért történhet meg, mert túl sok szűrő van benned, ami nem enged át engem.
Nem hibáztatlak, sem elégedetlen nem vagyok veled. Pont ott tartasz, ahol tartanod kell. De ne engem győzködj, hogy változtassam meg a dolgokat, és ne is másokban lásd a Királyság blokkolást! Nem rajtad kívül álló dolgok akadályozzák meg a Szellem munkáját benned és rajtad keresztül.
Te magad vagy az én országom a Földön. Első sorban benned szeretném megvalósítani a Királyságot tapasztalható módon is. Romolhatatlan magként minden ember lénye mélyén ott rejlik a menny a kezdetektől fogva. Benned is, csak annyi minden rakódik rá, hogy egy sor területen alig vagy semennyire nem látszódik az, aki eredetileg vagy. E hamis identitás kérgének a lefejtése az egyetlen változás, amit tapasztalni fogsz. Ez sem egyébről szól, mint újra emlékezni arra, aki mindig is voltál. Mindössze „…elfelejtetted, hogy ki vagy, ezért elfelejtettél engem is”.
Van egy végtelen tartály, amelyből számtalan vezeték és csap vihetné szét a vizet a Földre, de ez az eltömődött, eldugult, szűrőkkel, reteszekkel akadályozott csőrendszer aligha képes erre jelenleg. Ilyen most az emberiség, de a kereszténység különösen ebben az állapotban vesztegel.
Könyörögnek hozzám ébredésért, hogy árasszam ki magamat, de az én szellemem folyóján nem én vagyok a zsémbes gátőr, akit győzködni kell! Megígértem, hogy kiöntöm Szellememet minden testre. Az én Szellemem folyamatosan árad és árad és árad. Ez automatikus! Feltöltök minden területet magammal, amit csak találok. Viszont ha nincs tér számomra, én nem erőszakoskodom, ahogy a folyó sem ragaszkodik az egyenes mederhez, hanem a legkisebb ellenállás felé kanyarog.
Azt akarod, hogy mérték nélkül buzogjak át rajtad, de vonakodsz, hogy kivegyem azokat a szűrőket, amelyek akadályozzák az átfolyást. Olyan vagy mint egy eldugult csővezeték: tökéletesen alkalmas vagy az átengedésre, mégsem sikerül gyakran a sok eltömődés miatt. Elégedetlen vagy azzal, hogy épphogy csöpögsz, de mégsem engeded, hogy teljesen darabjaidra szedjelek, hogy kidobjam az összes rácsot, szűrőt és szutykot. Ehelyett kerülőutat választasz: megpróbálod még jobban kinyitni azt a csapot, hátha az is jelent valamit. Hiába tekered ki jobban, nem fog belőle több víz folyni! Nem érted a sikeretlenség okát, hisz arról már meggyőztelek, hogy végtelen áll a rendelkezésedre, ennek ellenére valamiért nem tudod megélni ezt a túláradást. Erőlteted azt a gombot, forgatod körbe 3-szor, 4-szer, még le is törheted, de nem igazán javul a helyzet. Hol itt a bökkenő? Mit kell még tenned? Én minden helyet elárasztok, ami üres! Mint egy folyadék, kitöltöm a rendelkezésre álló teret. Ha valamilyen területen még nem engem tapasztalsz, akkor az a hely még foglalt. Meg van írva, hogy nem lehet üresen hagyni egy házat! Vagy én töltöm meg, vagy valami hazugság!
Tudod mi a helyzet most? Én megvárom, amíg annyira megunod azon az eltömődött csövecskén tekergetni a csapot, míg a végén rájössz, hogy nincs más út, minthogy engeded az egész rendszert szétszedni. Vársz rám remélve, hogy majd változnak a dolgok idővel, ezért néha-néha még megnézed, hogy több folyik-e már a csapodból. De még mindig csak cseppek jönnek, kisebb-nagyobb ingadozással. Nem lehetsz telve velem, amíg telve vagy minden mással. Amikor túl keveset találsz magadban belőlem az azért van, mert valami kitakarja előled a benned rejlő Királyságot, valami elfedi azt a romolhatatlan magot, ami az igazi lényed.
Létezik a rendelkezésetekre álló végtelen, ami Én Vagyok, és ti vagytok az a vezeték, amin átfolyhatnék, ha üresek lennétek. Amikor néhány csapocskánál elkezd csordogálni valami, mindenki ünnepel. Azt hiszi a folydogáló, hogy ő már rendben van, hiszen a többi még csak csepeg. Miközben mindegyiknek szüksége van arra, hogy elemeire szétbontsam, és kivegyek belőle mindent, ami nem odavaló. Ugyan látod, hogy nem jön a víz, ezért nyitogatod jobbra-balra. Megpróbálod megpüfölni, esetleg néha hisztizni, csupán azt az egyetlen egy dolgot nem csinálod, ami rendbe hozhatná a problémát: Hagyni a teljes szétszerelést.
Nyugodj meg, szeretlek! Csak azért mondom el neked, hogy tudd, hogy kimondhatatlanul több lehetséges számodra, mint amit tapasztalsz. Végtelenül örülök, hogy akarod ezt. Kérlek, kiálts az emberiség fülébe, hogy ők is vágyhassanak erre a teljességre, mert aminek a létezéséről sem tudnak, azt nem kívánhatják meg! Ébreszd fel őket, hogy igenis lehetséges az, hogy az élő víz folyamai áradjanak belőlük szünet nélkül. Hogy ez szürreális? Majd ha meghaltunk! Mégiscsak küzdeni kell, amíg testben élünk. Az ilyen gátakkal teli emberek egymást győzik meg: Jól van így, hiszen rajtam keresztül is csak csöpög. Óh, van néhány csap, aki állítólag már csordogál, neki elmegyünk a konferenciájára, hiszen ő már valamit elért, s megpróbálunk az ő rajta keresztül érkező vízből valamit felfogni, mivel a mienk még nekünk sem elég.
Beletörődnek: Nincs nagy baj, így működik ez. Habár az Isten végtelen és mindenható, nekünk meg kell elégednünk ezzel a néhány cseppel.
Fel akarom ébreszteni a kereszténységet, megtévesztésben él, hazugságok rabságában, nem ismer engem. A legrosszabb, hogy nem is akar megismerni, mert azt hiszi, hogy már ismer. Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy! Mi haszna az olyan csapnak, amiből nem folyik semmi?! Mi legyen a sóval, ami megízetlenkedik?
Szóval itt ez a végtelen tartály a számtalan csappal, amiből csak épp szivárog a víz. Nyilván pusztaság a föld! Természetes, hogy nem él meg egy növény sem, nincsenek gyümölcstermő fák, így éhezik a kereszténység! Rám vártok, én pedig rátok várok. Természetesen szabad vagy elrejtőzni előlem, amennyit és ameddig csak szeretnél. Én ráérek, végtelen a türelmem, idő pedig nincs, szóval én fogok nyerni, mert fel fogod adni ezt az ellenállást. De addig csak korlátozva tudod megélni azt, aki igazából vagy.
