„…Igyekezett visszaemlékezni, hogy hogyan került ide, de semmi sem jutott az eszébe.
Tiszta és kellemes levegő lengte körül. Olyan valóságos volt az egész, mintha az élete egy távoli álom lett volna.
A felhők szokatlanul élénken ragyogtak, ezért automatikusan lentebb csúsztatta a kézfejét.
Ekkor hirtelen elkapta az arcától. Ha az irányát nem is, azt tudta, hogy a fénynek valahonnan jönnie kellett, de… Nem volt árnyéka…”
A látomás című regény megrendelhető a következő linken:
https://forms.gle/uYDjAcx7gfo994ReA
A Menny a Földön egyéb alkotásait itt érheted el: https://www.mennyafoldon.hu/
Határfeszegető történet egy család hétköznapjairól, amelynek az élete rendesen felbolydul a kis nyolcéves Rózi látomásai miatt.
A szellemi dimenziók és a családi konfliktusok világai egy gyerek szemszögéből, mély megértésekkel fűszerezve Isten valódi természetéről. Nagy valószínűséggel borítja az eddigi istenképet, bármilyen közegből is jön az ember.

Szokásos délutáni sétánkra indulok. Kicsit bogarászok a mezőn, mielőtt folytatnám az alkotást. Figyelem a bokrokat, ahogy növekednek, az előbújó vadvirágokat. A hasonló kószálások során mindig felfedezek belőled is valamit. Ilyenkor átrágunk egy-két aktuális kérdést is néha, de sokszor csak bennem beszélsz, mindenféle különállóság nélkül.
– Szeretnék közelebb lenni hozzád. Annyira, amennyire csak lehet, hogy válladra hajthassam a fejem, és csak örüljünk egymásnak, hogy örökké össze leszünk kötve. Szeretek tőled függeni. Olyan jó ez a véget nem érő szerelem veled. Nincs semmi változó az egyenletben: minden csak a tőled függ, és te állandó vagy! Remélem hamarosan véget ér az az instabil korszak, hogy egyszer a tudatában vagyok ennek, máskor meg kikerülök belőle és alig találok vissza.
Annyira jó, hogy mindezt megadtad nekem: hogy tökéletes és visszavonhatatlan szerelemben lehetek veled. Akarok hozzád bújni és elmondani, hogy végtelenül szeretlek. Szeretnék egyre tisztább szeretetet adni neked. Egyre őszintébbet, saját megtapasztalásaimtól független, egyre inkább a terólad szóló szerelmet. Akarlak úgy szeretni, ahogy te szeretnéd, hogy szeresselek. Nem is tudom, hogyan lehet. Sajnálom, hogy sokszor mindenféle kósza lelkesedést ennek könyvelek el… De valamennyire azért csak szeretlek már most is, nem? Vagyis hát akarlak… Bármit megtehetsz annak érdekében, hogy eljussak oda, amikor már teljesen tiszta a szeretetem feléd. Nyugodtan összetörhet ez a cserépedény. Szabadon összerakhatsz újra. Azt teszel, amit akarsz. Bocsáss meg, amikor akadékoskodom… Amikor elkezdesz valamit csinálni bennem, és gyorsan behúzom a kéziféket. Legközelebb is emlékeztess, amikor ezt tenném! Annyira szeretném, ha még kézzelfoghatóbb lennél. Kérlek, legyél valóságosabb nekem! Tehetsz még drasztikusabb lépéseket. Akarom látni azt, hogy megkérdőjelezhetetlenül átalakulok.
A kedvenc ösvényemre térek Édenben. Leszakítok egy-egy levélkét vagy bimbót útközben és közelről is megvizsgálom. Olykor darabokra szedem, mert kíváncsi vagyok a szerkezetükre. Ezek mind rólad beszélnek, beleírtad a saját természeted a teremtésbe. Mai felfedezésem, hogy mennyire puhák, rugalmasak és ártalmatlanok a frissen nőtt tövisek, egészen addig míg ki nem száradnak és meg nem keményednek! Milyen fájdalmas és rugalmatlan az, ami nem friss és zöld, ami elzáródik az élő víz körforgásától!
Annyira gyönyörűek a teremtményeid. Szeretem nézni az arcaidat, képmásaidat bennük. Olyan jó megfogni dolgokat, és tudni, hogy ez is te vagy. Hol bolyhos és puha, hol kemény és ragyogó, hol érdes és barázdált. Megérinteni a változatos felületüket, és érezni benne téged. Futni, érezni a szellőt, és tudni, hogy az is te vagy. Te mindenben benne vagy. Látlak mindenhol. Akarok jobban rajongani érted!
Nem jelensz meg semmilyen formában, de tudom, hogy fogadod a szeretetem minden kitörését és örülsz neki. Hiszen belőled származik az én szeretetem is.
– Átadnál egy üzenetet helyettem? – töröd meg a hallgatásod, bár nem igazán teszed magad láthatóvá továbbra sem.
– Mi lenne az?
– Ez az üzenetet azoknak szól kizárólag, akik már elhatározták, hogy mindent akarnak belőlem. Az egész engem!
– És mi ez az üzenet? – türelmetlenkedek egy kicsit. Megállok a nagy vadkörtefa alatt.
– Várj egy kicsit, és fel fog belőled törni!
Biztos most is egyszerűen elkezdem mondani és majd közben rájövök, hogy ami kijön a számon, azt te szólod bennem, anélkül hogy hallanék bármit, akár a gondolataimban is.
