A vezetésem a következő: Csinálj, amit akarsz, csak hadd tartsalak én! Ha azt csinálod, amit tőlem hallottál, de nem engeded, hogy közben én tartsalak, semmi közöm ahhoz, amit teszel.
My guidance is the following: do whatever you want to, just let me hold you! If you do what you heard from me but you don’t let me hold you, I have nothing to do with it.
Az egész imádatomra.
Minden dicséretre.
Az összes szeretetemre.
A teljes megbecsülésemre.
Szent, szent, szent!
Gyönyörű és hibátlan.
Minden tekintetben kiváló!
Szép és lenyűgöző!
Nincs hozzád fogható!
Legapróbb részleteiben is elbűvölő.
Senki nincs olyan, mint te!
Bizony, jogosan szeretnek téged!”
– Énekli a Teremtő, kezében valami
agyagszerű masszán pepecselve. –
„Tökéletesebb vagy, mint bármi,
amit eddig valaha láttam!
Fantasztikus. Igen, magával ragadó!
Minden kis porcikádban isteni!
Annyira jól sikerültél!
Nincs benned a sötétség árnyéka sem.
Te vagy az, akinek joga van
szívem teljes rajongásához.
Valaki, aki egy pillantásával rabul ejt,
és az összes szempontból csodálatos.”
– Majd kötényébe törli sáros ujjait az Alkotó,
és dúdolászva teszi le maga elé remekművét. –
„Legyen a neved ember!
Mert pont olyan vagy, mint én.”
Úgy írnék valami okosat.
Valamit, aminek köze lehet hozzád.
Nézem, hogy gördülnek a betűk, folynak
a sorok, dőlnek a szavak.
Milyen jó lenne mindenestől egészen befogadni!
Téged teljesen beengedni.
Mindent elengedni, teljesen elmerülni!
Fogalmam sincs.
Csak azt tudom,
hogy azok a kicsi villanások belőled
sokkal valóságosabbak, mint a valóság.
A leghalványabb képzelet rólad fényévekkel valódibb,
mint a toll, amivel betűket vetek.
Szeretnék írni. Rengeteget.
Sok olyan szerelemtől, csodálattól áradó sort,
ami valamit láttat a Valóságból.
Újra és újra nekifutok. Nem csalódok.
Nem. Előre tudtam, hogy téged leírni nem tudlak.
Még csak Rólad írni sem.
Vagy megmutatod magad
a betűk között, vagy azok maradnak puszta szavak,
melyek sírnak hiányodtól,
és ezzel állítanak emléket annak,
hogy mennyire üres bármi is nélküled.
Talán minden téged jelent ki.
Az egész teremtett világ.
A rossz elmondja, milyen nem vagy,
a jó elmondja milyen vagy.
Körülnézek, és meglátom
tökéletesen körülírva a Valóságot.
Ez vagy Te!
Minden, ami előttem van, Te vagy.
Milyen badarság is azt kérni, hogy lássalak!
Lehet Téged nem látni?
Van olyan dolog, ami nem Te vagy?
Vagy nem írja le milyen vagy,
azáltal, hogy bemutatja, milyen nem vagy?
Kérem, hogy szemlélhessem az arcod.
De lehet-e nem a tekintetedet nézni?
Van-e bármi is, ami nem a Te arcod?
Lehet-e valamit fürkészni, és nem felfedezni benne,
hogy ez nem más,
mint a szemed tükrében felvillanó képmás?
Keressük az arcodat, de vajon megtaláljuk-e?
Vagy annyira keressük,
hogy újra és újra elmegyünk mellette?
Pedig az a kedves szempár tükröződik minden apró tárgyban:
fában, virágban, bodobácsban,
amit nap mint nap figyelmen kívül hagyok.
Van-e olyan hely, ahol nem vagy?
Van- e olyan dolog, ami nem Te vagy?
Nincs. Egészen biztosan.
Mégis milyen ritkán látlak!
Mert ahelyett, hogy néznélek, kereslek.
Miközben kereslek, minduntalan elmegyek melletted.
