Az utóbbi napokban egy kicsit elveszve éreztem magam, ezért örülök, amikor meglátlak a domboldalon, ahogy intesz felém a kukoricatábla és a levendulamező közötti ösvényről. Alig várom, hogy elnyöszöröghessem neked mik keringenek a fejemben mostanság.
– Jézus, mindent olyan borzalmasan rosszul csinálok! Elegem van saját magamból! Elég unalmas nézni, hogy folyamatosan csak bénázok. Nem megy nekem ez az egész – fakadok ki köszönés helyett, bár nem gyakran szoktunk egyébként sem. Egy végtelen beszélgetés a miénk, némi szünettel egy-egy szakaszon, amikor elfelejtelek.
– Van egy sor elvárásod magaddal szemben, ami nem igazán alakul? Mindig frusztrált leszel, ha más céljaid lesznek azon kívül, hogy együtt éljünk! Az bármikor teljesülhet, hogy velem legyél, ugyanis örökre egybe vagyunk szerkesztve. Elég ha csak eszedbe jutok, és máris ebben lehetsz. Az összes többi cél eléggé labilis. Minket nem szakíthat el semmi, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem magasság, sem mélység. Tudod te… Minden mástól elválaszthatnak: a természetfeletti erőtől, a szellemi megtapasztalástól, az isteni elhívástól! Tőlem nem! Ezért, ha nem akarsz frusztrált lenni, akkor ne tűzz ki más célt! Folyamatos kudarcra vagy ítélve, ha valami mást keresel, mint a velem való közösséget. Nem mintha én sokallnék be azon, hogy foglalkozol egyéb dolgokkal, és ezért hagynálak pofára esni. Ez távol áll tőlem. Egyszerűen csak nem erőszakolom rá az emberekre a jó döntéseket, épp ahogy rád sem, és ennek a negatív következményeit olykor tapasztalhatod a körülményeidben. Tehát minden más befolyásolható az életedben az egységünkön kívül. Kettőnk közösségét azonban nem veheti el tőled semmi. Sem magasság, sem mélység. Ha csak velem akarsz lenni, az nagyban leegyszerűsíti az életedet, mert az mindig megvalósul, és egy sor csalódást lehetetlenné tesz.
Mezítláb sétálunk a szántóföldek szélén bevetetlen puha földön. Nem túl meleg a por, mert már igencsak késő délután felé lehet az idő. Lassan bejárjuk a teljes látóhatárt, de nekem szükségem is van egy ilyen céltalan bolyongásra veled. Élvezem, ahogy belesüppednek a göröngyös buckákba a lábujjaim. Hallgatlak.
– Kérlek, hagyd abba a Királyság működésének elemzését! Nem úgy vagy kitalálva, hogy ezt a sokrétegűséget átlásd. Szinte minden törvényszerűségre hamarosan fogsz találni egy ellenpéldát is, mert én az Élet vagyok és nem egy szabálykönyv.
Hagyd ezt a hazugságot, hogy nem tartasz sehol, s hogy igyekezned kell behoznod a lemaradást! Mi az, hogy késés az örökkévalósághoz képest!? Ki mondta neked, hogy el kell érned valahova? Hova sietnél? Én vagyok a cél, és bennem vagy örökre! Én itt vagyok, én vagyok a kezdet és a vég: Belőlem indulsz ki és hozzám érkezel. Hová akarsz eljutni? Persze, fogsz megismerni sokkal többet a jelenleginél, de az én dolgaimba nem lehet csak úgy igyekezettel belépni. Itt vagy én viszlek be téged, vagy végleg kívülálló maradsz. Hagyd a próbálkozást! Nincs hova feltornáznod magad!
– Te sürgetsz folyamatosan, hogy van több, és hogy menjek mélyebbre! – kötekszem egy kicsit.
Ezen látom mosolyognod kell – egyenesen a szemembe nézel.