– Örülök az elhatározásodnak, hogy mindent feladsz az én királyságomért. Gyönyörködöm benned. Az is teljesen lenyűgöz, hogy megértetted annyira a szeretetemet, hogy az mindent megér neked. Látom rajtad, hogy tökéletesen szeretnél járni velem. Szeretném megmutatni neked, hogy hogyan is működik az én vezetésem. Az én akaratom nem egy ilyen fekete-fehér dolog, hanem inkább úgy működik, mint egy hősugárzó. Minél közelebb állsz hozzá, annál inkább elér a melege, de nyilván akkor érzed legjobban, amikor rátapadsz. Persze valamennyire elhat két méterre is, sőt még lehet ötre is, mégis igazán akkor csap meg, amikor közel állsz. Te döntöd el, hogy milyen távolságban helyezkedsz el az én Valóságomtól. Mindent én tartok egyben, lehetetlen nem bennem lenned. Érted? Lehetséges az is, hogy megélsz engem, de nem a legközelebbi módon. Itt csupán arról van szó, hogy a meglévő, felbonthatatlanan egységünkből te mennyit engedsz megtapasztalni magadnak. Lehet, hogy érzed a meleget, mégsem akarsz a legközelebb lenni a tűzhöz. Annak megfelelően fogsz kapni vezetést, amilyen közelség mellett döntöttél. Ha távolabbról akarod élvezni a megemésztő tűz következményeit, akkor aszerint fogok útmutatást adni az életedre, az elhívásodra, és az is az én akaratom lesz. De választhatsz egy hozzám egészen közeli életet is, és akkor aszerint rendezem a dolgokat. Tiszteletben tartom azt a távolságot, amit meg szeretnél őrizni, de szeretlek annyira, hogy mindemellett vezesselek ott, ahol vagy.
Közben már egészen félúton járok a dombtető felé. Milyen hamar elburjánzanak a növények itt egy eső után, hogy senki nem gondozza őket! Alig tudok keresztülvágni rajtuk. Kissé össze is karmolják a lábamat, de nekem ez megéri. Szeretek köztük lenni, annyira élnek, és én is érzem, hogy tele vagyok élettel, ahogy itt mászkálok.
– Egyesek nem értik egymást, hogy miért kapnak különböző vezetéseket, ezért gyakran egymásét ördögtől valónak tartják, pedig sokszor mindegyiket én adom. Én aszerint tanácsollak, amilyen távolságot választottál a tűztől. Érted? Ha úgy döntöttél, hogy az egy méteres körben akarsz maradni, akkor annak megfelelően fogok veled beszélni. Ha hozzátapadsz a tűzhöz, akkor egész mást kell mondjak. Ha úgy vagy vele, hogy tíz méterre is elér annak a hőnek az ereje, és az ott jó neked, akkor én nem rángatlak át egy magasabb valóságba. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetsz olyan közel, mint bárki más. Pont az ellentéte az igaz. Én nem vagyok személyválogató. Kizárólag azért kapod azt a bizonyos iránymutatást, mert én komolyan veszem azt a közelséget, amely szerint vezetve szeretnél lenni. Te már felállítottál egy feltételt nekem, és én ez alapján foglak akkor támogatni. Ez nem azt jelenti, hogy ez az én „legjobb” megoldásom, ami lehetséges számodra, hanem hogy ez az én akaratom akkor, hogyha te az eddigi berendezkedésedben szeretnél maradni. Sokan, akik meghatároznak egy bizonyos távolságot és hallanak ez alapján dolgokat, elkezdik kritizálni és bántani azokat, akik viszont „egy méter” mellett döntöttek. Más iránymutatást kapnak, igen, mert személyre szabottan érkezik ez mindenkinek. Néha akik már egészen szorosan állnak a tűzhöz szintén leszólják a távolabbiakat: „Az biztos, hogy te nem az Úrtól hallottad ezt vagy azt, hiszen én már csak biztosan Tőle kapom a vezetést. Meg vagyok győződve, hiszen én közelebb vagyok, még jó, hogy meg tudom az ilyet különböztetni! Mivel én nagyon nem azt hallottam, amit te, ezért te az ördögtől kaptad.” Nem! A velem való közösség nem egy lineáris dolog. Az én akaratom úgy működik, hogy te döntöd el, hogy milyen viszonyban akarsz lenni, és én annak megfelelően osztom ki a szavamat és a támogatásomat, azért hogy minden tényező mellett és ellenére a lehető legtöbbet hozzam ki az életedből, elhívásodból, ajándékokból, stb. Én nyilván beléd kódoltam az összes verziót, mindegyik közelséghez tartozó szeletét az én akaratomnak. Ez meg van előre írva attól függetlenül, hogy én tudom, melyik(ek) mellett fogsz dönteni. Abszolút rendben van, hogy különböző emberek más és más kereteket szabnak a velem való kapcsolatuknak, és azért eltérő iránymutatást fognak kapni, akár ugyanarra a helyzetre is. Természetes és szükséges a Királyságban, hogy legyen egy ilyen sokféleség, az érettségnek és a megélésnek változatos valóságai egymás mellett. Ebben is megnyilvánul a dicsőségem. Mindezen túl az én vágyam az, hogy a távolvalók közelválókká legyenek.
– Köszönöm Jézus! Nem tudtam teljesen szavakba önteni, amit adtál, de érzem a sorok közt, hogy mi van a szívedben ezzel kapcsolatban. Nagyon király! Én szeretném a legbelső körhöz szabva hallani a hangodat, ha egy mód van rá – lelkendezek felfelé szökdécselés közben.
– Tudom, hogy te ezt szeretnéd, már sokszor mondtad. Ezért ne is csodálkozz, hogy aszerint kapod a vezetést! Ezért nem hasonlít senki máséhoz, mert a számodra érzékelhető legközelebbi „körnek” megfelelő akaratomat szeretnéd megélni. Ezért kapsz olyan üzeneteket, hogy ne tegyél meg bizonyos dolgokat, amire viszont mások kapnak indíttatást, mert az ő helyzetük szerint is ki fogom hozni a legjobbat. Ezért teljesen lehetséges, hogy ők is pontosan hallottak -teljesen mást- tőlem. Kérlek, ne kezdd el méregetni magad ebben sem! Kérlek, engedd meg magadnak, hogy ne értsd mi történik benned, és hogy úgy vezesselek, ahogy mást nem. Nyugodtan lógj ki durván a sorból!
Érzem, hogy mennyire szeretnél látni engem szabadon szállni: Hogy inkább zuhanjak le, mintsem, hogy ne repüljek, úgyis elkapsz. Merhetek élni.
Akkora teher esik le rólam, hogy rohannom kell, át a térdig érő gazon.
– Én kicsi hercegnőm! Nagyon szeretlek! Hamarosan igazán csodálatos lesz! Minden álmot felülmúlóan dicsőséges! – kiáltod utánam, mert rég lehagytalak még az eperfánál. Egy pillanat alatt mellettem termesz.
– Amiket teszel rajtam keresztül, vagy mire gondolsz?