Azt szeretném, ha olyan lennél, mint egy megöntözött kert! Vízforrás! Folyó mellé ültetett fa.
Végtelenül szeretlek, de még csak a szeretetemet sem tudod fogadni addig, amíg nem ébredsz fel! Fel akarlak rázni, rá akarlak téged döbbenteni, hogy hol vagy, és mennyire távol menekültél az isteni mivoltodtól. A szeretetemre teremtettelek, de azt is alig tudod érzékelni a sok lelkedben felgyülemlett lerakodás miatt, mert annak így nem marad sok hely.
Igen, igen, az a célom, hogy most benyomjam rajtad az újrakezdés gombot! A szavaimnak van egy olyan célja, hogy gyomláljon, irtson, pusztítson, illetve építsen és plántáljon. Minden, ami elhomályosítja az Isten arcát benned, az igazi lényedet, azt félre kell söpörjem. Igenis pusztító a haragom mindazzal szemben, ami kevesebbé tesz, mint aki vagy.
Nem, nem ellened irányul. Végtelenül szeretlek, ez semmit nem változik attól, hogy éppen mikor mennyire vagy kíváncsi belőlem. Ha nem akarnál egyáltalán megismerni, akkor is ugyanennyire kiállnék melletted. Csak azt szeretném megmutatni, hogy az a leírhatatlanul értékes edény, ami te vagy, az valami nagyon mással van tele, mint amire teremtve lett. Igen, először ki kell öntenem belőle, ami benne van.
Én ráérek! Ha neked elég az, ami csöpög, én nem keseredek el. Tudom, hogy eljön az idő. Számodra ez az idő most van. Már rég megadtam neked mindent, a végtelen a rendelkezésedre áll. Az egész önmagamat neked ajándékoztam a kereszten, mit több, a kezdetektől fogva beléd rejtettem. Azt hiszed te vársz rám, pedig én várok rád! Mégpedig arra, hogy egyszer csak annyira ráunj arra a kevésre, amit normálisnak tartanak, és felismerd, hogy ez mennyire távol van attól, amire teremtettelek. Egyszer annyira eleged lesz falak mögé zárt kis bástyádban tengetett életből, hogy el mered hinni, hogy kisétálhatsz, sőt az egész tér a tiéd.
Mindig azt kérdezed, hogy mit tegyél. Mit csinál a vezeték ahhoz, hogy átáradjon rajta valami szerinted?
Néha szerelgetsz egy kicsit a lelkeden mindenféle módszert bevetve gondolván, hogy emiatt egy kicsit közelebb kerülsz a tervemhez. Olykor még jobban is kezdesz el működni utána, annyira jól sül el, így persze azt hiszed, hogy ez az útja-módja. Arra jutsz, hogy már te előrébb jársz, mintsem hogy darabokban legyél ismét. Már olyan szépen kifényesítgetted ezt a kis csövecskédet, le van takarítva, újra lett festve, egész pofás! Talán csak nem bontjuk szét! Igaz, hogy nem sok víz van benne, de majd az is megoldódik, legalább már jobban néz ki. Igen. Jól sejted, ahogy szétszedem a rendszert, le fog pattogni az összes festék, és ahogy szétesik elemeire, úgy kiömlik belőle minden, ami benne van. Minden algás, vízköves, rozsdás undorító dolog. Ezzel nem akar senki szembesülni, ezért próbálnak az emberek mindenféle kényelmesebb csináld-magad megoldást keresni. Rövid távon még csak-csak lehet máshogy javulást produkálni, de az egyetlen igazi helyreállító az maga az alkotó, aki ismer minden apró részletet. Nem érdemes előlem menekülni, mert csak halmozódik ez a dugulás lelkedben, amíg egy nap teljesen élhetetlenné válik. Na ez a kárhozat!
„Á, nekem már beindult a szolgálatom, tőlem már nem kérheti az Úr, hogy teljesen lenullázzam magam újra!” Oké! Felőlem polírozhatod még a mázat, hogy szép egyenletes legyen, csak tudjál róla, hogy attól nem fog több víz folyni. Én nagyon ráérek! Megvárom, amíg már nem bánod, hogyha szétesik az egész, csak végre olyan legyen, amilyennek eredetileg tervezve lett.
„Ez mennyire gáz már! Darabjaimra hullani, amikor már az összes többi csapocska tartályon olyan szépen egyben van! „
Nem engedni nekem: ez az engedetlenség. Ez sosem egy parancs végrehajtásáról szólt, hanem engedésről és átengedésről. Hogy felfedhessem neked, hogy ki vagy, és te ne érd be ennél kevesebbel.
„Az már biztos jó úgy, ne bolygassuk, már rendben van! Azon már túlmentem.” – hallgatod büszkeséget és megtévesztést egyszerre. Így aztán apró felszínes javítgatások sikerélményeivel eltengeted az életedet. Én élvezni fogom az összes kis találkozásszerűséget, amit onnan távolról megejtünk. Mind jól fog esni, mert nagyon szeretlek. Nem tudnálak ennél jobban szeretni. A kérdés itt, tudod nagyon jól, nem az én szeretetem vagy elfogadásom, hanem hogy te mennyit engedsz ebből magadhoz, és át rajtad.
Persze, hogy nem tudod magadtól átadni magad jobban! Nyilván mindent én csinálok. Nélkülem semmit sem tehettek. De én nem fogom ezt rád erőltetni sem. Megvárom, amíg akarod, hogy szétszereljelek és újra összerakjalak.
Falak végtelen sorával vagy körbe zárva. Úgy találkozunk, hogy a rács mögül nézel vissza rám. Hallasz valamit a hangomból, érzel valami melegséget, ahogy elhaladok. Én alig várom azt, amikor azon a rengeteg akadályon túl ücsörögve reméled hátha arra járok és meglátogatlak. Nem mindig mersz rám nézni. Távolinak gondolsz engem, ezért annak is tapasztalsz.
Örülök annak, ahogy most viszonyulsz hozzám és figyelsz rám. Én mindent odaadok az ilyen pillanatokért, ugyanakkor kimondhatatlanul többre vágyom veled, mint amit jelenleg megélsz belőlem. Persze végig veled vagyok ebben a folyamatban, hisz csak a te nézőpontodból létezik ez az elválasztottság. Ennek ellenére az még nagyon is valós számodra, és ezzel is tisztában vagyok. Ezért akarom felszámolni a lelkedben ezt a sok hazugság-falat, hogy akadálytalanul úszhass abban, hogy egy vagy velem.