– Csacsikám! Nyitogatom a szemedet arra a végtelenre, ami a tied: Hívlak mélyebbre abban, hogy elfelejtkezz mindenről rajtam kívül. Élhetsz meg többet abból, hogy nem figyelsz másra az egységünkön túl. Sokszor szeretnél annyi mindent tenni, és nyomás alatt vagy. Nos, ehhez a teherhez semmi közöm, én soha nem teszem rád még az elhívásod betöltésének feladatát sem. Úgysem tudnád elhordozni. Az elhívás egy olyan dolog, ami automatikusan megtörténik, ha félreteszel minden mást rajtam kívül. Értsd meg, oda érkezel, ahová nézel! Ha máson van a tekinteted, akkor máshol fogsz kikötni! Ha elkezded nézni azt, hogy hol tartasz most, akkor hiányosságaidhoz fogsz érkezni! Ha figyeled, hogy hol tart más, hamar büszkeségbe vagy kisebbrendűségben találod magad! Ha az erő megnyilvánulásaimat keresed, könnyen manipulálásba csúszol! Csak én vezetlek hozzám, minden más kerülőút, vagy egyenesen útvesztő. Én vagyok az Út. Mindenhova utánad megyek nyilván, de megspórolhatsz egy sor fájdalmat magadnak, ha egy olyan világban élsz, ahol csak te és én vagyunk – mosolyogsz a távolba nézve. – Most arra hívlak, hogy merülj bele az egységünkbe! Feledkezz belém! Hogy hogyan fogod így betölteni az elhívásod? Hogy marad így másra figyelmed? Sehogy! Nem neked kell kezedben tartani ezeket!
– Azt hiszem kapizsgálom. Néha megélem, hogy mekkora szabadság, amikor eltűnik minden, mert annyira jó veled lenni. Aztán azon kapom magam, hogy közben megtörténik az, amire igazán vágytam, de esélytelen volt.
Bólintasz. Ragyog az arcod az örömtől, hogy valami leesik nekem.
Kiráz a hideg. Kezd hűvös lenni. A szél is feltámadt. Hová tűnt a nap? Egyre közelebb bújok hozzád. Nem számítottam rá, hogy séta közben ennyire lehűl a levegő. Magadhoz húzol, és átkarolva a vállamat lépdelünk tovább, bár így egy kissé tétován haladunk, néha meg is botlok. Nem szoktam én meg ezt az együtt mozdulást. De legalább most megtanulom.
– Most szeretnék tanítani neked valamit a szabadságodról. Nincs értelme beleugrani bármibe is, anélkül hogy megismernéd a bennem lévő végtelen szabadságot. Amikor semmit nem kell összetartanod saját magad, hanem csak úszol bennem. Viselsz egy csomó felesleges nyomást, amit nem én raktam rád. Naná, hogy az ellenség olyan dologgal fog majd elnyomni, ami szorosan hozzám köthető, hiszen téged más nemigen fog érdekelni. Nyilván rég elengedett dolgokkal már nem lehet felcsigázni. Ha akadályozni akar téged, akkor keres valamit, ami majdnem olyan, mint én, de mégsem én vagyok. Ilyen például az én erőm, vagy a megtapasztalások, elhívás stb.
Megállsz egy pillanatra. Szembe fordulsz velem és úgy vonsz közelebb, míg össze nem ér a homlokunk. Olyan vagy most, mint amikor a szülő tudja, hogy a gyereke nem foghatja fel az aktuális történéseket, csak annyit tehet, hogy biztosítja őt a szeretetéről. Egészen meg is nyugszom ettől, amíg egy újabb gondolat félbe nem szakít:
– Jézus, miért van az, hogy egyeseknek nincsenek kijelentéseik és átéléseik mégis valamiért sokkal jobban vannak, mint például én? Ennyire nem tudnék élni ezzel a rengeteg ajándékkal?
– Az is a terv része, hogy már most rengeteget beszélünk, amikor még egy csomó téren küzdesz. Akarom, hogy megtanuld, hogyan élj úgy, hogy folyamatosan kommunikálunk.
