Buja bozóttal szegélyezett ösvényen bóklászunk ezen a délutánon. Szeretem ezt a mély zöldet így késő tavasszal. Olyan megnyugtató. Ennél már csak az a jobb, hogy veled lehetek.
– Jézus! Szép volt ez a mai nap veled! Annyira jó vagy! Köszönöm, hogy minden rendben van miattad. Nagyon szeretlek! Köszönöm, hogy az összes bajom tökéletesen meg van oldva benned! Gyönyörű vagy! Hadd feledkezzek el mindenről! Engedni szeretném, hogy az elkövetkezendő időszakban alakíts belőlem, amit és akit csak szeretnél! Nem baj, ha nem ismerek magamra. Bocsi, hogy nem vagyok túl stabil még, és könnyen ki lehet billenteni. Akarok mindent, ami és aki te vagy! Annyira jó volt ma is veled élni!
Kár, hogy nem megy ez még nekem folyamatosan. Azért elég fura volt a legutóbb szembesülni azzal, hogy hol tartok. Akkorát csalódtam magamban. Olyan jó tudni, hogy neked nem tudok csalódást okozni.
– Minden rendben, Csacsikám. Rohanj hozzám! – tárod ki a karodat, hogy belecsomagolhass. Hagyom, hogy elvesszek az ölelésedben.
– A probléma, mint olyan, önmagában nem létezik. A probléma illúziója van, amit te valósnak gondolsz, s ezáltal olyan hatással van rád, mintha valós lenne.
– Köszi Jézus, ez a nap beoltása volt – nevetek fel.
– Lehet, hogy vicces, de tényleg így van, Kicsi Csacsim! Minden arra megy ki, hogy csak egy pillanatra vedd le a szemed rólam! Mindegy miért, csak most ne nézz rám. Aztán jön még valami, meg még valami, és egy másik. Egy kis szolgálat, egy kis ez, egy kis az: Csak ne maradjon az elméd a jelenlétben! Aki szemlél engem, az elváltozik dicsőségről dicsőségre. Egyszerűen csak átalakul olyanná, mint én. Veszélyes rajtam tartani a szemed, mert az leszel, aki Én Vagyok. Úgy értem tapasztalhatóan is, mert igazából mindig is az voltál, aki én Vagyok. Meg kell értened, miért olyan fontos az ellenségnek, hogy elterelje a figyelmed. Amikor eléri, hogy levedd a tekinteted rólam, akkor örül, hogy egy picivel később jön el az az állapot, amikor minden szempontból olyan vagy, mint én. Nyugodj meg! Megállíthatatlan ez a folyamat, ugyanakkor figyelemelterelésekkel lassítható és kerülőútra terelhető. Kicsi Hercegnőm! Az zajlik most, hogy átalakulsz dicsőségről dicsőségre, mígnem te magad teljesen azzá válsz. Annyira izgatott vagyok. Te leszel az én dicsőségem! – kiáltod bele az erdőbe, majd szökkensz egy párat, annyira örülsz ennek már előre.
– Hmm. Krisztus bennünk, a dicsőség reménysége. Valami ilyesmit jelenthet ez – elmélkedek hangosan.
– Igen, de nem olyan értelemben, ahogy a legtöbben gondolják. Ez nem úgy történik, hogy reménykedsz abban, hogy egyszer te is dicsőséges leszel, ezért próbálsz abba az irányba lépéseket tenni. Inkább legyél velem és ne haladj sehova! Én vagyok a dicsőség reménysége. Én vagyok az út magamhoz. Nem lehet máshogy eljutni hozzám csak rajtam keresztül. Ha engem figyelsz, akkor leszel olyan mint én, nem amikor azt keresed mit tehetnél még meg azért, hogy jó irányba változz.
– Itt vagy pont velem szemben és nem is lehetnél közelebb. Ugyanakkor az előttem álló ösvény végén is mintha téged látnálak.
– Ott várok az út túlvégén és mikor észreveszel, végtelenül vonzódsz hozzám, s mint egy mágnes szívlak magamhoz. Fénysebességgel elkezdesz száguldani felém. Majd egyszer csak nekicsapódsz valami akadálynak és összezuhansz. Nagy nehezen összeszeded magad a földről, de ahogy újra elindulsz, minden pillanatban szembesülsz valami ellenállással: hol eléd ugrik, hol hátulról húz vissza valami: Ilyen gát, olyan beton fal, amolyan törmelékkupac, minden az égvilágon összedolgozik, csak ne tudj rohanni felém!
Megismertetem veled azt a könnyedséget, amivel átszaladhatsz felettük vagy közöttük. Ugyanakkor ez is csak egy időszakos megoldás, mert hamarosan megtanulsz átszállni minden hátráltatás felett. Én arra hívlak, hogy fuss, azután pedig, hogy repülj velem! Semmilyen erőfeszítésbe nem kerül majd átjutni a buktatókon. Egyszer csak felismered, hogy nem kell átmászni, kikerülni, egyszerűen csak átsuhanhatsz az akadályok felett. A legnagyobb becsapás a sok nehézséget látva arra jutni, hogy reménytelen olyan közelségben élni velem, amiről mélyen belül tudod, hogy lehetséges, csak még nem nagyon láttál rá példát. Az eddigi tapasztalataid azt mutatják, hogy képtelen vagy repülni, ezért neki sem futsz! Ez hazugság! Szárnyalásra lettél teremtve! Persze, hogy menni fog, mert meg foglak rá tanítani! Nem baj, hogy ezerszer mással szembesültél – szikráznak a szavak a szádból. Annyira meg vagy győződve arról, hogy ez így lesz, hogy majdcsak kezdem elhinni.