– Nem! – fogod a tenyeredbe az arcom – Te és én együtt: elképesztő dicsőséges lesz! – érződik a hangodból, hogy te már teljesen beleélted magad és meg vagy róla győződve, hogy ez megtörténik. Elborítja az izgatottság az tekinteted. Végtelen szerelem sugárzik a szemeidből, az egész testedet áthatja. Előre hajolsz és a homlokomhoz érinted az ajkad. Talán így szeretnéd belémplántálni mindazt, amit már tudsz előre, én pedig még nem is sejtek.
– Sokszor halottad már… de a tied akarok lenni teljesen. Ha bármit nem engedtem volna még át neked, fogadd el most! Írjál át! Akarok a leveled lenni. A legbensőségesebb leveled – dőlök bele az öledbe, te pedig szilárdan állsz, így elkapsz.
A karjaidban tartasz.
– Csodás idők ezek együtt – cirógatod a hajam, ahogy itt vagyok az ölelésedben. – Sokat fogjuk még ezt emlegetni, amikor abban a szabadságban jársz, amiről most csak álmodsz. Akkor szembesülsz majd igazán azzal, mennyire közel is voltunk mindvégig.
Egészen valóságosan érezlek. Erős túlzás lenne azt mondani, hogy látlak, inkább tudlak. Elképzelem, hogy egymást húzzuk felfelé, ahogy vágunk át a mezőn a kiserdő felé. Kíváncsi vagyok, hogyan zöldült ki a szemközti lanka, mióta legutóbb néztem. Kézen fogva haladunk a legmagasabb pont felé, hogy körülnézzünk ezen a jól ismert vácegresi tájon mielőtt visszamennék a diófa alá festeni.

Félhomály van, apró fények futnak a repedezett fagerendák alatt, a múlt századi berendezés pedig aligha lehetett használatban az elmúlt évek során. Egy elhagyott kávézó egyetlen megvilágított asztalánál ülünk. Kedves tőled, hogy most egy ilyen tipikus randihelyszínre hoztál. Rendkívül hangulatos itt, főleg az, hogy csak ketten vagyunk. Összekulcsolt kézzel ülsz velem szemben, mint akinek rég visszatartott mondanivalója van.
– Szétszedsz és összeraksz. Elképesztő, amit teszel! Nem akarom átugrani egyik részét sem. Segíts nekem elfelejteni mindent és kiengedni a kezemből. Csak örülni annak, hogy te vagy.
– Jobban akarlak, mint gondolnád. – sóhajtasz fel – Kérlek, ne állj meg minden egyes alkalommal, amikor valami hibát követsz el. Nem arra hívtalak, hogy bukdácsolj, majd újra és újra felállj. Persze jobb, hogyha felállsz, mintha a földön maradnál, de arra hívtalak, hogy repülj! Örülök, hogy szereted összeszedni a morzsákat, de én az asztalomhoz ültetlek. Királyi gyermek vagy, neked készült a vacsora, nem a maradékból kell enned! Miattad van a felhajtás! Kérlek, tisztelj meg azzal, hogy nem a földről csipegetsz, hanem leülsz a lakomához, amit neked terítettem.
Egy pillanatra elakadsz a mondandódban, ahogy a szemembe nézel.
Gyönyörűségem vagy, kimondhatatlanul szeretlek! Én már teljesen beléd feledkeztem, szeretném, ha te is belém tudnál feledkezni. Csak helyezd magad kényelembe itt szembe velem! Add ide a kezed! – nézel át az asztal felett és felém nyúlsz – Nem akarok semmit rád erőltetni, ne aggódj! – szorítod meg gyengéden a kezem – Örülök, hogy itt vagy. Nyugodtan felejts el minden mást, nem számít semmi azon kívül, hogy most mi itt vagyunk. Mindig az a kedvenc pillanatom veled, amit most élünk. – gördülnek ki a szavak abból a ragyogásból, ami a mosolyodból árad. Talán először történik, hogy nem fordulok el a tekintetedtől, még ha egy kicsit szokatlan jelenség is ez.
– Na, azért teremtettelek! Az az életed célja, hogy most megéld annak a teljes valóságát, hogy egyek vagyunk.
Átengedem magam neked és hanyatt dőlök. Most nem vagyok hajlandó végiggondolni semmit. Annyira jó vagy! Engedem, hogy elárassz és átmoss. Csinálj, amit akarsz! Annyira méltó vagy arra, hogy beléd feledkezzem. Érzem, hogy valamit átadsz magadból, ami szavakban nem kifejezhető.
– Majd lesz megfogalmazható is. Ne siettesd, készülnek azok a szavak! Néha lefordítom az én üzenetemet – ami Én Vagyok benned – mondatokra. A beszédeden keresztül kinyúl a kezem, vállukon ragadja az embereket és felrázza őket – neveted el a végét. Neked is eszedbe jut az, amikor a találkozásunk után először mentem egy keresztény táborba és mindenkit szó szerint meg akartam rázni, hogy mi a fenét ülnek ott sorban.
– Azt hiszed, hogy már kifordítottam az életed a négy sarkából? Az még semmi, amit eddig láttál! Most úgy gondolsz vissza az elmúlt néhány hónapra, hogy ez az az időszak, amikor drasztikusan beléptem az életedbe. Úgy fogsz erre majd emlékezni az év végén, hogy ez volt az a korszak, amikor kóstolót adtam neked az Életből. Még épp csak megcsapott a szele. Olyan helyekre foglak elvinni, ahol nem fognak tudni rólad semmit, de elismernek engem, és látni fogják, hogy én küldtelek. Nagy becsben fogják tartani a kijelentéseidet, és rendkívüli tiszteletben fognak részesíteni. Emlékezz majd, hogy a tisztelet nekünk szól, együtt létezünk, azért vagy olyan dicsőséges te is.