– Sajnos, én nem vagyok képes valami sokat használni belőle egyelőre! Nem tudom, mit kezdjek azzal, hogy folyamatosan beszélsz. Szinte egyik üzenetet sem adom tovább, mert vagy figyelek vagy közvetítek.
– Elhiszed nekem, hogy én nem vagyok kétségbe esve azzal kapcsolatban, ami most történik veled? – állítasz meg a karomnál fogva, tettetett komolysággal a hangodban. Látom a szemedben: élvezed, hogy már megint ironikus vagy.
Sétánkat félbeszakítva egy kivágott fa tuskójára ülünk. Épp, hogy elférünk ketten. Hát persze, hogy úgyis elég lesz a hely, hiszen te szellem vagy, ugye. Vagyis nemcsak…
Egy ideig csak nézzük a naplementét. Földek, szántók amerre a szem ellát, tele ültetvényekkel. Csak ücsörgünk csendben. Néha elzúg valami bogár a fülem mellett. Olyan kellemes belefonódni az élettől zsongó nyári táj lüktetésébe. A válladra hajtom a fejem, de belül nem igazán pihenek meg. Miért van az, hogy ennyire nem tudok rád hangolódni még? Olyan jó lenne téged jobban megélni! – töprengek magamban, de nyilván úgy reagálsz, mintha kimondtam volna:
– Macika! Már megint érteni akarsz! Hagyd ezt az egészet! A gondolataid túlságosan akadályoznak abban, hogy belém feledkezz. Hogyha nem vagy kisgyermek, nem látod meg a királyságomat. Annyit agyalsz, hogy ezzel kizárod magadat az én valóságomból.
– Szóval akkor ne figyeljek sem az elhívásra, sem a terveidre. Ne próbáljam úgy kezelni a dolgokat, mintha meg kellene tennem az én részemet is a megvalósulásukhoz – próbálom a magam módján megfogalmazni mit is akarsz átadni nekem.
– Emlékszel, mikor gyermek voltál? Azt mondtad, hogy akarod „sikertetni” a dolgokat. Ez a kedvenc szavam tőled: „Sikertetni”. Ezt ne csináld! Neked nem kell sikerre vinni semmit! Neked nem kell magadtól belépned helyekre, eljutni szintekre. Majd én hordozlak. Ez úgy működik, hogy egyszer csak ott találod magad. Vágysz a velem való közösségben egyre mélyebbre jutni, de semmit sem tehetsz érte. Majd én viszlek az ismeretlenbe, csak hagyatkozz egészen rám!
– Hogy tölthetnéd ki az összes gondolatom, ha sokszor nem is vagyok veled? Gyakran érezlek téged egészen távolinak, mintha nem is lennénk együtt! – nyöszörgök a szokásos elkeseredett hangomon, de közben belül tudom, hogy minden rendben lesz, hisz most is veled beszélek.
Felém fordulsz és ráteszed a fejemre a kezed, mintha meg akarnál simogatni. Ekkor egy pillanatra megállsz, mintha elgondolkodnál. A fülem mögé teszed a tenyered és tartod a fejem.
– Megint lecsúsztál a lényegről. Mivel nincs sem múlt, sem jövő idő, minden egyes pillanatban Vagyok. Ez állandó. Az ellenség közöl valami hazugságot a füledbe, és te pedig engeded, hogy felülírja ez a hazugság azt, hogy folyamatosan ott vagyok, és egy vagyok veled. A legfontosabb lecke az, amit most tanulsz: hogyan kell az ellenség szövegelését nem komolyan venni. Szeret műsorozni, ez az egyetlen, amit tehet. A jó hír az, hogy te ettől független lehetsz! Eleinte egyre nagyobb felhajtással próbál majd figyelmet keresni magának, de hamar hozzászoksz az elengedés egyszerűségéhez. A megoldás, hogy egyre kevésbé törődsz vele, mígnem teljesen belefeledkezel abba, aki Én Vagyok. Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy minden megszűnik, már csak engem látsz, én pedig Minden Vagyok!