– Gyönyörű vagy! Ki olyan, mint te? Csodálatos vagy. Ragadj teljesen magaddal! Vonj magaddal, hadd fussunk, repüljünk együtt! Fenségednél nincs vonzóbb, nincs vonzóbb… Annyira méltó vagy az összes szeretetemre és rajongásomra – tör ki belőlem, ahogy ugrándozok melletted az ösvényen. Nevezhetnénk akár imának is.
Most felkapsz, magadhoz szorítasz és forgunk, forgunk együtt a végtelenségig, míg össze nem olvadunk.
Nem akarok mást ezen kívül az életben!

Egy kivetítőkkel körülzárt szűk helyen találom magam, mintha egy ledfalakból épített szobában lennék. Minden fala ugyanazt a világot tárja elém, esélyem sincs rálátni, van-e mögöttük bármi más. Mintha egy filmet néznék, ami 360 fokban körülvesz. Azt az érzést keltik a falak, hogy mögöttük szintén a rajtuk lejátszott világ terül el, belül pedig meglehetősen kicsi mozgásteret hagynak. Sőt! Mintha kissé közelednének is ahogy nézem őket, ezzel még inkább sarokba szorítanak és még hatásosabban tolják az arcomba az általuk bemutatott valóságot. Minél tovább vagyok itt, annál inkább tényként fogadom el ezt az illúziót, és annál hihetetlenebbnek tűnik, hogy létezik bármi más is ezen kívül. Ez a film jelenleg tökéletesen valódi számomra, habár belül valami nem ért egyet azzal, hogy ebben kell leélnem az életem.
– Engedd meg, hogy kihúzzalak a mocsárból! Hadd vigyelek olyan helyre, ahol pihenhetsz velem. Ahol újra megláthatod, hogy semmi nem változott, sem veled, sem köztünk. Most köréd rendeződött egy illúzió, miszerint távol vagy tőlem, de fölötted mindig a megnyílt menny látható. Bármi is lesz körülötted kivetítve hazugságból, mindig megtalálsz engem mögötte. Körülveszlek, elől-hátul körbeburkollak, bennem létezel. Bármilyen valóságban is találd magad, én mindig egy magasabb rendű Valóság vagyok – suttogod szavak nélkül.
Csak azért is behunyom a szemem, hogy ne sulykolódjon belém még inkább ez a világ. Látni akarom magam előtt azt a tágas teret, ami a kis vetített falú börtönömön túl terül el. Nem könnyű most hinni a létezésében. A cellám tűnik minden szempontból igazinak, és a szabadságot kell erőszakkal megfestenem a képzeletemben: a végtelent, ami a szűkös falakon túl vár rám. Akarok hinni benne, mert tudom, hogy van a valóságomnál nagyobb tényező is: az Igazság.
Magam elé képzelem, ahogy ugrálok, szaladok határok nélkül, különben sosem merem elhagyni ezt az illúzió-börtönt. Minél inkább látom, annál valósabb, és minél valósabb, annál inkább látom: a szabadságot épp úgy, mint azelőtt a rabságot. Hogy mekkora átverés ez! Bármi, amit létezőnek tartok, az azzá is válik számomra, függetlenül attól, hogy igaz-e! Ha ez így van, akkor szeretnék a lehető legnagyobb szabadságban hinni, hogy aztán az váljon valóssággá számomra és élhessek is benne.
– Kicsi Csacsikám! Gyönyörű, ahogy elutasítod ezeket a figyelemeltereléseket és nem veszed komolyan azokat a képeket, amiket az ellenség láttat veled. A hazugságnak csak annyi ereje van, amit a te egyetértésedből nyer. Amikor nem adsz neki figyelmet, az egyetlen felhatalmazási lehetőségétől fosztod meg. Ez a legerősebb fegyvered; az ignorálás. Én is így élek: csak azt nézem, ami valós, a többit pedig észre sem veszem, vagy csak olyan mértékben, hogy azon keresztül szeretni tudjam az embereket az aktuális állapotukban. Például ha valaki ragaszkodik egy bizonyos nem-létező dologhoz, akkor én is figyelembe veszem azt, azért hogy ott tudjak vele találkozni, ahol éppen van. Neked sem azt mondtam, hogy „Hé, nem is léteznek ezek a fájdalmak, ne nyavalyogj akkor!”, hanem komolyan vettem a torz érzékelésedet, kizárólag azért, hogy ezen keresztül lehajolhassak hozzád és felemelhesselek. Erre te is képes vagy, mert pont olyan vagy, mint én. Természetesen én mindvégig tudom, hogy egy alacsonyabb szintű valóságról van szó, ezért egy csepp egyetértést vagy hatalmat nem adok neki. Sőt, azáltal válik igazán nevetségessé a hazugság, hogy annak ellenére, hogy nem létezik, bekalkulálom a kapcsolatunkba azt is, hogy számodra még igen, hogy ez se állhasson közénk. Én vagyok olyan alázatos, hogy kerülgessek egy illúziót, ami számodra még fontos, csak hogy addig is együtt lehessünk, míg elengeded azt. Természetesen ezt te is meg tudod tenni másokkal. Számomra kimondhatatlanul értékesebb a kapcsolatunk, mint hogy minél hamarabb kirángassalak a börtönből. Ha nagyon szeretnéd, hát őrizgesd még egy darabig a kedvenc kötelékeidet! Csak legyünk addig is együtt! – szorítod meg mindkét tenyerem, ahogy ragyogó szemekkel belehajolsz az arcomba. Jó közel bújni hozzád.