Jönnek olyan helyzetek, amikor nem terül magától rád az alázatosság köpenye, hanem te húzhatod magadra. Felismerik benned a szavamat, teret adnak neki, és tisztelik, ami belőled árad. Azonban ugyanezt a tiszteletet fogod megkapni te is, mint az én szavam. Azért olyan fontos ez a szétszedése és átírása a lelkednek, hogy ne számítson más emberek tisztelete vagy elismerése mire olyan helyzetbe hozlak, ahol óriási tisztelet övez. Értsd meg, nem helyezhetlek abba a pozícióba, amire egyébként szántalak, amíg nem szoksz hozzá az alázatosság köpenyéhez. Most az elismerés hiánya tartja rajtad, ahelyett hogy tudnád, hogy ki vagy igazából, és emiatt nem lenne szükséged visszaigazolásra másoktól. Nem ez az én tökéletes akaratom. Ez egy szükségmegoldás, mindemellett védi a benned lévő ajándékot és téged, de ez nem marad így. Azt akarom, hogy elismerésben és tiszteletben legyen tartva az a kincs, ami én vagyok benned.
Hátra csúszol a kissé nyikorgó faragott széken, hogy időt hagyj nekem. Habár nem olyan sokat…
– Le foglak még sokkolni ebben az évben, hogy mire elég az én kegyelmem. Ott állsz majd remegő lábakkal és kezedbe adják a mikrofont. Tudd, hogy én vagyok az Úr, és légy csendben! Várj, és át fogom venni az irányítást, és felülmúlok minden elképzelést! Igen, akikkel érintkezel valamilyen módon, azokban felébred valami, ami neked fel lett fedve. Sőt, sokszor olyan dolgokban is aktiválsz embereket, amelyekben te csak reménykedsz. Ha úgy tetszik: meg fogod előzni saját magadat. Néha olyan dolgokat végzek el rajtad keresztül, amit még benned csak később fogok. Ellentmondásos, de meg fog történni csak úgy kegyelemből.
Lesznek közösségek, ahol lehetőséget kapsz, hogy bárhogyan bemutass engem. Ne felejtsd el majd átadni a teret nekem! Keresek olyan embereket, akik hajlandók a nekik szánt alkalmat átengedni nekem. Az engedelmességed próbája sokszor a csend lesz. Meddig mersz szótlan lenni, meddig mersz elmenni a „történésmentességben” miattam? Amikor nincs semmi kézzelfogható, mikor elkezded irányítani a dolgokat, mert „nem cselekedtem időben”? Ha átveszed az irányítást, akkor is meg foglak áldani, és a Szellemem működni fog. Néhányszor bele fogsz sétálni ebbe, kisebb-nagyobb mértékben. Ne aggódj, a tanulási folyamat bele van kalkulálva az én tervembe.
Kinézek az ablakon. Az a tompa sötétség segít összerendezni ezt a sok kijelentést a fejemben. Néha mintha cipők kopogását hallanám az utcáról, de azonnal el is némul. Kissé megijedek, hogy valaki megzavarhat minket, aztán eszembe jut, hogy ez a mi kis randihelyünk valószínűleg kívül esik téren és időn.
– Az elvonulás és a nyilvánosság ideje lesz a következő. Egyszerre fogsz elrejtőzni bennem úgy, hogy szinte megszakad a külvilággal a kapcsolatod, és foglak olyan szinten előtérbe hozni, hogy az felülmúlja a legvadabb álmaidat is. Roppantul kontrasztos lesz, két teljesen ellentétesnek tűnő folyamatot egyszerre valósítok meg az életedben, ugyanis nincs már idő arra, hogy egymás után történjenek meg. Alkalmanként kihívlak majd az elvonulásból egy-egy pillanatra, hogy világíthass, azután pedig visszaküldelek a burokba velem. Majd ne felejts el visszamenni miután az emberek felismerik rajtad a dicsőségemet! Sokan akarják azt, amit látnak benned belőlem, és nem fogják megérteni, hogy miért akarsz visszavonulni. Ha ilyenkor nem térsz vissza, én maradok veled, és lesz kegyelem arra, hogy megőrizd azt a jelenlétet, amit már hordozol. Te viszont azt kérted tőlem, hogy a lehető legmélyebbre hadd mehess a megismerésembe már itt a Földön. Ez viszont néha azt jelenti, hogy a tömegen áttörve fogsz hazafutni a titkos helyünkre. Mikor már egy jó páran odagyűlnek a fényedhez, mikor már elég fojtó a sok ember elvárása, akkor van itt az ideje, hogy visszavonulj!
Felsóhajtok. Azt a részét már értem, hogy ellentmondásos, azt már tapasztalom a bőrömön. Valamiért mindig ellentétes irányba haladok, mint a más szolgálók. Amikor elegük van mindenből, akkor én mennék előre ezerrel, amikor meg mindenki meg akarja váltani a világot, akkor elvesztek minden érdeklődést és örökre remete akarok lenni veled egy elhagyott kis faházban.
– Igen, relatíve kevés embert fogok így elérni közvetlenül rajtad keresztül. Sokkal kisebb kört, mintha a pezsgésben maradnál, és nem vonulnál újra-és újra vissza. Ne frusztráljon! Ez is segít majd magadon tartani az alázatosság köpenyét. Ne felejtsd el, én nem a szolgálatra terveztelek: magamnak teremtettelek! Nem azért vagy, mert hiányzott egy láncszem az én végtelen futószalagomnál! Csakis miattam vagy, értem vagy, nekem vagy. Az én örömömre alkottalak, hogy gyönyörködhessek benned. Nekem létezel. Hinned kell, hogy az a kevés ember, akire hatással vagy az elvonulás szüneteiben, elég hullámot gerjeszt, hogy betöltődjön minden, amit rajtad keresztül szeretnék adni a világnak.
Van ebben valami roppant felszabadító. Fel sem tűnt eddig, hogy valahol rajtam volt a súlya annak, hogy hogyan fogom mindazt elvégezni, amire elhívtál. Olyan ellentmondásosnak hat nekem az, hogy egyszerre hívsz az elzárkózásra és a nyilvánosságra.