– Kimegyünk a szántásba? Látod? – bökök lábujjhegyen a domb egyik szélső táblájára. – Épp érik ott a paradicsom! Úgy szaladnék egyet abban az ágyásban! Eszünk belőle? – indulok neki szökdelve és téged is magammal rántalak, de hamar elengedem a kezed a sietségben. Élvezed ezt a gyerekességet, és kapsz az alkalmon, hogy te is mutass valamit. Mintha játszanál azzal, hogy akárhol, akármikor lehetsz: Engeded, hogy beelőzzelek, majd váratlanul előttem termesz. Pár perc gyanútlan szaladgálás után pedig elém ugrassz meglepetésként egy kukoricatábla mögül. Dobogunk le a lejtőn a zöldségek felé, amikor hirtelen megpillantalak valahol földek határában. Majdcsak szomorú, hogy távol kerültél, hamarosan teljesen belevész alakod a szántás határába! Behunyom a szemem. Nem látlak és tudom, hogy itt vagy. Igen, élvezem egy pillanatra ezt a szabadságot, hogy akkor is velem vagy, amikor eltűnsz a szemem elől… Ekkor egyszer csak átkarolsz hátulról, mintha ezt suttognád:
– Itt vagyok, Csacsikám!
– Miért hívsz Csacsikámnak? – döntöm hátra fejem a válladra, ahogy mögöttem állsz. Közben egyre inkább hátradőlök, bele az öledbe, mert tudom, hogy te tartasz. Egyébként is szereted a bizalomjátékot.
– Csak úgy… mert neked tetszik az ilyesmi. Minden, ahogy szeretlek, beszélek veled, azért pont olyan, amilyen, mert tudom minek örülsz leginkább. Elég jól ismerlek – sandítasz felém, huncut mosoly a szemed sarkában.
– Jézus, te olyan emberi módon szeretsz! Nem tudom máshogy megfogalmazni. Mármint olyan ez az egész, mintha egy férfi lennél, aki udvarol.
– Mert nem az vagyok?! – húzod fel látszólag felháborodottan a szemöldököd. Összenevetünk. – Hát persze, muszáj vagyok olyan módon szeretni téged, hogy megértsd. Kénytelen vagyok abban a formában kiönteni a szeretetemet, ahogy te be tudod azt fogadni. Úgyhogy marad ez a körbeudvarlás még egy jó darabig – nézel mélyen a szemembe, mintha most teljesen átlátnád az egész lelkemet. – Aztán majd megérted az én szeretetemnek a mélységeit.
Leülünk egy megtermett paradicsomtő mellé a porba. A felszíne már hideg, de ahogy beletúrok, alul még langyos, mert a nap felmelegítette délután. Olyan szabad vagyok! Itt ülünk a szántás szélén, és kapkodom az érett szemeket. Olyan finom! El sem hiszem, hogy éppen paradicsomot lopunk! Bár gyakorlatilag tied a Föld…
– Nem baj, ugye? – pillantok fel tele szájjal.
– Enyém a Föld és minden gazdagsága. Naná, hogy enyém az a paradicsom! – harapsz bele egy igazán érettbe, és rám kacsintasz!
– Hogy téged mire rá nem lehet venni! – harapok bele abba, amit most szedtél nekem, hátha az még jobb.
– Hát nagyon kellett győzködjél… Na milyen?
– Talán egy kicsit jobb, de nem sokkal – válaszolok csöpögő piros lével az államon.
– Még van kedved velem valahová eljönni? – állsz fel teli markokkal. – Persze csak azután, hogy megszedted magad. Te kis falánk – törlöd meg az arcom a kissé sáros kezeddel, ami finoman szólva nem segít a helyzeten. Nem akarom látni, hogy nézek ki most. A paradicsomlé tovább csepeg az államról.
– Ha menthetetlenül teletömted magad, akkor még mutatok neked valamit – emlékeztetsz, ahogy a porban ülve válogatom a „zsákmányt”.
– Olyan jó itt lenni!
– Oké! Maradjunk itt! – huppansz le mellém. Ezen úgy meglepődök, hogy egy pillanatra megáll a karom félúton a szám és telepakolt pólóm között.