Igen, az elválasztottságnak ebből a börtönéből bármikor kijöhetsz, vagy bemehetek én is hozzád, de ettől is sokszor vonakodsz. Nem is tudod, hogy akarhatod. Mert úgy véled az a találkozás, amit eddig láttál belőlem. Amikor megtörténik ugyanaz, vagy annál egy kicsivel több, mint amit megszoktál a velem velem való kapcsolatban, akkor örülsz, hogy nem estél vissza. De én nem ennyi vagyok! Én nem az a messzi fény vagyok, amiben hunyorogsz! Nem az a távoli hangszerűség vagyok, amit néha hallasz! Én Valóság Vagyok! Ha nem látsz valóságosabbnak, mint bármi, amit valaha éltél, éreztél, tapasztaltál, akkor itt az ideje felfedezni, milyen közel is vagy hozzám valójában! Nem azért mondom, hogy elkeseredj, hanem hogy felébredj! Ne hajtsd le a fejed! Nincs veled semmi baj. Most is odáig vagyok érted! Örülök, hogy már képes vagy egy ilyen ébresztgető üzenetet is meghallgatni tőlem. Eddig nem is beszélhettem volna neked erről, mert teljesen összetörtél volna. Annyira jó, hogy láttál annyit a szeretetemből, amihez tudod ezt az üzenetet kapcsolni! Szeretném, ha keresztül vezetnél másokat ezen a folyamaton úgy, ahogy én tettem veled: bevezettelek az állandó, mindentől független szeretetembe, és csak utána sokkoltalak le, hogy mennyivel többet is lehetne élned, mint amit ismersz.
Nem egy időszakos, távoli kapcsolatra vágyom veled, hanem hogy megtapasztald azt, ahogy az ölembe kaplak, körbe pörgetlek magam körül, homlokon csókollak, és örülök neked. Alig várom, hogy tisztán halld azt a dalt, amit éneklek neked, de még csak egy távoli dúdolászást veszel belőle ki. Engem ez nem frusztrál, én teljes vagyok így is. Szükségem nemigen van rád. Én akarlak téged! Jólesne, ha te is akarnál engem! Vagy legalább akarnál engem akarni. Tudd egyáltalán, hogy lehetséges ez! Azt hiszed, egyedül vagy ezzel? Nagyon nem! Az emberiség olyan, mint sok-sok kerítéssel és fallal körbezárt kis bástya. Szinte megközelíthetetlen az én szeretetem számára.
Emlékezz rá, honnan estél ki! Ez nem arra vonatkozik, hogy hol voltál első szeretetkor, vagy amikor csúcson jártál velem, hanem hogy mi az a kapcsolat, ahonnan kiestél a bűnesetkor. Velem jártál és képmásom voltál, de feladtad ezt valóságot!
Nem gondolod komolyan, hogy ez volt az eredeti tervem!? Nem hiheted, hogy azt értem a velem való közösségen, amit eddig láttál belőlem!?
Értsd meg! Amíg nem adsz felhatalmazást nekem, hogy azt csináljak veled, amit akarok, addig nem is fogok! Azt hiszed, hogy túl vagyunk az igazi önmagad felfedésén, de mihelyst hozzáfognék a feltáró munkához mindig felszisszensz és hátra lépsz.
„Ez fáj! Ezt nem akarom! Ez nem jó! Nem gondolod komolyan, hogy újra feltúrod a végre alakuló lelkemet!”
Ezt én tiszteletben tartom. Megvárom, amíg jobban akarod, hogy megéljük az egységünket, mint hogy tudsz-e levegőt venni a következő percben.
Kimegyek az utcákra, a terekre és keresem azt, akit az én lelkem szeret. Bejárom a várost a szerelmesem után, aki megadja magát: „Itt vagyok, bonts szét, ahogy akarsz!” Én vagyok az alkotó, én raktam benned mindent a helyére. Öröm rajtad dolgozni. Olyan vagyok, mint egy szakértő, aki szeret a kedvenc gépén bütykölni. Úgy hobbiból, nem sürget a határidő, és nem is valaki másnak készítem, hanem nekünk. Szóval aggodalomra semmi ok. Megnyílásra viszont annál több!
Szégyellned nem kell magad azért, mert most kezded felfedezni csak, hogy miért is létezel. Ismerem nagyon jól ezt a rendszert! Én terveztem! Élvezem minden pillanatát, ahogy engeded, hogy szét- és összeszereljelek. Azt szeretném, ha te is örömmel élnéd meg az összes mozzanatát, nem vádolnád vagy siettetnéd magad közben.
Nyugodj meg, minden rendben lesz veled, ahogy mindig is volt.
Szeretlek!

Némi tücsökzene és kutyaugatás hallatszik be kintről. Elfújom az utolsó gyertyalángot, és becsomagolom magam a hálózsákba. Kényelmesen elnyúlok az ágyamon, kicsit nézegetem a fejem felett sorakozó szerszámokat a gerendán, ahogy játszik rajtuk a kintről beszűrődő fény. Szeretem azt az időt, amit elalvás előtt veled tölthetek. Ilyenkor dobálom neked az aznapi gondolataim maradványait, szeretem meghallgatni, ahogy te látod a nap történéseit. Meglepő módon rendszerint jelentősen különbözik a te verziódtól, ahogy én megélem a dolgokat. Ilyenkor annyiszor felismerek hazugságokat, és hogy miért is hittem el azokat. Egy nagyon nyugodt formája ez a szabadulásnak… vagy az ébredésnek? Néha annyira rálelkesülsz egy-egy felvetésemre, hogy belealszok a hosszas magyarázatodba. Jobb esetben arra ébredek, hogy folytatjuk. Rosszabb esetben pedig nyomtalanul törlődik minden, és kezdheted előröl. Látszólag.
Ez egy igazán stresszmentes része a napnak: semmi dolgom mára, a holnap pedig messze van. Talán ilyenkor pihenés közben vagyok a legnyitottabb feléd. Amit félálomban töltök veled az kétszeresét éri az alvásnak, annyira pihentető. Nem mintha ez mindig így sikerülne. Eléggé fáradtnak kell legyek, hogy az agyam már ne kattogjon, és egy kicsi részemnek ébren kell maradnia, hogy az elmém még halljon. A szellememmel biztos szüntelen kommunikálsz, csak az agyam többnyire lemarad róla.
Ma egész nap itthon voltam, ezért hamar kifogytam a mesélnivalóból.
Érzem, hogy valami fel akar törni belőlem, ezért bekapcsolom a hangrögzítőt.
– Én vagyok a Vagyok, és én minden pillanatban vagyok. És Minden Vagyok. Azért nincs nevem, mert leírhatatlanul sok minden tartozik a lényemhez és mindegyiken túlnyúlok. Gyógyító vagyok, Seregek Istene, a Gondviselő. Férjed és teremtőd. Ez mind-mind csak egy-egy szelete annak a végtelen sok dimenziónak, amivel én rendelkezem. Én mindig csak Vagyok. A térnek és időnek bármelyik pontján, a múltnak és jövőnek bármelyik részén: Vagyok.
Nincs voltam és nincs leszek számomra. Folyamatosan a jelenben létezem. Te pedig olyan vagy, mint én. Szeretném, ha te is magadénak éreznéd ez én létformámat. Nem a múltat elemezgetnéd, és nem a jövőt tervezgetnéd, hanem a Vagyokban lennél velem.