– Amikor arra jutottál, hogy a lehető legközelebb akarsz hozzám lenni, amilyen szorosan csak lehet, akkor lemondtál a látványos számokról. Persze ezt bármikor visszavonhatod, de akkor a velem való egység megtapasztalásának egy részéről is lemondasz. Amikor a megszokottnál nagyobb tömeg előtt találod magad, az egy figyelmeztető jel lesz arra, hogy épp ideje ismét elrejtőzni bennem. Olykor lesz kísértés, hogy többet láttasd magad, mert sokan lesznek kíváncsiak arra, ami benned van. Sokszor a barátaid sem fogják megérteni. Közülük sokakra hatalmas erőt fogok bízni, embertömegeket, hatalmas kenetet és szoros közösséget velem. Veled azért nem ez fog történni, mert te nem ezt kérted tőlem, hanem azt hogy olyan közel lehess velem, amennyire lehetséges ezen a Földön. Csak megjegyzem, hogy ennek a megvalósulása nem fér össze a teli csarnokról teli csarnokra életstílussal. Szívesen adok neked óriási szolgálatot, ami ezrekre van hatással, csakhogy te -az én kegyelmemből- másra vágysz. A benned lévő Szellem kutatja az én mélységeimet. Ő azt kívánja, hogy olyan közel éljük meg egymást, és én kész vagyok erre berendezni az életedet.
– Jézus, én már pont megszerettem, hogy végre vannak barátaim. El kell ezt is engednem? – ráncolom össze a szemem egy kissé zavartan.
– Nem. Nem mindet, legalábbis. Amúgy fogalmad sincs, hogy hova emészti fel a napjaid… Majd én megsokszorozom az idődet, az egyébként a jelenlétemben egészen könnyen meghajlítható. Szellemben nincs idő, minél többet töltesz belőle a mennyben velem, annál több lesz a földi dolgaidhoz. Meg fog lepni. Persze a megsokszorozott idővel is majd szabadon gazdálkodhatsz, bízom benned. Ez egy végtelen folyamat: minél többet adok, annál többet fogok megsokszorozni, amikor visszaadod nekem.
Megpróbálod megkeresni az újból elkalandozó tekintetemet. Sokszor elkezdem vádolni magam, amikor ilyen nagyokat mondasz, mert annyira távol érzem magam tőle. Elkezdek magamra nézni és elbátortalanodni. Ilyenkor mindig valami csellel visszatereled a gondolataim.
– Minden a legnagyobb rendben van. Nem lehetnél megfelelőbb helyen, nem tehetnél jobbat, nem lehetnél tökéletesebb állapotban. Meg vagy váltva. Dicsőségem nem úgy fog megnyilvánulni rajtad, hogy érzed majd és követheted a növekedését. Az én királyságomban nem is lehetséges, hogy figyelemmel kísérd a fejlődésedet. Ez is az egyik módja annak, hogy rajtad maradjon az alázatosság köpenye.
Nem fogod látni a rajtad lévő dicsőséget. Néha olyannyira nem, hogy el is bátortalanodsz miatta. De majd megszokod ezt is. Nem is akarom, hogy érzékeld, mert akkor azt néznéd. Ehelyett egy egyszerűbb megoldást kínálok neked: feledkezz szüntelenül belém!
Én Vagyok a minden. Nehogy azt hidd, lemaradsz valamiről, amikor csak rajtam jár az eszed! Amikor velem vagy elfoglalva, nem tudsz lekésni semmit, mert én vagyok a minden.
Csillognak a szemeid, ahogy látod rajtam, hogy egy kissé értem. Egy pillanatra kinyújtózol megünnepelve ezt a sikerélményt. Én pedig élvezem, hogy csak zúdítod rám. Mivel már nem próbálom egy egységes üzenetté formálni, kifejezetten élvezem azokat az apró szikrákat, amik szavaidból meggyúlnak bennem.
– Én vagyok a szabadság. Az én vezetésem ezen belül történik. Sokszor várod, hogy mondjam meg, mit tegyél, viszont én egy sor helyzetben rád hagyom a döntést: teheted, amit szeretnél. Itt az ideje szembesülnöd azzal, hogy mennyire szabad is vagy te bennem! Emiatt automatikusan a hozzám legközelebb álló opciót választod majd saját akaratodból, mivel már nem akarsz megfelelni nekem sem. Lehetetlen rossz döntést hozni a szabadság alapján, hiszen érzed, hogy mire vágyom én benned. Ha pedig azt akarod, hogy a jelenlegi korlátozott szabadság-ismereted mellett külső információként küldjek utasításokat, hogy hová menj, és mit csinálj… – szisszensz fel egy pillanatra és összeszorítod a fogad – Nos, megtehetem, és meg is teszem néha…
Kissé hátratolod az asztalunkat nyikorogva az régi fapadlón míg kigondolod a folytatást.
Kezdetben Ádám és Éva ismerték az én szabadságomat, így valamiért természetesen összefutottunk egy sétára alkonyatkor, nem kellett levelet küldjek az akaratomról.
– Említetted, hogy te vágysz bennem dolgokra… Ezért találok jó dolgokat is sokszor értelmetlennek? A szolgálatot is. Mindent olyan elkeserítően üresnek érzek azon kívül, amikor találkozunk – támasztom a könyökömre az államat, némi szomorúsággal.
– Nem történik veled más, mint amit én kértem benned. Vonz téged, hogy ne maradjon életed az rajtam kívül. Te mondtad, hogy lemondasz szívesen bármiről, csak megismerhess engem igazán közelről. Veszélyes kérés volt, kevesen fognak téged megérteni, és leszel nagyon egyedül velem. Olykor, ha magányosnak kezdenéd érezni magad, emlékezzél, hogy én készítettem magamnak időt, helyet, teret. Igen, lesznek időszakok, amik végtelenül üresek lesznek, amikor valamiért el fog tűnni minden program és tevékenység. Nehogy azt hidd, hogy amiben most vagy, az az elhívásodra való felkészítés! Az a kizárólagos vonzás, amit jelenleg tapasztalsz az nem előkészület, az maga a cél! Ez volt minden vágyam, hogy magammal ragadjalak.
Sok ajándékod fog kibomlani a velem való közelségben. Rengeteg irányba próbálnak majd húzni azok, akik az adott területen felismerik ezeket a kincseket: fognak hívni prófétai dolgokba, dicsőítésbe, festésbe, írásba, színházba. Szétdarabolhatod az adományaid szerint magadat, és a benned lévő dicsőséget is kiporciózhatod fogyasztható adagokra. Bármerre indulsz el, megáldom, és ezerféle módon hívom magamhoz az embereket rajtad keresztül. Kiaknázhatod az összes benned lévő potenciált, de mindezzel lemondasz valamiről, amit szavakkal nem tudok körbeírni neked.