– Köszönöm Jézus, hogy nekem is elég a kegyelem! Köszönöm, hogy nem engedsz széthullani. Akarok veled lenni, csak érted élni! Annyira méltó vagy az összes, összes szerelmemre! Ki olyan, mint te? Ki olyan, mint az Örökkévaló? Hegyek megrendülnek, a földrészek eléd kúsznak egy szavadra. Egy hang és jössz! Szelek szárnyán suhansz! Rohansz hozzám, át a hegyeken, szekereid zörgését hallom, ahogy közeledsz mint király, teljes díszben és kísérettel – jut eszembe egy pár igerész arról, ahogyan most mutatod magad.
– Kik ezek a fehér ruhásak? – nézek körbe a körülöttünk elősejlő fényes társaságon. Az előbb még egyet sem láttam belőlük, most pedig egy egész tömeg áll itt ragyogó és igencsak változatos alakokból.
– Rendkívül sokféle szellemi lény létezik, könyvek sorát lehetne belőlük írnod, de nem ezzel szeretnélek lefoglalni. Jóval mélyebb valóságai vannak az Életnek bennem, minthogy a királyi udvar sokszínűségénél fennakadj és végtelen kutatásokba kezdj. Az a lényeg, hogy elmerülj bennem, nem az, hogy milyen lényeken keresztül segíthetek neked ebben. Függetlenül attól, hogy mikor mennyire látod vagy tapasztalod őket, ők mint sejtalkotóim végzik a feladatukat, nem kell feltétlen személyesen kapcsolódnod velük vagy irányítanod őket. Ha van kedved, természetesen megismerkedhetsz, akár barátságba is léphetsz velük, ugyanakkor eléggé sokan vannak és bonyolultan működnek ahhoz, hogy kiismerd őket. Láthatóan és láthatatlanul egyaránt az Élet árasztásán dolgoznak, nem kell átlátnod, hogy hogyan.
Hozzájuk hasonlóan fognak az utad során jönni-menni az emberek is. Előtűnnek, majd eltűnnek, de ne zavartasd magad, mert mindez bennem történik! Én maradok, én Vagyok. Nem lesz semmi gond! – simogatsz megnyugtatóan.
– Nem meglepő, hogy egy páran ellened lesznek. Sokakat fog zavarni többféle szempontból, hogy csak úgy hivatásszerűen velem vagy. Szívesebben vennék, ha valami más – akár szellemi – tevékenységgel foglalnád le magad helyette. Ez nem beképzeltség, hogy nem adod lejjebb annál a mélységnél, amit már ismersz. Ennek így kell lennie! Nincs dicsőségesebb annál, mint amikor senki nem ért meg, csak én. Ne félj ettől az állapottól, hogy csak én vagyok a társaságod. Te kérted, hogy ne maradjon más…
– Jézus, én csak azt szeretném, hogy megtanuljak örökké a forrásra csatlakozva élni. Tudom, hogy azután minden más előbb-utóbb helyrerázódik magától… – sóhajtok fel.
– Nem tudsz teljesen rám kapcsolódni, amíg van más célod is. Minél inkább csak én vagyok minden vágyad, annál könnyebben fog menni. Nyugi! Minden rendben van! Nem kell megharcolnod ezt, próbálkoznod, megvédened magad, vagy egyedül kiállni magadért! Sem a szolgálatodért! Semmit nem kell magadra vállalnod! Még a köztünk lévő kapcsolatért sem kell megküzdened! Aki nem hiszi, hogy a rátámadóknak van ereje, az nem is áll ellen. Miért is félnél attól, ami nem árthat neked?! Az olyan, mintha egy színházban a csatajelenetet nézve rémüldöznél, hogy azok a színészek meg fognak halni, vagy aggódnál, hogy lejönnek a katonák és téged is megölnek. De ez csak egy műsor! Na, ilyen az, ami most kétségbe ejt: Egy vetített illúzió körülötted, amit nem muszáj komolyan venned – támaszkodsz kissé a vállamra, ahogy magyarázol. A fülemhez hajolsz.
– Hagyj úszni mindent! Felejtsd el atyád házát! Szépségedet a király kívánja!
Gyönyörű vagy! Táncoljak veled? – fordulsz hirtelen szembe velem, de annyira meglepődök, hogy hátralépek.
– Na, jó. Még nem mersz… hát akkor majd én! – ugrándozol körbe, ahogy ismételgeted: Hadd táncoljalak körül, kicsi, kicsi Hercegnőm!
Annyira gyerekesen tele vagy örömmel, nem tudok nem nevetni rajtad.
– Megtanítalak figyelni rám. Csak rám! Hamarosan rá sem fogsz hederíteni a vetítésre. Gyönyörű kicsi lány… – nézel rám gyönyörködve, de van valami nagytesós, vagy apukás gondoskodás is ebben a tekintetben. Tudod, hogy mennyire nehéz néha még élveznem az életet ennyi hazugsággal a fejemben.
– Kemény ellenállással szembesülsz, mi? Ezért van megírva, hogy harcold meg a hit szép harcát. Magaddal kell ilyenkor megküzdened, hogy valósnak tartod-e a köréd vetített képet. Belül kell felismerned, hogy mit tartasz valósnak… Mikor látod a nézőtérről, hogy az egyik hadsereg összecsap a másikkal, emlékezz, hogy ez csak egy előadás! Hamarosan lehúzzák a függönyt és vége, te pedig sértetlenül hazamész oda ahonnan jöttél. A katonák nem fognak kijönni a jelenetből és rád támadni. Habár olykor valóban úgy tűnik… És ezt én is tudom, hidd el! Teljesen együtt érzek veled! Sőt! Megélem benned mindazt, amin te átmész.