Én az vagyok, aki te vagy, mert mi egyek vagyunk. Én te Vagyok. Nekem mindig az a legkedvesebb pillanat, ami épp történik veled. Soha nem foglalkozom sem a múlttal, sem a jövővel, mert olyan nincsen nálam. Ez csak a Földön van. Nálam nincs idő, csak az örökkévaló Vagyok létformája. Ebből származol! Neked is el lett törölve a „voltam” és a „leszek”. Mostmár csak a folyamatosan VAGYOK állapotában létezel, csakúgy mint én. Ez határoz meg téged. Nem az, amid van, vagy amit csinálsz, hanem ami és aki vagy. Engem sem lehet semmi mással leírni, csak azzal, hogy Vagyok. Ez a nevem. És én téged a nevemről nevezlek, mert a feleségem vagy.
Örökbe fogadtalak, új nevet adtam neked, mivel az Apukád vagyok. Emlékszel? A Jelenésekben a győztes új nevet kap! Neked ajándékozom a nevem: Vagyok. Te is élhetsz ezzel a névvel és ezzel az állapottal. Nem kell magadat ehhez a világhoz szabnod, ahol múlt és jövő van, hanem megváltoztathatod a gondolkodásodat a töretlen jelen-létre.
A mennyben nincs más létige, mert nincs idő. Te már nem ebből a világból való vagy, ezért az már nem vonatkoznak rád! Te az én lányom vagy! Örökölted az én tulajdonságaimat egytől-egyig. Időn kívül létezem, és minden bennem található, amire valaha bárkinek is szüksége lenne, mert a Teljesség Vagyok. Mindezek rád is igazak, mert mi egyek vagyunk. Én vagyok Te ezen a földön. Te vagy az én földi verzióm.
Felsóhajtok. Örülök a mély monológodnak, de nincs erőm már összetenni a fejembe a kirakóst megértésekből. Mint esti mesét hallgatlak. Talán direkt ezért most beszélsz erről, hogy ne az agyammal fogadjam. Hát azzal nem tudom most, az tuti.
– Te vagy az ablak, amin keresztül rá lehet látni az országomra. Mint egy lyuk a sulykos fekete szöveten, ami miatt átszűrődik a fény. A tudatlanságnak ez az óriási sötét leple eltakarja a mennyet az emberek elől, de mégis van hozzáférés a színfalak mögött létező Királysághoz: te. Bemutatod, hogy ki az a Vagyok, mivel te minden vagy, ami én. Amit ebből nem mersz elfogadni, azt a részét nem látja meg a világ a személyemnek. Mások felébresztésének terhét ne vedd azért magadra, mert mindenek eljön az ideje! Ugyanakkor nekem az is fáj, amikor te szenvedsz ennek a felismerésnek a hiányától. Az egyetlen betekintés a lényembe, az azon keresztül történik, hogy te tudod, hogy az vagy, aki én vagyok – teszel rá még egyet huncut mosollyal.
– Jaj, Jézus, nem biztos, hogy a felét is értem ennek, de mondd tovább nyugodtan, hátha valahova elraktározódik ez bennem – fordulok át a másik oldalamra. Kissé zsong a fejem.
– Minden, amit látsz bennem, azt nem birtoklom, nem próbálom, nem megszerzem, nem elérem, csak simán Vagyok. Neked is csak erre van szükséged, az összes többi magától a helyére kerül.
Ha én vagyok a Világosság, akkor te is az vagy! Ha én vagyok a Gyógyulás, akkor te is az vagy! Ha én vagyok a Szabadság, akkor te is az vagy! Minden Vagyok, ezért te is az vagy. Teljesség vagy, új neved van! Neveden hívlak, enyém vagy! Semmi más nem határoz meg! Egyedül az, hogy a lényemből és tulajdonságaimból jöttél létre, mert a szülöd vagyok. Belőlem lettél kiszakítva, az én végtelenségemnek egy darabja vagy.
– Erre szerintem alszom egyet! Van időnk, hogy megértsem, ugye? Úgy érzem, hogy egy kicsit túl sok most ez – fúrom bele a fejem a párnába, de te eléggé rá vagy most pörögve, hogy mindezt még ma megértesd velem.
– Szeretnélek meghívni az én létformámba. Szóval lehetséges, hogy úgy élj, mintha én Te lennék, mert egyébként az vagy! Nem érted? Azonosultam veled! Úgy döntöttem a kereszten, hogy én Te vagyok. Hogy te elfogadhasd azt, hogy te pedig Én vagyok.
– Ez valami durván jól hangzik! Kicsit túl jónak, hogy igaz legyen – dörzsölöm meg a szemem. Valami mintha ki is tisztulna a fejemben ettől.
– Ha csak te ráébrednél, hogy ki vagy, megváltozna a világ – lelkesedsz tovább.
– Hát, akkor ugye előre átláttad, hogy úgysem fogja senki ezt egészében felismerni, azért a biztonság kedvéért legyártottál egy pár példányt még rajtam kívül – emelem fel a fejemet egy kis kekeckedés kedvéért a félálomból. – Bocs, hogy kötekszem veled egy kicsit! De Ábrahámnak is megengedted! Nem annyira fogom fel néha, hogy milyen könnyen és egyszerűen beszélünk. Csodálatos vagy!
– Igen, többek között az is vagyok! – kacsintasz rám. Most már te is rendesen felszálltál erre az élcelődés-vonatra, úgy látom. Hát persze: A humor is belőled jött létre. Nem gondoltam sohasem, hogy így is tudsz viselkedni!
– Ige…
– Tudom, mit akarsz mondani: Igen! Ilyen is vagyok! – kapom fel a fejemet. – Bármiből ezt hozod ki. Elképesztő vagy!
Erre még huncutabbul nézel, és már nyílik is a szád…
– Na jó, ezt már nem csaphatod le! – teszem az ujjam a szádra, így kénytelen vagy magadba elmormolni az elkerülhetetlent.
Kacagunk. Teljesen fel is ébredek ettől, te pedig kihasználod a lehetőséget, hogy még egy pár kijelentést hozzácsatolj a beszélgetéshez:
– Sokszor énekelsz egy sor dolgot rólam: hogy csodálatos és fenséges vagyok, hogy nincs semmi lehetetlen nekem, Mindenható vagyok, minden fölött uralkodok. Tudd meg, hogy ezt magadról is állítod, mert én meg te egyek vagyunk, és minden, ami rám igaz, az rád is! Úgyhogy én visszaéneklem neked, amiket te nekem. Sőt! Én már hamarabb énekeltem rólad ezeket, csak nem emlékszel rá. Igen, te is dicsőséges, fenséges és szent vagy!
Miért fura? Isten gyereke vagy! Nem érted? A Király fia maga is király. A főpap fia maga is főpap! Isten fia maga is Isten!
Kis szünetet tartasz. Nem is sejtettem, hogy ilyen messzire megyünk ma még az ismeretlenbe.
– Méltó vagy minden dicséretre!
Kicsit zavartan nézek. Remélem, hogy csak félreértettem valamit.
– Tisztában vagyok vele, hogy ez botrányos. Amikor először mondtam, akkor sem sült el túl jól – kuncogsz magadban az emlékeken. – Majdnem letaszítottak a szikláról azért, mert Isten az apám, hiszen ez azt is jelenti, hogy egyenlő vagyok vele. Pedig már Dávid szerint is istenek vagytok mindnyájan… Nem érted, eggyé tettem magam veled? A Vagyok vagy.