Hogy bele tudom élni magamat az elhívásnak nevezett alternatív önmegvalósításba! Majdcsak fáj egy pillanatra ezt is eldobni. Látod rajtam és könnyűvé akarod tenni számomra. Mögém állsz szorosan, két karoddal a vállamat érintve magadhoz ölelsz.
Szokatlanul komoly ma a hangod. Mint amikor a szerelmesek kettőjük jövőjéről gondolkoznak, és együtt átbeszélik mi a sorsuk együtt.
– Jézus, én nem látom át mi mellett döntök, amikor azt választom, hogy olyan közel szeretnék lenni hozzád ezen a Földön, amennyire csak lehet. Nem tudom, mit jelent, de én ezt akarom.
– Többek között azt, hogy lemondasz arról, hogy abban tejesedj ki, hogy kiáradok rajtad keresztül, így abban fogod megtalálni magad ehelyett, hogy kiáradok benned. Mellesleg megsúgom: így nagyobb hatással leszel a világra, mint bármilyen más szolgálattal.
– Jézus, kicsit tartok tőle, hogy meg vagyok tévesztve. Annyi ember, akinek egy veled a szíve, nem erről beszél, hanem járja az utcákat és elveszettek millióit akarja hozzád vezetni. Nem értem, hogyha bezárkózok veled a kis buborékomba, az hogy lehet a te akaratod?
– Kérlek, mondj le arról, hogy megpróbálsz közvetíteni engem! Majd én bemutatkozom másoknak, amikor megjelensz. Láttál egy pár jobbfajta missziót, de nem tudnám megmondani, hogy melyikre fog hasonlítani a tied, mert szerintem egyikre sem.
Most valami egészen újat cselekszem. Igen, amit veled fogok tenni, az nem fog hasonlítani semmire. Nem a számok miatt. Olyan közelségre akarlak és foglak vinni, ha hagyod, hogy csak néha leszel tudatában ennek a valóságnak. A Föld olyan lesz, mint egy álom, ami néha valóságosnak tűnik. Teljesen fel fogom cserélni az érzékelésedet. Most olyan neked a menny, mint a legtöbb hívőnek: egy szép álomkép, néha valósabb, néha távolibb. Számodra viszont a fizikai világ lesz olyan, mint egy látomás, ami hol mennyire valóságos. Míg a végén marad csak a Valóság, ami Én Vagyok.
Mindig amikor ezt mondod, valami kisugároz belőled, nem tudom eldönteni, hogy fény, anyag vagy valami energia. Mindenesetre arcul csap, mint egy partra érő hullám.
– Amikor hívtalak, hogy az életedet hátrahagyva legyél velem, akkor nem egy következő korszakot neveztem meg az életedből, hanem az elhívásodat. Folyamatosan fokozódó félrevonulás velem: ez az életed. Egyre inkább felém fogsz fordulni. Értsd meg, neked nem kell kezelned a szolgálatodat! Tisztában vagyok a saját ígéreteimmel az életeddel kapcsolatban. Azt annyira mellékesen és észrevétlenül be fogom teljesíteni miközben belém vagy feledkezve, hogy néha fel sem fog neked tűnni, amikor bekövetkezik.
Látszik rajtad, hogy te már előre örülsz neki, hogy így lesz. Sőt, te már akkor is ott vagy, amikor ez fog történni, miközben még csak tervezgetjük itt együtt. Újra a vállamra teszed a kezed.
– Van egy pár terület, ami örökké kérdőjel marad, amin végig hitben kell majd állnod, és nem lesz semmilyen bizonyítékod. Nem kevés ilyen dologba foglak belekeverni. Egyet ígérhetek: közben majd tudni fogod magadról, hogy közelebb vagyunk egymáshoz, mint bárki más.
Annyira abszurdnak hangzik ez. Nyilván, mert semmi esélyt nem látok rá a jelenlegi állapotomra nézve. De biztos igaz. És ha az, akkor biztosan nem is arrogáns így érezni. Mélyen belül hiszek neked. Na, nem igazán a fejemben.
Hozzáfűznöm nem igazán van mit, hiszen úgyis tudod a gondolataim. Biztos ennek volt most az ideje.
– Köszönöm – bököm ki halkan, ahogy újra a tenyeredbe teszed az enyémet.
Így ücsörgünk itt az apró ósdi lámpák meleg fényénél. Mennyire biztonságban érzem magam a kihalt fogadó sarkában! A sötétlő ablaküvegre csak az esőcseppek rajzolnak valami fényeset. Kinyújtózkodok és otthon érzem magam míg vissza nem kíséred az elmémet a szobámba, ahol épp a falnak dőlök betakarózva az ágyamon.

Kipróbáltam egy saját ötletet: mediterrán fűszeres stanglit készítettem, a másik tepsiben pedig ezzel párhuzamosan a „megszokott” magos kenyér sült. + egy pár gondolat a jelenlét gyakorlásáról

Alattunk végtelen mélység. Egy sziklaszirten találjuk magunkat. A völgyben elterülő tájat, mintha opálüvegen keresztül látnánk, csak sejteni lehet, hogy valami erdőfélét rejthet a pára. Talpunk alatt csak pár kósza fűszál meredezik és némi zuzmó. Olyan magasan lennénk, hogy itt már nem élnek meg ezek a növények? Jó érzés minden felett lenni, még ha innen már a felsők miatt nem is sokat lehet kivenni a látványból.
– Miért hoztál ide?
– Csak! Hogy veled legyek! Mindig azért viszlek el helyekre, hogy ott is együtt legyünk. Nekem nincs más célom. Megmutatom, hogy neked sincs másra szükséged.
Egyébként azért kerültünk ide, mert szereted az ilyen elhagyott tájakat, és nem utolsó sorban kizökkent téged a megszokott gondolataid sorából. Belém feledkezel, és én pedig egyszer csak csettintésre átviszlek. Ilyenkor történnek azok a változások, amikre vágysz, de egyáltalán nem tudod elérni őket. Magadon kívülre viszlek ilyenkor kirándulni. A hamis éneden kívül, az igazi önmagadon belül.
– Olyan, mint a bábszínház. Elterelik a gyerek figyelmét, és közben lecserélik a szereplőket vagy a díszletet. Nagyon trükkös! Sejtem, hogy ez az esetemben nélkülözhetetlen, hogy én ne akadályozzam önmagamat.