A ledfalakból álló szobácskám falai minden irányban szétnyílnak, mint egy virág, és sugárirányba kidőlnek. Órási huppanással csapódnak a porba, ki sem látok a kavarodásból. Üresség tátong mögöttük, mintha a világűrnél is tágabb térbe találnám magam. Nem vagyok hozzászokva ehhez, valahogy hiányzik valami. Keresem a falakat, az újabbakat, tágasabb börtönnel, de nincsenek.
Hogy milyen ijesztő is szabadnak lenni?! Milyen kényelmes is volt a kedvenc hazugságaimban kapaszkodni?! Mennyire bizonytalannak is hat az, hogy bármit megtehetek, bármerre mehetek, az egész világ az enyém, sőt bennem van!
Nem tudom, hogy ezt csak képzelem, vagy valós. Egyébként is nehéz az ilyesmit megállapítanom, mert a valóság szó jelentése elég gyakran újraértelmeződik mostanság.
– Sokszor valósabb az a világ, amit a képzeletedben látsz, mint ami körülvesz. Egy nap minden fal leomlik és rájössz, hogy az egyetlen dolog, ami minden korszakban valós volt az te meg én együtt – cirógatod meg az arcom.
Valahol mélyen hiszek neked.

– Ha tudnád, hogy mennyire minden rendben van, az összes erőlködéssel felhagynál! Mivel velem minden rendben van, és te bennem vagy, veled is szükségszerűen minden rendben van. Amikor úgy érzed, hogy ez nem így van, akkor úgy nézed magadat, mintha nem lennél bennem. Pedig soha nem is lehetsz máshol! Tekints magadra úgy, mint aki belém van rekesztve, mint aki elől-hátul körül van zárva. Előtted járok, mögötted és fölötted is én vagyok. El vagy rejtve bennem. Aki a Felséges rejtekében lakik, az a Mindenható árnyékában nyugszik. Itt nem érhet semmi rossz, mivel az Örökkévaló a nyugvóhelyed. Mint pajzs és páncél veszlek körül – ahogy Dávid mondja. Gondolj így magadra! Kis Gyönyörűm! – simítod el a hajam a szememből. Két ujjaddal megcsíped az arcomat, pont úgy mint a bosszantó öreg nénik a gyüliben, amikor kisgyerek voltam. Mégis ez most annyira jólesett!
– Annyira kedves vagy! Fura ez a szó egyébként, soha nem értettem, mert semmitmondónak tűnt. Mióta kezdelek megismerni, azóta fedezem fel a jelentését. Gyönyörű vagy és kedves. Olyan jó beléd feledkezni! Nem is tudom, hogy mi okozhatná, hogy ne legyek rendben. Ha nem lennék benned, a tökéletességben? De itt vagyok. Egyszerűen akkora nyugalomban lehetek bármikor, mint aki aludni készül, megpaskolja még egyszer a vánkosát, és hanyatt dől. Folyamatosan ebben az állapotban élhetek. Amikor elfelejteném, mindig eszembe juttatod, hogy ez is egy olyan pillanat, amikor minden rendben van miattad, benned. Benned pedig nincs a változásnak még csak az árnyéka sem. Hogy lenne, ha egyszer Te tökéletes vagy és én pedig beléd vagyok rekesztve? A te részed vagyok – simulok hozzá a válladhoz és egyben el is tűnök benne.
– Annyira gyönyörű vagy! Akarom érinteni az arcodat, nézni, hogy milyen szép vagy! – pillantok fel rád. Minden keserűség és fájdalom kiszáll ahogy most erre gondolok. Annyira igaz: A Te dicsőséged betölti ezt a földet, és nincs más. Trónolsz mindenek felett. Abszolút nyugalomban vagy. Semmi nem változtathat a dicsőségeden, és én ott vagyok benne veled. Körülvesz a felhője, mert itt ülök az öledben és szinte nem is látok a lényedből kiáradó fény miatt. Egybe vagyunk szerkesztve, elválaszthatatlanok vagyunk. Mivel te teljesen jól vagy, nekem nincs miért máshogy látni magam, minthogy nincs velem semmi gond. Annyira csodálatos vagy! Nem úgy vezetsz, hogy elmondod, mit akarsz, hanem magaddal rántasz, magaddal vonsz! Annyira gyönyörű vagy! Annyira kimondhatatlanul vonzol engem! Nem akarok semmi mással foglalkozni egész életemben, csak azzal, hogy mennyire fantasztikus vagy! Akarok meghalni magamnak és köszönöm, hogy ez már zajlik. Minden olyan tökéletes veled!
– Gyönyörű vagy ma, Csacsika! – mosolyogsz rám. Olyan szeretet árad a szavaidból! Érzem, hogy az arcodról most rajongás árad!
– Csacsikám! Kicsi bogaram – nyomsz egy puszit a homlokomra. – Ne felejtsd el, hogy nekem Te és Én fontosabb, mint bármi! Annyira jólesik, amikor kettőnkre fektetsz inkább hangsúlyt, és emiatt más háttérbe szorul vagy kukába kerül. Erre bármikor szabad vagy! Nem kell lelkiismeret-furdalást érezned miatta! Igen, az én ajándékaim is közénk állhatnak. Igazából most már nem sok olyanhoz ragaszkodsz, ami az ellenségtől van, ezért megpróbálja felhasználni az ajándékaimat arra, hogy elválasszon minket. Nem áll össze, hogy hogyan állhat egy a tőlem való dolog közénk? Megérted majd, Kicsi Hercegnő!