Én mindig az adott pillanatért találkozom veled! Annak örülök, ami éppen történik vélünk. A kisgyermekeké az én királyságom, mert nem foglalkoznak a múlttal, és a jövő sem nagyon érdekli őket. Beszippantja őket a jelen.
Egy gyermek nem tesz semmit azért, hogy létezzen, hogy valakinek a gyermeke lehessen. Csak egyszerűen az, aki! Ez veled sincs másképp, Apu Kedvence! – simogatod meg a hajam, ahogy az álladat a könyöködön támasztva fekszel mellettem. Nem sok helyet hagytam neked, de lusta vagyok arrébb menni. Meg egyébként sem „igazi” a tested, mármint nincs szükséged térre, hogy elférj.
Bárcsak tudnád, hogy mennyire szabad vagy! Hogy mind a múlt, mind a jövő csak illúzió. Csak a jelen valóság! Minden, ami a múltban volt, még meg sem történt, és ami a jövőben lesz, az már rég lezajlott – teszel rá még egy lapáttal.
– Szuper! Most szándékosan fekete lyukat szeretnél létrehozni a fejemben? Tudod, hogy én ezt a Science Fiction dolgot sosem vágtam! Az Eredetről is kimentem annak idején…
– Nem is azért mondtam, hogy megértsd. Azt szeretném, ha megízlelnél valamit belőle. Ha ráéreznél, hogy mennyire felfoghatatlan és végtelen vagyok.
Ez nem a „megértős” játék! Ez a „megismerős”! Sosem fogsz a végére járni, és nem is szeretném. Együtt lenni akarok – veszem ki az utolsó gondolatot a végtelen kijelentéshullámból és teljesen álomba merülök.
A tücsökzenét közben felváltotta a hajnali madárdal. A kutyák is behúzódtak a csipkebogyó bokor alá egy szundításra a nappali traktor-üldöző műszakjuk előtt. Bent néma homály, néhány zúgó bogártól eltekintve. Felettem ülsz a kanapé támláján és figyeled a szuszogásomat. Nem kizárt valamilyen módon ilyenkor is beszélgetsz velem tovább. Talán könnyebben is, mint amikor fent vagyok.

A márciusi erdő az egyik kedvenc helyszínem egy jó kis céltalan barangoláshoz. Minden újra élni akar, és elkezdi betölteni a szerepét, amire tervezve lett. Az új hajtások zöldje és puhasága bármikor le tud nyűgözni, és a színes labdacsokká változó gyümölcsfákról még nem is beszéltem. Pár óra odakint és meg vagyok róla győződve, hogy a menny már itt és most van. Időről időre szoktad nekem ezt adagolni. Tényleg tele van a levegő is szeretettel. Egy-egy séta után minden „ok nélkül” szerelmesnek érzem magam. Szokásos barangolásra indulok a környéken és közben szívesen figyelek rád.
– Itt vagyok. Mesélj, amiről csak akarsz. Nem annyira vagyok egyébként most rád hangolódva, de szeretnék veled lenni.
– Oké. Beszéljünk rólad. Nagyszerű vagy ma is. Igen. Ma is elképesztően gyönyörű vagy nekem. Szeretek veled lenni. Itt lenni és nézni téged. Tudod, hogy most a lehető legközelebb vagyunk egymáshoz. Melletted vagyok és benned. Körülveszlek mint egy köpeny. Szeretek rajtad keresztül beszélni, tetszik, ahogy megmutatkozom benned. Rengeteg örömöt okozol nekem.
– Tényleg? Minden szolgálatom tele van emberi hülyeséggel, kételkedéssel és önmagam bizonygatásával. Annyira rossz, hogy még itt tartok. Abszolút nem vagyok független mások véleményétől. Így nem tiszta semmi, ami átjönne belőled rajtam keresztül.
Miközben ezeket mondom Keserűség egyre inkább eluralja a gondolataim. Egyre rosszabbnak és haszontalanabbnak látom magam.
– Most kire nézel, Csacsi? – emeled fel a fejemet, hisz így már kedvem sincs rád nézni.
Ezt meglehetősen kritikus mondatot a lehető legteljesebb szeretettel, minden vádlás nélkül ejted ki.
– Majdnem minden, amit hiszel magadról, illúzió. Csak a menny valóság. Amikor a mennyein kívül bármire valóságként tekintesz, célt tévesztesz. Amikor saját hiányosságaidat tekinted valósnak, akkor azok fognak meghatározni téged. Ha az Igazságból indulsz ki, akkor pedig az. Persze tudom, hogy a menny még nem vált minden téren láthatóvá a te kis világodban, ezért nem egyértelmű még számodra, hogy a földi valóságot illúziónak tekintve a mennyből indulj ki. Az Igazság a mennyei állapot: Te tökéletes vagy. Ha ebből indulsz ki, csakis akkor valósulhat meg rajtad keresztül a menny a Földön. Ha minden döntésedet a Valóság határozná meg, az meg is jelenne mindenhol körülötted. Lehetetlen, hogy miközben az Igazság szerint cselekszel, ne jelenjen meg az a te kicsi valóságodban is. Amikor depresszióból gyógyítgattalak, akkor is ez történt. Az Igazság szerint tettél lépéseket, a földi valóságtól függetlenül. Az egyetlen lehetőség, hogy meglásd a mennyet a Földön, ha már itt is a aszerint létezel.
Itt érzem a hangsúlyt a szavaidban. Igen, szándékosan nem a „cselekszel” szót használod.
– Ezért mondtam, hogy változzatok el az elme megújítása által. Persze ez veszélyes. Vállalni kell a kockázatot, hogy valóban olyan jó Vagyok, mint amilyennek mondom magam. Ugyanis ehhez egy sor tényt figyelmen kívül kell hagynod bízva abban, hogy van egy magasabb rendű Valóság, ami pont a kockáztatás során lép elő a láthatatlanból a láthatóba.
A menny is én Vagyok. Egy részem. A menny sem tud teljesen befogadni engem, mert végtelen vagyok.
Kiérünk az erdővel szegélyezett útról a dombtetőre, ahonnan rá lehet látni az egész völgyre. Már el is felejtettem milyen ragyogó is tud lenni ez a domboldal, ahogy újra betöltik a színek. A tőkék virágzásban. Az élet illata teljesen betölti a levegőt. Töretlen a csend, mégis minden pezseg az élettől. Szeretem ezt a hangulatot, annyira látlak benne. Mámorító, bódító ez a világ.
– Menjünk ki a szőlőbe, szerelmesem, nézzük meg virágoznak-e tőkék…- suttogod alig hallható hangon. Oldalra lépsz és szemügyre veszel egy szőlővirág-köteget a lugason, ami mellett épp elhaladunk. Azonnal világos mire gondolsz. Ezek a helyszínek mind valóságosak. Az Énekek Éneke összes sztorija megtörtént minden mellékesnek tűnő leírásával. Ez az a szőlő. A hely, ahol a Király kinyilatkoztatja szerelmét. Ajjaj, én még erre talán nem vagyok kész.
– Nyugodj meg, ez nem egy egyszeri alkalom, bármikor jöhetünk ide. De azért mondhatok valamit?