Pedig a mosolygó szemeid folyton fel-felcsillannak,
ahogy az erdő előtt megyek.
Például, amikor suhanok az úton,
és a fény a jégbe fagyott fákon sorra megvillan.
Ha nézem.
Ha nézem, akkor látom.
Ha látom, akkor csodálom.
Ha csodálom, akkor élvezem.
Ha élvezem, akkor az enyém.
Ennyire egyszerű lennél?
Csak nézni kell és látunk?
Csak hallgatni és hallunk?
„Akinek van szeme, látja,
akinek van füle, hallja.”
Akkor nem is az a kérdés, hogy hogyan?
Szinte csipkelődve odaveted:
„Csak akinek nincs füle, az nem hallja.
Csak akinek nincs szeme, az nem látja.”
Süketek és vakok vagyunk?
Akinek nincs füle a hallásra és szeme a látásra?
Látván látni, hallván hallani és nem érteni?
Ez az átok!
Az érzékelésünk kapujában áll a kerub,
őrizve a gyönyörök kertjét
és benne az Élet Fáját.
Vakok és süketek nem élvezhetik azt.
Nem is képesek rá.
Vissza Édenbe, a gyönyörök kertjébe!
Látni, hallani, érezni, ízlelni, átélni, elmerülni,
úszni, feloldódni, hallván hallani és érteni,
látni, nézni, szemlélni, csodálni.
Itt lakom. Ez az otthonom!
A bárhol!
Éden ott van, ahol Te vagy.
És mivel nincs, ahol nem Te vagy,
ezért akaratlan Éden kellős közepén találom magam.
Bármikor, amikor nézek és látok,
amikor figyelek és hallok.
Nem kérdés, hogy hol vagy,
mert mindig pont itt.
Nem kérdés hogy milyen vagy.
Mert mindig éppen olyan,
amilyennek megmutatod magad.
Igazából valamennyi teremtmény egy-egy arcod.
Mosolyog, pezseg, kavarog, szeme ragyog,
és kiáltja, hogy én is az Isten Vagyok!
Vagyok! Minden vagyok!
A Minden Vagyok!
Majd megérted. Ahogy Édenben állsz,
figyelsz és vársz, az alkonyi sétában Velem jársz.
Megnyílik a szemed és mindenben látsz.
Igen, van egy párhuzamos valóság.
A Látók és Hallók világa.
Akik Édenben laknak.
Akiknek az egyszerű levegővétel is gyönyörűség.
Igen, van ez a hely: Mennyország.
Mindenhol van, ahol vagy.
Szóval Éden lehet akárhol,
hisz bárhova nézek, egyre csak rád bukkanok.
Szerintem hazaértem.
Megtaláltam a Mennyországom.
Te vagy az!
Hol van a Mennyek országa?
Te pedig magadban kuncogva odaveted:
„Mindenhol. Bennetek. Közöttetek. Igazából hol nem?” Igen, létezik ez a hely!
De nem csak egy hely, annál több.
A látás és hallás állapota.
Az az állapot, amikor végre érzékeljük Édent,
ahonnan saját függetlenségünk kizárt.
Visszamegyünk újra arra a pontra, ahol minden Te vagy.
Temelletted el lehet menni,
és le lehet maradni Rólad.
De kérni, hogy gyere? Abszurd!
Hogy vigyél a Mennybe?
Mikor nem vagyok ott?
Amikor vak és süket vagyok
a Valóságra!
Aki egy személy.
A Vagyok.
Én minden Vagyok!
Azt gondolod, hogyha nem az én akaratom, akkor úgysem áldom meg? Így aztán egyértelműen kiderül minden. Szóval a természetemnek ellentmondóan kellene cselekedjek, hogy vezethesselek? Mert én maga az adás vagyok. Az, hogy valami jót visszatartsak tőled, ahhoz a saját természetemet kellene megtagadnom.
You think if it’s not my will, I won’t bless it. So everything will be obvious this way. Consequently, I have to act against my nature to lead you? Because I am Giving. To withhold something good from you, I had to deny my very nature.