– Olyan kedves vagy, Jézus! Köszönöm neked a gyönyörű a nyarat, ami csak most kezdődik! Az egész rólad fog szólni – lelkesülök fel, ahogy eszembe jut, hogy mennyi jó dolog áll előttünk.
– Gyönyörű vagy, Csacsika! Annyira örülök, hogy a szeretetem már ennyire többet jelent neked mint bármi más. Köszönöm, hogy annyi mindent már félredobtál emiatt. Hidd el, csak olyan dolgokat szorítok ki az életedből, amik kevesebbé tennének téged, mint amilyenre terveztelek.
Két karodat a hátam köré fonod, magadhoz szorítasz és egyenesen a szemembe nézel.
– Tetszik az én kis menyasszonyom! Egyre jobban, ahogy telik az idő. Kicsi hercegnőm! Jobban vonzódok hozzád, mint ahogy te vágysz rám! Felejtsd el honnan jöttél! Rohanj felém! Akarlak megpörgetni és elkapni. Én kicsi hercegnőm! Odáig vagyok érted!
Belefúrom a nyakadba az arcom és örökre ottmaradok.

– Jézus, én akarok veled élni! Nem akarok ilyen távol lenni! Taníts, hogy kell veled lenni, mert fogalmam nincs, hogy kell téged szeretni! Akarlak téged úgy szeretni, ahogy az neked kedves! Akarok veled örökké elválaszthatatlanul egy lenni! Annyira megérdemled, hogy szeresselek!
– Kicsi Csacsikám! Ne legyél türelmetlen magaddal! Mindennél fontosabb az a folyamat, ami most történik, hogy megtanulsz minden mellett -vagy helyett- engem megélni. Nem csak egy szakasza ez a földi utadnak, hanem ez a felismerés az életed: lassanként rádöbbensz, hogy rajtam kívül nem számít semmi. Én elterveztem, hogy rávezetlek erre, amikor nem marad semmi más számodra csak én. Persze minden más közben eltűnik vagy háttérbe szorul, ez azt is jelenti. Kérted, hogy én legyek az egyetlen neked. Tudom, hogy úgy érzed, mintha egy részed elpusztulna. Azért tapasztalod így, mert tényleg ez történik: Minden, ami nem én vagyok benned, az elsorvad. Kérted, hogy hagy halj meg magadnak. Erre az életszakaszra gyönyörködve fogsz visszagondolni: Az idő, amikor a szerelmesed menthetetlenül magával ragadott.
– Eddig nem voltam elragadva? Eddig is akartalak! Vagy mégsem? Én nem is értem – nézek rád egy kissé zavarodottan.
– Minden oldalról zárt voltál, ezért az érzelmeiden keresztül tudtam bejutni. Igen, így férhettem csak hozzád: Elárasztottam a lelkedet. Milyen jó volt meghódítani szíved összes részét! – sóhajtasz fel elégedetten. Távolba nézel, rajongó mosoly az arcodon, ahogy visszaemlékezel.
– De most az egész lényedet akarom megszerezni. Nagyszerű volt azt megélnünk együtt, hogy az érzelmeidet lassan-lassan átadtad nekem. Ugyanakkor te több vagy, mint amit érzel, és én az egész személyeddel akarlak. Én is sokkal több vagyok, mint amennyit éreztél belőlem. Én is egy személy vagyok, és az egész magamat akarom neked adni. Elég tágas tér kell ahhoz, hogy az egész önmagam be tudd fogadni. Igazából az összes helyre szükség lesz, ezért alapos kitakarítás zajlik benned.
Látom a testemet, mint valami vázát, amiből ki van öntve mindaz, ami eddig benne volt. Nevezhetnénk szobrocskának is akár, mert olyan alakú az edény, mint én, csak üveg a fala van.
– Teljesen üresnek kell lenned, hogy aztán hiánytalanul tele lehess velem. Ez nem egy esemény az életedben, nem egy nehéz korszak, nem egy megpróbáltatás, nem is támadás, hanem annak a végtelen folyamatnak az első –jelenleg még rázós- része, hogy magammal ragadlak. Ezután nem lesz kérdés benned, hogy mi valódi és mi nem, annyira valóságos leszek neked.
– Egész végig erre a szakaszra vártam szerintem – nézek izgatottan a távolba. Annyira vigasztaló, hogy nem véletlen tapasztalok fura jelenségeket magamban. Dolgok, amik ezelőtt működtek, valamiért nem mennek tovább.
– Tőlem volt az is, hogy elérd annak a határát, amit érzékelésen keresztül be tudsz fogadni, mert ebben már egyelőre nem tudsz többet megélni belőlem. Én vezettelek el annak a széléig, amennyi érzelmeken keresztül megismerhető, mert van ennél több is belőlem benned. Nem csak ezt a részed akarom átitatni, hanem minden mást is a lényedben. Erre készített téged az összes ezelőtti történés. Ezért vontalak magamhoz egyre közelebb és közelebb, hogy azután majd megszülethessen benned a vágy erre. Amilyen mélyen hagyod most nekem, hogy a bensődben rendet rakjak, olyan mélységben tudsz megtapasztalni engem, és olyan mértékben lehetsz az, aki vagy. Újat cselekszem, és most készül. Ez az a korszak, amit ígértem: magammal foglak ragadni. Erre vártam! Ezért történt folyton az, hogy ahogy megfogtad a kezem, én egyre csak hátráltam. Ahogy lassan húzódtam befelé, kénytelen voltál követni engem, mert már megszeretted, hogy össze vagyunk kötve és nem akartad elengedni a kezem. Igazán csőbe húztalak. Mindig bentebb jöttél, ahogy visszalépdeltem, és nézd hová csaltalak el! – szorítod meg a tenyerem, és lassan araszolsz hátra, hogy bemutasd, hogyan is zajlott ez.