Ettől megborzongok, de halkan bólintok. Félelmet érzek valamiért.
– Csacsikám, mitől félsz? – nézel rám együttérzően, de hamar pajkosság is vegyül ebbe.
Biztosan attól, hogy végre összetöröm mindazt, amit magadról gondoltál. Pedig már milyen jól felépítetted, ugye? Már csak itt-ott finomítgatni kellene? – cukkolsz huncut csillanással a szemembe. Látszik, hogy élvezed, hogy cinikus vagy. Ebben biztos hasonlítunk.
– A helyzet az, hogy én nem azért mutatok rá dolgokra, amelyek nem a menny szerintiek benned, hogy bűntudattól vezérelve megpróbálj megszabadulni tőlük. Azért fedem fel, hogy lásd, mi az, ami még nem te vagy.
Érzem, hogy ez mélyebb, mintsem teljesen be tudnám fogadni. Mi az, ami nem én vagyok? Aminek nem lettem teremtve, de valamiért az identitásom részévé vált? Valami ilyesmire utalsz talán.
– Beszélsz a szeretetedről inkább? Ezt most nem igazán értem. – adom fel a szálak bogozását és előreszökdelek egy pár lépésre tőled. Kapj el, ha tudsz. Ezt üzenem a szememmel, s te nem is váratsz sokáig. Egy pillanat alatt a karjaidban találom magam. Fordulsz is velem egyet a nagy lendülettől, csak úgy repül a hajam szanaszét és közben körbepuszilgatod az arcomat. Tartasz.
– Megengeded, hogy egy pici részét bemutassam szerelememnek? – emeled fentebb jobb karoddal a fejem, hogy láthasd mennyire állok készen. Tudod, hogy mindennél jobban akarlak téged, még ha sokszor nem is vagyok kész megnyílni neked. Lehunyom a szemem.
– Ezt igennek veszem – hallom az utolsó mondatod, mert egy szempillantás alatt belevész a tested a tájba. Nem emberként akarod mutatni magad. Ehhez már lassan hozzászokok, hogy nem mindig szeretsz egy másik személy formájában kapcsolódni hozzám. Egy vagy velem, ezért nem mindig szükséges, hogy különállónak tapasztaljalak. Már meggyőztél, hogy mindenhol te vagy, hiába nincs alakod.
Nem tudom mire számítsak, ezért várok. Nem túl sokat, mert valami a bensőmben megmozdul. Végtelen vonzást érzek. Ekkor egy viharos fuvallat leterít, szinte zuhanok, mintha be akarna szippantani. Valami történik velem, de semmit nem lehet leírni belőle. Kicsit talán az örvényhez hasonlít. Megrázza a testem is, az egész bensőm feloldódik benned és minden sejtem külön-külön és egyszerre egyesül veled. Mintha egy atomreaktor lakna bennem, nem is állok távol a szétrobbanástól. Szinte már látom, hogy milyen lenne test nélkül léteznem, mint ahogy most te vagy: minden részem egy mindennel és szabadon tapasztal bármit, bárhol, bármikor.
Aztán csend. Tökéletes mozdulatlanság és fény. Vakító fehérség. Nincs melegem, mégis mintha égne a hátam.
Ez lenne a szereteted? Azt hittem, valami vallomás-féle lesz? Persze, szavak nem fejezhetik ki milyen dimenziói vannak az egységünknek – emlékeztetem magam.
Most már nem tapasztalok semmit, csak vagyok. Süllyedek, merülök, eltűnök. Nincs semmi különösebb érzés közben, csak béke és valami súly. Talán a szereteted súlya. Nem látlak. Igazából semmilyen kép nincs már, csak lebegek. Tudom, hogy itt vagy. Hirtelen leesik: te vagy ez a fény és te vagy ez a béke.
Maradok. Néhány bogár zúgása vagy madárének beleszűrődik ebbe a végtelen csendbe, de semmi nem zavar. Vagyok. Benned.
Mindennél izgalmasabb, kedvesebb és otthonosan ez az állapot, pedig ijesztő is lehetne. Gyönyörű vagy. Akarlak téged. Mindenemmel arra akarok fókuszálni, hogy a lehető legvalósabban egyek lehessünk.
– Mármint, hogy még inkább felismerd, hogy azok vagyunk? – hallom a gondolataimban.
– Na, jó. – Összenevetünk. – Hogy te hogy kiszúrod mindig, amikor nem abból indulok ki, hogy már minden az enyém!? Árad a kedvességed még ebből a kiigazításból is. Most már értem miért mondta Dávid, hogy vessződ és botod vigasztalnak engem. Annyira csodálatos vagy. Megint teljesen sikerült lenyűgöznöd.
Lelkem szerelme, ragadj még inkább magaddal.
Vonj magaddal, hadd fussunk, repüljünk együtt!
Ki vagy te? Hajnalfény, lángoló.
Szebb vagy, mint a Hold, a Napnál fényesebb.
Te vagy lelkem szereleme.
Vonj magadhoz még!
Érzem, hogy te is énekled. Együtt énekeljük, egymásnak, magunknak, mert összeolvadtunk.
Ekkor megértek valamit. Csak akkor tudlak szeretni téged, ha magam szeretem. Nem lehetséges, hogy magamat utálom, és téged szeretlek, hiszen akkor megvetem a bennem lévő téged, tehát téged is elutasítanálak. Ennyire egyek vagyunk. Gyönyörű vagy bennem. Szeretlek.
– Halld csak leány, nézd csak; hajtsd ide füledet! Feledd el népedet és az atyád házát. Szépségedet a király kívánja…
Szerelmes vagyok, mindenbe, ami te vagy. Gyönyörű, ahogy lépsz, ahogy élsz, ahogy mozogsz. Minden lélegzeted dicsér engem. Minden, ami vagy, az én szeretetemről beszél. Soha, egy percre sem hagyod abba, hogy bemutasd a dicsőségemet pusztán, azért mert létezel. Azt gondolod tenni kell valamit ezért! Legalább a megtapasztalásáért. Azért sem. Nem! Légy csendben és tudd, hogy én Vagyok. A szerelmesed. A férjed. A teremtőd. Minden, ami hiányzik neked, és annál sokkal, sokkal több.
Örülök a szavaidnak. Ha nem is fogadom be teljesen, azért valamit biztosan megváltoztat bennem.
Nem mintha szükséged lenne az elmémre ahhoz, hogy kommunikálj velem, ahogy a mellékelt ábra mutatja. – fordulok feléd a fűben. Ismét egy fiatal férfi vagy, csillogó barna szemekkel.
– Szeretem, ahogyan szeretsz. Még akkor is, ha néha túl sok. De csak hozzászokok lassan. Főleg ha kijárogatunk néha a szőlőbe együtt lenni – mosolygok rád. Perceken át nézünk egymás szemébe anélkül, hogy bármit is szólnánk.
– Még csak most kezdődik a virágzás! – töröd meg a csendet, ezer kérdést válaszolva meg egy mondattal.
Szeretem a tavaszi tájakat járni. Ilyenkor még a levegő is tele van szeretettel.