Te vagy a kedvenc helyem.
You are my favorite place to be.
Nem akarom megmondani. Csak engedd meg, hogy tartsalak! Anélkül hiába mondom, úgyse jelentene semmit neked. Anélkül hiába hallod, úgysincs értelme megcsinálnod.
I don’t want to tell it. Just let me hold you. Without this, there’s no point telling it to you. It wouldn’t mean anyything to you. Without it, even if you heard it, there was no sense doing it.
Nem ígértem, hogy megakadályozom, hogy hülyeséget csinálj. Azt viszont ígérem, hogy bármibe keveredsz én is nyakig leszek benne.
I didn’t promise to prevent you from doing something stupid. But I do promise you to be right in the middle of it.
Egy párhuzamos valóság.
Egy másik dimenzió.
Lét túl az illúzión.
Van egy másik világ,
ehhez képest az itteni sivár.
Ebből árad a töretlen élvezet.
Ez a hely a gyönyörök kertje.
Van egy másik világ.
Egy földöntúli hívás.
Egy ismerten kívűl álló
titokból szőtt háló.
Van egy másik világ.
Egy mindent felűlíró vonzás.
Ahol mint szappanbuborék
pukkan ez az élet szét.
Van egy másik világ.
Ha rá gondolok, a hideg kiráz.
Atomot, sejtet megsemmisítő,
teret, időt felgöngyölítő.
Van egy másik világ.
Egy kuckó, ami folyton vár.
Egy búvóhely, rejtett bunki,
ahova bármikor lehet futni.
Van egy másik világ.
Bensőm ez után kiállt.
De nem kell ide felmásszak.
Ez a világ bennem van.
Ez a világ te vagy.
Azért nem megy, mert én foglak vissza. Igen! Az én megismerésemre irányuló igyekezetednek is ellenállok. Emlékszel? Megmondtam, hogy a büszkéknek ellenállok. Büszkeség, hogy te próbálkozol. Ezzel nem működhetek együtt.
It does’nt work because I hold you back. Yes! I resist your striving to get to know me. Remember? I told you I resist the proud. It’s pride that you try to do it. I can’t cooperate with that.
Csak úgy engem. Magamért?
Szeretnek-e engem mindentől függetlenül?
Erő nélkül? Kisemmizve?
Elgyötörten? Szegényen?
Kiábrándítóan összetörten?
Önmagamból kifordultan?
Szeret-e engem valaki egészen?
Akarnak-e úgy, hogy tehetetlen vagyok?
Csodál-e valaki akkor is,
amikor én nem én vagyok?
Kellek-e neked mindentől megfosztva?
Magányosan, betegen?
Vágysz-e rám, ha nincs mit adnom?
Ha csak púp lennék a hátadon?
Akarsz-e engem csak magamért?
Az összes extrától mentesen?
Szeretnél-e úgy is, amikor nincs erőm?
Ha néma vagyok, béna, tehetetlen,
ellentéte önmagamnak?
Egy árnyék, egy nyomorult féreg.
Kellek-e neked, amikor
nem az vagyok, aki vagyok?
Csak egy üres búra, élettelen test.
Csúnyán, roncsként, haldokolva kívánsz-e?
Ha nem kellek mindennel együtt,
vajon semmi nélkül akarsz-e?
Megbocsátok! Látom,
hogy nem tudod mit teszel.
Kidobsz, eltiporsz, megalázol.
Pedig a te vágyaid tükörképe vagyok.
Önközpontú ilyenekről álmodoznom?
Hogy lehetne? Az egészet miattunk csinálom.
Önző lenne ezeket kérdeznem?
Nem, dehogy!
A te vágyadat vágyom én benned.
Én akarom, hogy magamért szeressenek.
Mert erre vagyunk méltók.
Azért nem mondom el, mert nem elmondható. De átadható. Mégpedig akkor, amikor engeded, hogy tartsalak.
I don’t tell you because I can’t. I can only be transferred. But only when you let me hold you.