– Jaj, Jézus! Akarok közel menni hozzád! – nézek rád könyörgő tekintettel.
– Tudom, hogy ezt nem érted még, de nem tudsz! Nem lehetsz még ennél is közelebb hozzám! – teszed a vállamra a kezed. Hangodból teljes nyugalom cseng ki.
– Akkor szeretnék még inkább tudatában lenni a közelségünknek. Így jó? – várom csillogó szemekkel a visszaigazolást, mint egy kis gyerek, aki reméli, hogy végre valami okosat sikerült mondania.
– Igen, ez egy kicsit pontosabban írja le az igazságot… – bólintasz kissé tétován.
– Még mindig távol vagyok attól, ahogy te gondolkodsz, ugye? – szomorodok el egy kissé.
– Csacsika, még egy jó darabig írtó messze leszel attól, ahogy én gondolkodom. Minél inkább megismersz engem, annál távolabb fogod érezni a régi gondolkodásodat az enyémtől. Minél jobban rálátsz, hogy milyen végtelen vagyok, annál félelmetesebb lesz a szakadék. Mígnem rájössz, hogy amit azelőtt éltél az csupán illúzió volt, minden valós fájdalma ellenére, és a valódi önmagad gondolatai az én gondolataim. Ezerszer hallottad már:
-Krisztus értelme lakjon bennetek! – mondjuk ki egyszerre.
Kérlek, fogadd el, hogy én így szeretlek ebben az állapotodban, ahol most tartasz a felfedezésben. Szeretem a sok kis tudatlan kérdésedet, ez abszolút nem fárasztó nekem – hajolsz le tekintetemet keresve.
– Olyan rossz! A te követésedben is olyan béna vagyok, komolyan! Annyi hülyeséget csinálok, már rosszul vagyok tőle. Rettenetes.
Érzem, ahogy Vádlás és Önutálat nyilai mélyen belém fúródnak, ahogy ezeket motyogom. Egyből, mintha sokkal távolabb lennél.
-„Csacsika!” – hallom egész messziről. Mégis ahogy felnézek ott vagy mindössze pár méterre tőlem! Futnék feléd, de belém hasítanak a fájdalmak, amiket ezek a hazug gondolatok ejtettek. Nem engedik, hogy egy lépést is tegyek.
Egyre homályosabban látlak. Igen, ki kell tépnem ezeket a nyilakat ahhoz, hogy közelebb merjek lépni újra. Összeszorítom a fogamat: Egy húzással kijönnek ugyan a fejemből, de a sebekkel nehezebb visszarohanni hozzád. Nem is gondoltam volna, hogy az Önvádlásnak ekkora befolyása van, hogy nem is tudok feléd lépni. Szinte már nem is vágyom hozzád annyira. Fáj, hogy elrontottam, hogy nem merek visszamenni, hogy ennyire könnyen eltéríthető vagyok. Lecsüggedt fejjel rugdosom magam előtt az omladozó szikladarabokat, ahogy még erősebben belém ivódik ez az elválasztott érzés.
Ha minden gondolat ennyire veszélyes lehet, akkor értem miért van ekkora baj a világban! Már sejtem, hogy miért élünk olyan keveset abból a végtelenből, amit nekünk adsz. Arról nem is beszélve, hogy mennyi sokkal torzabb gondolattal kínlódunk, mint ami most engem ennyire megállított!
– Igen, jó irányba kapizsgálsz. Valóban nem az vagy, amit gondolsz magadról. Akinek hiszed magad, az valójában nem is te vagy. A te kis pici valóságodat ugyan meghatározza, arra azonban nincs befolyása, aki eredetileg vagy, amilyennek én teremtettelek, ahogyan én látlak, vagy ahogyan a menny érzékel téged! Minden tetted és érzésed egyenes lecsapódása annak, hogy mit tartasz magadról. Képes vagy megkötözni magad a saját feltételezéseiddel. Ha azt gondolod, hogy szerencsétlen vagy, akkor úgy is fogsz cselekedni, mintha magadnak bizonyítanád, hogy tényleg az vagy: pont amilyennek képzeled magad. Egyetértesz egy hazugsággal, és aztán – nem tudatosan – elkezded annak alárendelni mindazt, amit teszel, gondolsz, érzel, és szépen eggyé válsz azzal: a hazugság megtestesül benned. Te nem az vagy természetesen, mégis eggyé válsz vele az elmédben. Ugyanígy eggyé válhatsz az én igazságommal is! Alárendelsz neki mindent, amit gondolsz, érzel, teszel, és az válik a te valóságoddá… ami a Valóság, aki Én Vagyok – fűzöd tovább egy végtelen fonálra ezt a kijelentést. Sokszor, sokféleképp el kell mondjad, hogy elhiggyem.
A mélyben apró konfettik módjára szóródnak szét a madarak. Egy-egy felé is emelkedik a szírt alatt elterülő felhőnek, és így már nem csak sejteni lehet az alakját. Annyira más minden fentről. Innen az erdő is csupán méregzöld fodros szőnyeg, amelyet kusza cérnaszálak módjára szabdalnak fel a a hegyre vezető ösvények.
– Gyönyörű vagy, kicsi hercegnőm! – ébresztesz fel a merengésből.
Bár még mindig érzem tompán a fájdalmat, egészen álomszerűvé válik. Kezdek kételkedni benne, hogy egyáltalán megtörtént-e az az eltávolodás pár perccel ezelőtt.
Az öledbe húzod két karoddal a fejemet, én pedig belefúrom az arcomat a ruhádba. Annyira jó itt lenni, akkora a nyugalom, hogy már attól tartok, hogy el fogok aludni. Ugyanakkor valamiért mennék tovább.
– Miért van az, hogy most menni akarok? Mi a baj velem? – emelem fel a fejem épp annyira, hogy hallható legyen a hangom.
– Befogadtad ezt a hazugságot, hogy nem vagy elég jó, rosszul csinálod a dolgokat, hogy még az én dolgaimat is elrontod. Ennek a gondolatnak fáj a közelemben lennie, ezért el akar menekülni a jelenlétemből. Persze, most épp egy visszafogott formában jelentkezik, hogy „majd rendbe rakod magadat, és azután visszajössz”. Csakhogy ez nem így működik. Soha nem vagy képes javítani a helyzeteden. Vagy engeded nekem, hogy kisimítsam a dolgokat, vagy feleslegesen vergődsz és teszel abszolút hiábavaló köröket.