Délutáni barangolásomat töltöm éppen, kissé stresszesen az esti prédikáció miatt. Valahogy még mindig azt érzem eléggé jól kell legyek ahhoz, hogy beszélj belőlem. Ilyenkor annyi teher tud rajtam lenni. Beszélek veled egy kicsit, talán attól kitisztul az elmém. Maga a séta egyedül is jót tud tenni, de van annál jobb is: megállok, behunyom az szememet és elképzelem, hogy itt vagy. Elkísérsz erre a sétára. Érzem, hogy a karod belefonódik az enyémbe. Nyilván sosem vagy nem velem. A képzeletem csak segít kapcsolódni ehhez a valósághoz. Egy pillanatig így maradok, élvezem, hogy minden porcikámba eljut a felismerés: nem vagyok egyedül. Az elmém néha oda-odasúg, hogy ez nem több mint a fantáziám játéka, de nem veszem túl komolyan. Még ha az is, ha ez a játék egészen jót tesz, akkor pedig miért ne folytatnám? Még szorosabban magamhoz szorítom a kezed, bizonygatva magamnak is, hogy ebben az egész képben van valami több a képzeletnél. Az sem baj, ha nincs: legalább a figyelmem addig is rajtad van. Abbahagyom a kattogást, mert erre most nincs időm. Folytatom az utat. Érzem, hogy velem, bennem lépsz. Jó most az oldaladhoz simulni, valami megnyugtatóra van szükségem.
– Ma kiküldelek az első sorba, látható helyre. De nem végleg még – töröd meg a csendet, egyáltalán nem váratlanul. Minden benned kommunikál valamit felém. Csak ez az első, amit szavakkal is ki tudok fejezni.
– Nagyon elesettnek érzem magam. Extra szerencsétlennek. Annyira szeretnék jó állapotba menni este szolgálni. Mit csináljak?
– Légy csendben és…
– Már megint ezzel jössz – támaszkodok kissé erősebben rád, ahogy karolva lépdelünk az utolsó nyugodt sétánkon ezen a napon. Összenevetünk.
– Mert ezt mindennél fontosabb megtanulni. Csak félrevonulva lehet azonban felfedezni. Aztán ha hozzászoktál ehhez a jelenléthez a titkos helyen, majd a csatazaj közepén is képes leszel benne lenni. Most ennek a tanfolyamában vagy. Elrejtettelek, hogy legyen időnk egymásra, ugyanakkor néha kidoblak a mély vízre, hogy saját bőrödön tapasztalhasd, hogy mennyit formálódtál!
– Vicces! Elég együgyű volt azt gondolnom, hogy ezek a dolgok csak úgy véletlen alakulnak így velem: Néha eltűnök, néha szem előtt vagyok. Folyton szolgálok és pörgök egy pár hónapig, majd ki se dugom a csőrömet a szobámból.
Úgy somolyogsz, hogy nekem ne tűnjön föl. Kis huncut, látom én a szemed sarkából. De legalább téged szórakoztat a naivságom… velem ellentétben.
– Nyilván egy hajszál sem esik le a fejedről, hogy a menny ne rögzítené. Nekünk itt rendkívül fontos mindannyiunknak, hogy mi történik veled. Amikor „véletlenül” jó irányba indulsz el, az egész menny drukkol. Stratégia fontosságúak a lépéseid. De még azoknál is fontosabb az, hogy hogyan teszed azokat lépéseket, milyen állapotból. Csak a szabadságból tett lépések számítanak. Sokszor vagy a megfelelő irányban, és mindemellett nem szabadságból kiindulva cselekszel, hanem valamilyen kényszer hatására. Értsd meg, minden, ami nem hitből van, az céltévesztés! Először meg kell ismerned a bennem való szabadságot, azután tudod csak azt időnként önként feladni. Ez nem működhet úgy, hogy az egyik rabságból a másikba esel. Én szabadságra szabadítottalak fel, nem egy másik, vagy egy jobb szolgaságra. Amíg nem ismerted meg a szabadságot, ne próbáld meg feláldozni azt! Azt szeretném, ha megismernéd, hogy mennyire szabad is vagy te bennem és miattam, és ebből kiindulva döntenéd el, hogy éppen élni szeretnél vele, vagy szívesen feladod valami érdekében.
– Hogy kötöttünk itt ki a mai prédikációtól? – próbálom összefűzni a szálakat.
– Úgy, hogy az első és legfontosabb dolog, amikor valamit teszel, hogy mindaz szabadságból történjen. Ha bármilyen teher van rajtad, megfelelési vagy teljesítménykényszer, magad felé, felém, mások felé, a elhívás felé, akkor már nem szabadságban jársz. Engem ne próbálj lenyűgözni, mert már teljesen le vagyok nyűgözve! Nem vallod be magadnak sem, de elég sokszor valahogy mintha meg akarnál győzni alkalmasságodról és a szeretetedről azzal, hogy tökéletesen igyekszel csinálni mindent. Csakhogy én soha, de soha nem kértelek erre téged. A tékozló fiú újra örökös lett és nem beosztott, veled sincs ez másképp mióta visszataláltál hozzám. Habár rendkívül jól tartja Atyám a béreseit, a te esetedben szó sincs szolgai kötelezettségről, használhatod a szabadságodat bármire. Attól szabadság. Hanyatt dőlhetsz és nézheted a karosszékből a teraszról, ahogy szolgáim betakarítják a gabonát, ha ahhoz van kedved. Nem vagy alkalmazott. Soha nem is voltál. A király felesége vagy.
– Oké, csak azt nem értem, hogy akkor miért beszélsz ilyen keményen a talentumokról? Ott nem arról van szó, hogy a szolgának teljesítenie kell, különben megjárja? – provokállak egy kissé. Ugyanakkor valóban nehézen áll össze számomra, hogy miért olvasok a Bibliában sokkal szigorúbb dolgokat rólad, mint amilyen jónak és kedvesnek tapasztallak.
– A tékozló fiú nem csak hogy nem kezelte ügyesen az örökséget, hanem az egészet el is pazarolta, mégis a teljes jogú örökös lett megint. Nem értitek a szívem, úgy olvassátok. A betű öl, ezért elkeseredetten szükségetek van a Szellemre, hogy elevenné tegye azt. Ez a példa a szolgákra vonatkozik, de te a gyerekem vagy. Amíg szolgaságot vesszük alapul, addig a tettek alapján zajlik az ítélet. Számodra, mivel gyermek vagy, még ha eltékozlod is az egészet, én visszafogadlak az örökségbe megint mintha mi sem történt volna. Hiszen végtelen a gazdagságom, nem tudsz túl sokat elvesztegetni belőle.
– De ez a felfogás nem vezet visszaélésre és lustaságra? Nehezen tudom elképzelni, hogy az emberek ne éljenek vissza ekkora jósággal.