Ha nem érzel semmi vezetést, csináld pontosan azt! Az is egy vezetés!
If you can’t sense any guidance, do exactly that! It is a kind of guidance!
Akarlak akarni.
Vágylak vágyni.
Szeretnélek szeretni.
Kívánlak kívánni.
Hagylak hagyni.
Engedlek engedni.
Feladom feladni.
Megszűnök megszűnni.
Hátralépek hátralépni.
Eltűnök eltűnni.
Mivel magamtól semmit sem tudok,
hagylak téged áradni.
Tehetetlen vagyok.
Menthetetlen.
Az összes, amit gyakorolhatok,
hogy vagyok.
Létezem.
És úszok a kegyelemben.
Nincs részem.
Az is te vagy.
Az én szerepem az,
hogy engedlek lenni,
aki vagy, és tenni,
amit mindig teszel.
Amikor nem akadályozlak.
„Igen szép örökség jutott nekem.”
Te vagy az én örökrészem!
Eszlek és iszlak.
Illúzió, rémálom, délibáb,
hogy nekem saját részem lenne.
Akkor azt nekem kellene kezelni
és jól bánnom vele.
De hála neked, nincs olyan.
A hallucinációt feledem.
Utolsó lépésként úgy döntök,
az ábrándot eleresztem.
Ezt a rossz álmot, lidércet,
hogy valami a kezemben lenne.
Megnyugszom végre.
Lebegek.
Az utolsó rémkép is elúszik.
Maradsz te.
Nem csak az egyetlen, akit akarok.
Nem csak az egyetlen, akit vágyok.
Nem csak az egyetlen, akit szeretek.
Nem csak az egyetlen, akit kívánok.
Maga az akarás, vágyás,
szeretés, kívánás is te vagy.
Itt állok üres kézzel,
nem marad nálam semmi.
Szegény állapot.
Teljes üresség.
Nincs semmi vállamon.
Fesztelen ernyedtség.
Megtaláltam a részem.
Te vagy az, rájöttem.
Még az is te lennél.
Nemcsak az,
akivel kapcsolatban vagyok,
hanem a kapcsolat maga.
Te vagy az, aki vágyod.
Te vagy az, aki akarod.
Te vagy az, aki szereted.
Te vagy az, aki kívánod.
Te vagy az, aki hagyod.
Te vagy az, aki engeded.
És ez így is van jól.
Minden a te szereped.
Csak csodálom, ahogy akarod,
hagyod, szereted, kívánod
magad bennem.
Én pedig tehetetlen esek
egyik ámulatból a másikba
Amit nézel, azt fogod látni. Az összes probléma abból származik, hogy leveszed a szemed rólam.
You always see what you look at. All the problems come from not looking at me.
Fontos, hogy meghalld, amit mondok. Legalább ilyen fontos, hogy meghalld, hogy mit nem mondok.
It’s important for you to hear what I say. At least as much as important to hear what I don’t say.
Kellesz kereken
kellesz kockán
kellesz unalmasan.
Kellesz üresen
kellesz némán
kellesz hangtalan.
Kellesz csúnyán
kellesz összetörten
kellesz széjjelzúzva.
Kellesz bénán
kellesz megkötözve
kellesz szertehullva.
Kellesz hidegen
kellesz unottan
kellesz rémülten.
Kellesz élettelen
kellesz zavartan
kellesz szédülten.
Kellesz vádlóan
kellesz mérgesen
kellesz fintorogva.
Kellesz gátlóan
kellesz féktelen
kellesz undorodva.
Kellesz ragyogón
kellesz fénylőn
kellesz haldokolva.
Kellesz mosolygón
kellesz kérdőn
kellesz felkavarva.
Kellesz sugárzón
kellesz csillogva
kellesz szökkenve.
Kellesz hátrahúzódón
kellesz kínlódva
kellesz megszeppenve.
Kellesz kicsiben
kellesz nagyban
kellesz megfoghatatlanul.
Kellesz idebent
kellesz a fagyban
kellesz ellenállhatatlanul.
Kellett akárhogy.