– Csacsikám, nagyon szeretlek! – szorítod meg a kezem, ahogy kibújok az öledből.
Olyan szomorú, hogy alig tudom élvezni ezeket a csodás képeket, annyi káosz van a lelkemben, ezért mindig csak azzal foglalkozunk. Olyan jó lenne szabadon csak lenni veled ezeken a helyeken.
Aztán eszembe jut, hogy jó úton vagyok, hisz sokkal szabadabb vagyok, mint valaha. Milyen jó, hogy már ezt a döcögősebb kezdeti szakaszt is ilyen jelenlétben élhetem meg. Ha pedig az eddigi részt végigjártad velem, akkor a hátralévőben sem hagysz cserben. Ettől a gondolattól már alig érezhető a korábbi sebző nyíl helye.
Hjaj. Csak innen nézve lassúnak tűnik…
Leguggolok simogatni a mohákat sziklaszírt szélén. Annyira édesek és puhák. Szeretem a kis bolyhos felületüket.
– Látod, Csacsim, ebben a percben csak a kis zöld foltokat látod, pedig egy óriás szikla tetejéről beláthatnád a teljes látóhatárt. Amit nézel, az tölti ki a látótered.
A jelenlegi pillanat a legfontosabb… és a következőben az lesz a legfontosabb, és ez előbbi lényegtelenné válik. Minden földi vergődésed egy nap vicc lesz. Egy rossz álom. Ez azt is jelenti, hogy mindent helyreállítok. Mennyire igazságtalan lenne már, ha az egyik teremtmény szenvedésekkel teli élné le az életét, míg a másik pedig végiglubickolná, és ennyi lenne a történet. Ezt dobta a gép, így járt… De ez távol áll tőlem. Az igazság pedig az „lesz”, hogy minden rendben van. Visszamenőleg is. Mintha nem is történt volna meg a rossz. Nézed a helyét és nincsen ott.
Egy nap az éhen halt nyomornegyedbeli kisfiú és az instamodell egyszerre szembesülnek vele, hogy az egész életük bennem történt meg, aminek az összes nehézséget magába emészti a szeretetem. Egy nap majd megtudjátok… Emlékszel?! A főpapi imában is erre utaltam – keresed meg a szemem egy pillanatra, hogy lásd, mennyire tudlak követni.
– Ha sosem haladnál sehova a megismerésemben, azon a bizonyos napon úgyis szemtől szembe látnál, és helyreállna minden. De milyen jó, hogy már ezt a percet is a Valóságban töltheted, és nem kell megvárnod azt a bizonyos napot. Az nem a végítélet, nem is az új Jeruzsálem, vagy akármelyik gyakori keresztény szakzsargon: az a nap az, amikor ráébredsz erre az eredeti tökéletességre. Ez bármikor lehet, de leginkább most van. Most van az üdvösség napja. Ma ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket… Ez nem a „halál után”-ról szól, sem semmilyen „majd egyszer”-ről, ahová szeretitek a megváltás kezdődátumát kitolni. Ez most van, sehol máshol. A Vagyokban. Ahogy Béla bácsi énekli: ez a te napod!
– Milyen jó is volt, amikor kocsikáztunk a srácokkal és ez ment az egész úton végtelen ismétlésben. Annyira érzetem, hogy nekem szól, és hogy nem arra a napra vonatkozik, hanem az életemre. Kinyílt bennem valami, ahogy hallgattam. Benne volt a levegőben, hogy valami új kezdődik, valami roppant kalandos és izgalmas, de nem tudtam volna elképzelni sem, amibe hamarosan belekevertél… – sandítok fel rád ragyogó szemekkel, ahogy elönt a hála az emlékek miatt.
– Emlékszem. Zseniális volt. Én is ott voltam a hátsó ülésen, ha elfelejtetted volna – érinted meg az orroddal egy pillanatra az arcomat.
– Jaj, annyira szeretlek ébresztgetni téged – szorítod meg a karom, ahogy vizsgálgatjuk a ködfátyol alá rejtett formákat a szírtől.
– Az volt az én napom? – kérdezek vissza némi izgatottsággal a hangomban.
– Olyasmi. Bár te sok ilyet tartasz – vonod meg a vállad somolyogva.
– Nem inkább te rendezel ilyet gyakran?
– Mindkettő – húzod ki magad, ahogy felállsz egy nagyobbacska kőre. Valamire készülsz.
– „Ma eljött a te napod,
az örök életedet ajándékba kapod.
Ez már csak a tiéd és nem kell kifizetni,
ingyen van és kegyelemből csak el kell fogadni.
Ha azt mondod ez butaság és morgolódsz magadban
sose fogod megtudni, hogy mi van a csomagban.” – reppeled el egyik kedvenc gyerekkori slágeremet a szakadék szélén. Én pedig fogom a fejem. Még jó, hogy más nem lát minket!
– Jééézus! Na ezt nem gondoltad komolyan! – pukkadozok a röhögéstől.
– Még szép, hogy komolyan gondoltam – legyintesz nagyot a karoddal, ahogy Béla szokott és leugrassz az egyszemélyes színpadról. – Én is nagyon szeretem őt.
– Meglepő! – nézünk újra össze és nevetünk.
Nem is igazán van kedved komolyra fordítani a szót ezek után. Dúdolgatunk egy pár régi csemete számot és jókat kacagunk rajtuk. Én főleg azért, mert akkor gyerekként nem értettem a szövegeket… most pedig mennyire nagyon sokat is jelentenek!
Bejárjuk azt a keskeny szakaszt a hegyen, ami járható egyáltalán és kivételesen nem teljesen függőleges. Minden apró zuzmót és vadvirágot megnézegetek, bár nem sok akad ezen a magasságon. Biztos rettentő hideg is lehet itt, bár az nem derül ki, mert valószínűleg a testem nem jött velem erre a kirándulásra.
Ahogy lassan felszívódik a fehér köd a völgy felett, láthatóvá válik az alatta rejlő gyönyörű világ. Erdők, mezők, szántók, kis falvacskák és kanyargós utak. Épp úgy ahogy a lelkemben is.
Ismét leesik a nyilvánvaló: mindvégig ott voltunk.