– A szellemi világot nem tudnád semmi mással jobban megmozgatni, minthogy beleegyezel, hogy megüresítselek, hogy kipucoljak belőled mindent rajtam kívül. Nincsen ennél erőteljesebb dolog, amit a Királyságért tehetnél. Nem tudsz annyi démont kiűzni, amely felérhet annak a jelentőségével, ami most történik benned. Nem lehet akkora kárt tenni a sötétségben, ami megközelíthetné azt, ami most zajlik köztünk. Nekem mindennél értékesebb az, ami most végbemegy a lelkedben. Nem baj, hogy nem látod! Azért mondom pont, mert aligha tapasztalod ezt. Azt hiszed, hogy épp összeomlik az életed, pedig nem így van egyáltalán! Aki elveszti az életét énértem, megnyeri azt. Épp belépsz az elengedés egy újabb valóságába, ezért látszik minden a feje tetejére állni. Hogy miért teszem ezt ilyen intenzíven? Te kérted a radikális beavatkozást. Én lassan, nagy szünetekkel is tudom ezt a folyamatot végezni, de te kérted, hogy minél hamarabb legyél ott, ahol már nem számít semmi rajtam kívül. Te mondtál igent erre újra meg újra. Amikor eleinte hasonlókat kértél, azért nem volt rá ennyire vehemens a válasz, mert azt akartam, hogy tudd mit vállalsz. Én szívesen felforgatom az életedet, de az erőltetés és a manipulálás távol állnak tőlem.
Nem lehet meghalni magadnak úgy, hogy bármi is megmaradna az énedből. Ez nem egy jelképes dolog! Meghalni magadnak azt jelenti, hogy megsemmisül minden, akinek gondoltad magad – fűzöd hozzá nyugodt mosollyal, mintha valami vidám dologról mesélnél. Valószínűleg tényleg az is, legalábbis hosszútávon biztosan. Amikor már a hamis énemhez való görcsös ragaszkodás kienged, ennek a szenvedése is elmúlik és maradsz te minden mindenben. Én benned, te bennem.
– Egyelőre olyan, mintha centrifugában csavarnának, Jézus. Mintha csapódnék a dobjának egyik sarkából a másikba. Szinte szünet nélkül pörög, de néha mikor egy kicsit irányt vált, akkor egy pillanatra megállok és veszek egy mély levegőt remélve, hogy ez már tényleg a vége, és az utolsó kemény meneten vagyunk túl. Aztán mintha előröl kezdődne minden, néha még az előzőnél is intenzívebben… Mindemellett nem akarok kiszállni, míg kész nem vagyok. Ezért újra és újra forogni kezd körülöttem a világ.
Kemény dolog ez a meghalás. Nem akarok kételkedni a munkádban, de azért ez most eléggé húzós – pillantok rád kissé szomorúan, de valahol mélyen van valami nyugalom bennem, hogy ebből is jó fog kisülni. Sőt! Valószínűleg nem is megkerülhető, hogy elhagyjak minden olyat, ami nem is az igazi énemhez tartozik. Szóval biztosan megéri.
Látom rajtad, hogy egyetértesz a gondolataimmal. Megnyugtatóan bólintasz.
– Nem leszel egyedül egy percig sem. Ha teljesen elsötétül a kép, és csak a hazugságok töltik be a látótered, akkor is pont ennyire leszek veled, mint most. Majd emlékezz rá! A fájdalomnak van egy olyan természete, hogy elhiteti veled, hogy rajta kívül nincs semmi, sem utána, és hogy ő a legnagyobb dolog a világon, én pedig már csak a régi emlék vagyok. Pedig szegény nem több egy múló képnél, miközben én mindig jelen vagyok. Nézheted velem együtt azokat a sötét dolgokat, amiket kitakarítunk a szívedből. Nem kell velük azonosulnod és együtt szenvedned velük. Figyelheted őket velem és örülhetsz a felbolydulás közepette, hogy mindez azért történik, mert el lesznek tüntetve. Ők vergődnek, mert elvesztik a bázisukat benned. Te nem szenvedsz, csak ők. De ha azt hiszed, hogy te egyenlő vagy a fájdalommal, akkor vele együtt kínlódsz, ahogy felszínre hozom, leleplezem és kitépem.
Lehetsz a szemlélője ezeknek a folyamatoknak, anélkül hogy túlságosan beleélnéd magad. Ezek „csak” gondolatok, érzések, hazugságok, az igazság ismerete ellen kiépített erődítmények. Semmi örökkévaló, értékes, vagy valódi létezéssel bíró. Ezek bármilyen valós hatással is vannak rád, egy nap rájössz, hogy csak illúziók, habár az általuk okozott gyötrelem egészen valós tud lenni, és én ebben teljesen együttérzek veled.