– Még mindig nem érted a szívem. Én azt akarom, hogy megtapasztald a teljes szabadságot. Csak ezt felismerve tudod odaadni magad nekem igazán önszántadból. Ha ráébredsz a szabadság végtelen és feltétel nélküli valóságára, lenyűgöz. Összetörsz és minden vágyad, hogy mindenestől nekem add magad. Akkor már szabadságból képes vagy akár áldozatot is hozni, ahogy Pál is írta, hogy Ő az örömhír rabszolgája. Soha nem lehetett volna az, ha bármi más veszi rá őt erre az odaszánásra, mintsem az a felismerés, hogy mennyire szabad ő a gyermekemként és mennyire soha nem eshet ki a kegyelmemből. Megtapasztalta, és ez késztette őt a szabadsága „feladására”. Ha a talentumok példáját félelmen alapuló manipulációra használod, nincs közöd a szívemhez. Ez nem én vagyok.
– De hisz lesz ítélet cselekedetek alapján, nem? – veszítem el lassan az utolsó biztos pontot is ebben hiedelemben.
– A cselekedeteid megmutatják, hogy mennyire értetted meg az Isten-gyermek pozíciódat, ugyanis csak ez szabadíthat fel téged arra, hogy a megfelelő dolgokat tedd. Bármilyen más kényszer, beleértve a félelmet is, képtelen erre. Elég hosszú próbaideje volt ennek…az egész Ószövetség. Kevés volt a jobb szolgaság, fiúságra volt szükség.
– Akkor most mit tegyek?
– Bármit. Csak kérlek, szabadságból tedd, mert az én királyságomban más lépés értéktelen. Ha ebből cselekszel, nem kell külön keresned azt, hogy vajon a vezetésemben vagy-e, mert automatikusan ott fogod magad találni. Az akaratom kellős közepén. Csak a szolga kérdezgeti Urát, hogy mit, hogy csináljon. A gyermek ismeri az apját, és magabiztosan jár, mert tudja, hogy ő is ezt szeretné. Bárikor teheti az apa tetteit, hiszen képes rá, a vérében van.
– Mi van akkor, ha a nagy szabadságban a fiú mégsem az apa akaratát teszi?
– Semmi. Megtapasztalja, hogy még ekkor sincs vádlás. Tehát a szabadságról még mélyebb kijelentése lesz, ez pedig még őszintébb megadást tesz lehetővé. Én mindenhogy nyerek.
– Ezt nem teljesen értem. Na, nem mintha az előzőek teljesen világosak lettek volna. – adom fel lassan, hogy logikus üzenetté fűzzem a válaszaidat.
– Nyugi csacsim, én értelek. Például: a szabadságod közepette elfeledkezel rólam, és nem teszel meg valamit, amire lehetőséget adtam. Mi van akkor? Rádöbbensz, hogy az én szeretetem és elfogadásom feléd semmit sem változott emiatt. Elmondom neked, ha mind az összes többi lehetőséget is így rontanád el az életben, akkor is ugyanúgy a gyerekem lennél. Ez még jobban lenyűgöz majd és még inkább azt akarod tenni, amire a benned lakó én vágyik. Értsd meg: az én jóságomon kívül sem nem alkalmas arra, hogy változást hozzon létre benned. Az ítélet sem. Az Isten jósága vezet a gondolkodás megváltozásához. Ez jelenti azt, hogy a szívedbe írom a törvényeim. Ilyenkor az utasítás nem jön sehonnan kívülről, csak abban a formában, hogy az engedelmesség az egyetlen automatikus reakciód az én jóságomra… Szeretném, hogy ha te is ebből kiindulva csinálnád a dolgaidat. Abból a biztonságból, hogy nem tudod elrontani, mert legrosszabb esetben a kegyelmemnek egy újabb oldalát kell megismerned.
Ja, hogy te spórolni akarsz a végtelen Kegyelemmel? Minél kevesebbet elhasználni belőle, mintha kifogyhatna? Vagy haragudnék arra, hogy már megint szükség volt rá, már megint nem igyekeztél eléggé nélküle gazdálkodni? Te figyelj, minek képzelsz engem? – húzod fel a szemöldököd, tetettetett felháborodással. Végtelen kedvesség árad a mosolyodból, még akkor is, ha egy kicsit élcelődsz.
– Olyannak, mint a matektanár, aki most nem írja be az egyest, de ha következő órán sem tudod, akkor már igen? Na hát én nem ilyen vagyok! A következő, meg a következő, meg a következő órán sem fogom beírni az egyest, egészen addig míg teljesen ki nem borulsz azon, hogy mennyire kegyelmes is vagyok és megtanulod előbb-utóbb, mert nem tudsz mást tenni, mivel a jóságom levett a lábadról. Így működök én. Elég jó pedagógus vagyok, nem?
– És működik a módszer? -vetem oda cinikusan.
– Naná! Erre való a végtelen kegyelem, annyit használsz el belőle, amennyit csak akarsz, és még mindig végtelen marad. Csak sokan, nem értik ezt. Azt hiszik, hogy ha nincs kényszer, változás sincs. Pedig ez nem így van. Néha lassú ugyan, de nekem megéri, mert engem csak az igazi önátadás érdekel, a manipulált nem. Amíg van valamilyen kényszer, ami a megfelelő viselkedésre késztet, akárcsak a nekem való megfelelés, nem vagy szabadságban. Pedig ez az egyetlen dolog, ami felhatalmazhatna a változásra. Ez az én „módszerem”, ha így tetszik, bár nem igazán szeretem ezt a szót. Mert ez nem egy eszköz, ez Én Vagyok, ez az én személyem. Azért Vagyok a nevem, mert én nem csak OLYAN vagyok, hanem AZ vagyok. Én magam vagyok Kegyelem. Akkor mért is lenne határa a kegyelmemnek, ha én magam vagyok az?
Látod az arcomon, hogy nem igazán tudom befogadni ezt az érvelést, de valamiért nem zavar téged. Bátorítóan megsimogatod a fejem.
– Hamar meg fogod érteni. Sokszor azért mesélek ilyeneket, amik most még nem jelentenek neked sokat, mert épp csak most fogod megélni azt, amiben erre szükséged lesz rájuk. Azt szeretném, hogyha ezek a szellemedben eltárolt kijelentések valósággá válhatnának abban a pillanatban, hogy szembesülsz egy ilyen helyzettel.
.- Hm. Akkor most azért történnek meg a dolgok, mert kijelented, vagy azért jelented ki mert meg fognak történni?
– Jaj, de sarokba szorított valaki! – hangosan felkacagsz és sarkon fordulsz, hogy elálld az utam egy pillanatra.
– Nincs itt ok-okozat. Miattam van minden. Én Vagyok az oka mindennek.
Látom milyen örömmel sorozol le olyan kijelentésekkel, amiknek csak a jelentéktelenül kis részét érthetem meg. Felsóhajtok.
– Most inkább csak pihenek benned egy kicsit. Ahhoz kevesebb megértés kell.. – dobom le magam az egyik fa árnyékába a fűbe és nekidőlök a törzsnek.
– Azt te csak hiszed… – veted oda miközben elhelyezkedsz mellettem. – De most megkíméllek ettől. Köszönöm, hogy elmondhattam ezeket. Nagyon szeretlek, Kicsi Csacsika.
Magadhoz húzol és simogatod a hajam amíg teljesen bele nem süppedek a békébe.