– Milyen már! Engeded, hogy az legyen, amit én akarok? Hogy lehet, hogy azt mondod, hogy menjünk, én azt, hogy maradjunk, és neked ez oké? Nem értem!
– Hogy a hatalmamat alárendelem a te döntésednek? Ennél kritikusabb helyzetekben is tettem már ilyet!
– Mi? Ez nagyon nem stimmel. Amiért nekem máshoz van inkább kedvem, te megváltoztatod az örökkévaló tervedet?
– Ha úgy tetszik! Nincsen nálam alázatosabb. Én folyamatos alárendelésben élek, nem esik nehezemre, mert ilyen a természetem. Alázat Vagyok. Persze nem törlök a terveimből, csak máshogy töltöm be. Az én dicsőségem előbb-utóbb látható módon is be fogja takarni ezt a Földet. Hogy milyen úton, azt ráhagyom a ti döntésetekre.
Kicsit zúg a fejem, mert már megint olyanhoz érkeztünk, amit nem teljesen tudok befogadni. Látod rajtam. A fejemet magadhoz húzod és adsz egy csókot a hajamra, aztán a homlokomra, majd végig puszilod az arcom.
– Azt kérdezed, hogy miért puszilgatlak agyon? Mert most engeded! Nem mindig hagyod ám! Néha úgy tudsz menekülni tőlem! – simítod el az arcomból az utolsó tincset is.
Érzem, hogy a hangodban abszolút nulla szemrehányás van. Csak úgy örömből beszélsz. Minden szavad egyfajta szerelmi vallomás, nem tudsz máshogy beszélni.
Olyan kényelmes ez a langyos puha homok. Hanyatt fekszem. Akkora békesség száll rám, ahogy elnyúlok a porban, hogy majdnem el is alszom. Most annyira máshogy jössz és viselkedsz, mint amit megszoktam! Majdcsak furcsa, szinte idegen. Pedig már annyiféleképpen közeledtél eddig is hozzám. Hagyom, hogy legyen ez, ha most így akarsz velem lenni.
– Mondtam, Manóka, hogy mindig újat fogok tenni. Amikor már azt hinnéd, hogy ahogyan cselekszem épp, az vagyok én, akkor mindig változtatok a megjelenésemen, viselkedésemen, hogy nehogy azt hidd, hogy én annyi vagyok, amit eddig láttál. Mert Én Vagyok, aki vagyok, és jóval több annál, amit és ahogyan cselekszem. Amikor elkezdené az én helyemet betölteni az, ahogyan tapasztalsz engem, összetöröm benned ezt a képet rólam újra és újra.
– Érzem, hogy mindig lerombolod! Még fáj is! Majd csak megszokom! Gondolom még az elején járunk…
– Nyugi, egy idő után nem is lesz kellemetlen. Már élvezni fogod. Azért rossz, amikor leomlik benned egy ilyen kép, mert ragaszkodsz hozzá. Mint amikor a pengét szorítja a kisgyermek, mégis el kell tőle venni, mert káros számára. Teljes erőből markolja, ezért fájdalmas neki, amikor kicsavarják a kezéből. Így vagy te a rólam alkotott képpel: Annyira szorongatod, hogy aztán rosszul esik, amikor kiszakítom a kezedből. Ugyanakkor ez kihagyhatatlan ahhoz, megmutathassam neked, hogy milyen is vagyok valójában. Tágas térre akarlak vezetni, ehhez viszont a szűkebb kereteket el kell hagyjuk.
Ezt tényleg így tapasztalom, hogy valahányszor meggyőződök róla, hogy te ilyen vagy olyan vagy, egyből jössz valami teljesen más megközelítéssel, és ugrik kis frissen megszerzett felismerésem.
Ha valaki átrepülne felettünk, azt látná, hogy két bolond fekszik a homokon egymás mellett és valami végtelen eszmecserét folytatnak.
Lassan a maradék langyosság kezd kiszállni a homokból, de még maradunk egy kicsit. Szeretlek hallgatni.