A lényeg az, hogy a hamisság leleplezése elkerülhetetlen, és mivel vágysz is rá, így egészen gyors. Ez azonban nem szükségszerűen fájdalmas, csupán a te ragaszkodásod hozzá és azonosulásod vele teszik azzá. Mihelyst rájössz, hogy te nem az érzések, emlékek, kötelékek szövevénye vagy, szabaddá válsz arra, hogy csendes megfigyelője legyél ennek a felszámolási folyamatnak, annak minden bonyodalmát kívülállóként szemlélve velem.
Igen, van egy erőegyensúly abban, amikor az ember megtanul együtt élni egy hazugságcsomaggal. Amikor ez elkezd megbomlani, ahogy egyenként kihúzogatom a hazugság-kártyavár lapjait, meginog minden. Úgy is érezheted, hogy semmit nem értesz, vagy hogy minden fáj és értelmetlen, és bárcsak az egykori egyensúly visszaállna, azokkal a jól bevált régi kötelékekkel. Más is hasonlókkal szembesül, nem annyira változatos a hamisság működése. Éppen ezért sokan követelik vissza megszokott hazugságaikat, hogy visszanyerjék volt stabilitásukat. Attól érzik magukat biztonságban, amit ismernek, még ha az rettenetesen rossz is: mint egy ócska, szakadt, balesetveszélyes, levált talpú papucs, amitől nem akarnak semmilyen újért cserébe megválni. Ezt magadon is megfigyelheted néha. Ugyanakkor nem kell neked a folyamatot levezényelned, ezt én csinálom. Nem kell benne segítened nekem: elég ha nézed. Mégpedig velem. Nem kell az összeomlást a saját összeomlásodként megélned. A torz, fájdalomból épült éned szenved, mert kezd lelepleződni, hogy sosem volt valós, és pánikol, mert kezdi elveszteni az erejét. Ez határozottan jó dolog. Az ő reakciója nem a tiéid, ahogy te nem ő vagy. Te az vagy, akinek mondalak, a kötelékkupac pedig egy felszámolásra ítélt illúzió, így jobban teszed, ha nem azonosulsz vele egyáltalán.
Nézheted az egészet kívülről velem: „Nicsak, mik jöttek fel bennem! Azta, de fura! Hogy milyen baromságokban is hittem! De jó, hogy ez nem én vagyok igazából és nem kell így élnem tovább!”
Még hangszínemet imitálod közben, egészen hitelesen. A szemedet is olyan tágra nyitod, ahogy én szoktam, amikor nem értek valamit. Kacagunk.
– A pokol mindenek előtt az ember lelkében épül ki, ahogy a menny is. Most épp meghódítja az igazság a hazugság által bitorolt részeit a lényednek. Ennek összezörrenései nem feltétlen a te ügyed. A világosság szükségszerűen kiűzi a sötétséget. Csak ne ülj a pokol közepén siránkozva, hogy vége mindennek, mert csak neki van vége. Te most fogsz csak igazán élni. Az ő vesztesége az nem a tied. Nem azért van harc és feszültség benned, mert rosszul csinálod a dolgokat. Egész egyszerűen a hazugságok ordítanak, ahogy megvakítja őket a menny fénye. Eddig olyan jól érezték magukat a benned felépített kis bázisukon. Azért van a felkavarodás, mert vége számukra a jó világnak, neked viszont ez az élet kezdete. Annyira jelentős helyet kezd elfoglalni benned a menny, hogy a pokolnak egyre kényelmetlenebben kell összehúznia magát és ezen fel van háborodva. De ennek így kell lennie – simogatod meg bátorítóan a vállamat.
– A sebességgel se foglalkozz! Az én uralmam növekedésének nem lesz vége, ahogy ígértem, minden megfelelő menedzseléstől függetlenül a részedről. Nem vagy köteles részt venni ebben az összefeszülésben: nézheted az egészet egy másik dimenzióból, ha úgy tetszik a lelked azon részéből, ahol már megteremtődött a menny, és alhatsz jókat a csónakban, miközben a dúl a vihar. Lehet egy-egy dörgésre megriadsz, de eszedbe jut, hogy ez csak egy kis zuhé, és pihensz tovább, ahogy én is tettem. Egyesek, akik már türelmetlenül szeretnék az én országomat teljesen megvalósítani magukban, rengeteg energiát veszítenek ahogy aktívan küzdenek a bennük lévő sötétséggel, mégis félnek abbahagyni, nehogy akkor ne – vagy lassabban – történjen a Királyság terjeszkedése bennük. De ez nem ettől függ. Amikor a világot, beleértve magadat is, a pokolból nézed, messze hatalmasabbnak kezded el látni, mint amilyen, így jóval többet szenvedsz is tőle. Minél inkább ki se dugod az orrod a benned lévő országomból, annál inkább az lesz számodra a valóságos, annál jelentéktelenebb lesz a pokol és mellékesebb lesz a lelked még nem „mennyesített” részéből néha beszűrődő csatazaj. Akkor teszed a legtöbbet a „győzelemért” (ami elkerülhetetlen), ha már most élvezed a mennyet, ott tartózkodsz és onnan szemlélsz minden mást. Ez összességében is igaz, de csak a lelkedre vonatkozóan is. Akármilyen kicsi is legyen benned az én országom, költözz be oda és éld onnan az életed addig is, míg a többi részeidet szintén meg nem hódítja a világosság. Ugyanis az az egyetlen valós része a lelkednek, a többi csak a torz éned hazugságépítménye, ami az igazság felvillanásakor szertefoszlik. Egy olyan kártyavár, ami minden hazugságlap kihúzásakor egyre ingatagabbá válik és végül elkerülhetetlenül összedől. Előbb vagy utóbb. Ezt már ne figyeld, inkább élvezd az életed abban a paradicsomban, ami már megteremtődött benned. Ezért mondtam ezt az evangéliumot: Isten országa bennetek van. Ne higgyétek, ha bárki azt mondja itt vagy ott van! Csak költözz be a már meglévő menny részébe a lelkednek, tartsd azt az igazi önmagadnak, ami jó benned, és ami nem, azt pedig mind tedd a felszámolás alatt álló hamis-én számlájára! Akármennyire is valósnak mutatkozik az illúzió-éned, nem az. Akármilyen régen azonosulsz vele, akármennyire hiszel benne, hogy az vagy te, attól még az csak egy sötét sarok, amin át fog sütni a menny fénye, és lelepleződik, hogy soha nem volt létjogosultsága. A hazugságnak nincs önálló létezése, csupán valaminek a hiánya, ezért mihelyst rávilágít az igazság, nyomtalanul felszámolódik és bebizonyosodik, hogy sosem volt valós. Minden ember lelkében van legalább egy pici rész, amit a menny ural. Csak általában nem onnan élnek az emberek. Nem ott laknak. Ezalatt azt értem, hogy nem tudják, hogy csak az a rész az igazi önmaguk és minden más szemfényvesztés. Ezért a torz önazonosságuk cselekedeteit termik meg, azzal még inkább kézzelfoghatóvá téve az anyagi világban is azt a poklot, ami lényüknek egy parányi és valótlan zuga. A sötétség teremtőjévé válnak, belülről kifelé.
Pedig bármilyen kevés talajt is kapjon az én országom, elültetve nagy fává lesz. Ez a mustármag hordozza magában a teljes növény esszenciáját. Bármilyen pici helyet kapjon is benned Királyságom, ha azzal azonosulsz, elkezd kiteljesedni és elborítja az egész lényedet. Amikor a menny meghódítja a földet… na ez nem csak társadalmilag, vagy időlegesen igaz. Ez igaz minden egyes gondolatodra. Veszélyes a poklot és a mennyet csak helynek tartani vagy csak a halál utánra tolni. Ezek itt és most vannak benned. Sokszor azt gondolják keresztények, hogy mivel hozzám kerülnek kegyelemből a túlvilágon, ezért a földi lét nem annyira számít. Részben igazuk is van. Ugyanakkor mi értelme annak, hogy halálukig pedig a pokol tivornyázik a lelkükben? Mi több: elkezd megvalósulni rajtuk keresztül a fizikailag: egy előítélettel, egy fájdalmas szóval, elutasítással. A megváltás most van, nem a halálod után. A menny az örök jelen. Most van az üdvösség napja, ma ha hallasz engem, ne zárd el a szívedet! A halálig küzdés, majd hirtelen csillagközi utazás a paradicsomba egy nagyon torz kép a valóságról. A mennyország első sorba benned van, amit „viszel magaddal” akár a túlvilágra is. A szavak kevesek ennek a megmagyarázásához, de nem mindegy, hogy mennyire teljesedik ki az Éden benned már az életedben. Nem mintha nem lenne végtelen esélyed nálam… De minél hamarabb hagyod, hogy meghódítsa Királyságom a lényedet, annál jobban jársz. Ennek örökkévaló jelentősége van, amit most nem tudok elmondani neked, mert csak kárhoztatást szűrnél le belőle, arra pedig semmi szükség. Teljesen szabadon engedlek. Nem fogod elrontani. Olyannyira szabad vagy, hogy nem muszáj a lelked poklában sanyarognod végig a földi életedet sem, hanem már azt is töltheted egy magasabb létben velem. Ez a benned létrejött menny az egyetlen részed, ami elég valós ahhoz, hogy örökre megmaradjon. A többi pozdorja, amit meg fog emészteni a tüzem. Minél hamarabb döbbensz rá, hogy mi az igazi éned, annál jobb! Minél korábban költözöl be a lelked menny-részébe, annál gyorsabban hódíthatlak meg magamnak teljesen! Annál előbb lehetsz az, aki igazából vagy, minden téren.
És ez az egyetlen, ami számít: hogy az legyél akinek teremtettelek.

Tanulgatok vágni. Ez volt az egyik első bonyolultabb gyakorlatom: A látomás borító grafikájának fázisaiból egy ilyen hangulatvideót készíteni.

„…Igyekezett visszaemlékezni, hogy hogyan került ide, de semmi sem jutott az eszébe.
Tiszta és kellemes levegő lengte körül. Olyan valóságos volt az egész, mintha az élete egy távoli álom lett volna.
A felhők szokatlanul élénken ragyogtak, ezért automatikusan lentebb csúsztatta a kézfejét.
Ekkor hirtelen elkapta az arcától. Ha az irányát nem is, azt tudta, hogy a fénynek valahonnan jönnie kellett, de… Nem volt árnyéka…”

A látomás című regény megrendelhető a következő linken:
https://forms.gle/uYDjAcx7gfo994ReA

A Menny a Földön egyéb alkotásait itt érheted el: https://www.mennyafoldon.hu/
Határfeszegető történet egy család hétköznapjairól, amelynek az élete rendesen felbolydul a kis nyolcéves Rózi látomásai miatt.
A szellemi dimenziók és a családi konfliktusok világai egy gyerek szemszögéből, mély megértésekkel fűszerezve Isten valódi természetéről. Nagy valószínűséggel borítja az eddigi istenképet, bármilyen közegből is jön az ember.