Kellesz, csak te legyél!
Kellesz, más nem ér fel veled.
Kellesz már most.
Kellesz, minden más kevés!
Kellesz, nekem az egyetlen.
Én mindig azért kérek tőled valamit, mert az neked úgysincs. Ezzel akarlak rávezetni, hogy nekem viszont van és merd elfogadni tőlem. Szóval igazából azért kérek tőled, mert adni szeretnék.
I always ask from you, because you don’t have it anyway. I’m trying to lead you to accept it from me because I have it. Actually, I ask from you, because I want to give.
Mindig a legjobbat feltételezem rólad. És nekem van igazam.
I always assume the best about you. And I am right.
Egy nap jót fogunk nevetni azon, hogy ti megpróbáltatok rajtunk kívül létezni. De nem sikerült.
One day we will be laughing at your attempt of trying to exist outside of us. But you weren’t able to.
Nem leszek féltékeny, amikor szeretgeted az az embereket. Ők is én vagyok.
I won’t be jealous when you love on people, They are also me.
A kudarcaid dicsőítenek a leginkább engem. Világosan megmutatják, hogy csak én tudom megtenni, amit csak én tudok megtenni. A kudarc nem téged minősít, hanem azt a munkát, amit nem én teszek.
Your failures glorify me the most. They clearly show that only I can do what I can do. The failure is not about downgrading you, it’s about downgrading the work without me.
Azt gondolod, hogy valami fájdalmasat, áldozatszerűt kell tenned azért, hogy odaadjam neked magam. Én tettem valami nagyon fájdalmasat azért, hogy odaadjam magam neked. A te részedről nem kell áldozat.
You think you need to do something painful or sacrificial so that I would give myself to you. But I’ve already done something sacrificial to give myself to you. No sacrifice needed on your part.
Ülök. Várok.
Órák telnek, percek gurulnak.
Maradok.
Egy szelet a végtelenből,
csipet az örökkévalóságból,
rész a tökéletesből.
A esőcseppek nem unnak
koppanni a kövön.
Csak hullanak.
A percek sem szűnnek suhanni,
hagyom őket menni.
A zápor egyre csak zuhog.
Maradok.
Ez a végtelen.
Már most benne élek,
kilépni lusta vagyok.
Engedem, hogy guruljanak a percek,
mint egy kiszakadt zsákból a magok.
Hagyom az órákat gördülni,
napokat szanaszét heverni.
Hadd hulljanak a cseppek!
Hadd szálljon az idő!
Ennyi már csak jut neked
a végtelenből!
Az ablak áll némán,
függöny nem mozdul.
A falak szótlan szolgaként állnak.
Semmi.
Pont ez történik.
Hagyom peregni a cseppeket,
egyre szállni a perceket.
Maradok.
Csöndes ablak, kis függöny, fehér falak.
A barátaim vagytok!
Tanúi a pazarlásnak.
Hulljanak a kőre csillanva a foltok,
teljen a végtelen élet!
Szálljon tova létem,
úgy is tiéd minden idő!
Flegmán reppennek szét az órák.
Más dolguk nincsen.
Enyém az örökkévalóság,
hát boldogan dobálom szeleteit magunk elé.
Hova igyekeznék, ha már itt vagy?
Ha mennék, úgyis hozzád mennék.
Már sötétebb az ablak,
a függöny komorabban lóg.
A falak szüntelen hallgatnak.
Mozdulatlanság mindenütt.
Maradok önkéntes fogoly.
Pazarló királyi örökös,
ki nagy örömében a vagyont
vígan hányja szerteszét.
Pocsékol.
Hadd hulljanak a cseppek, mint órák!
Potyogjanak a perc-homokszemek!
Maradok némán,
míg ki nem zökkenek.
Öntöm céltalan
lábadra az éveket.
Függöny, falak, ablakkeret,
csak ti értitek.
Köztetek lakik a menny…
Ahol az idő áll, nem halad.
Folyik, esik, pereg.
Drága cseppecskék,
olyan kedvesen kopogtok szüntelen.
Én is így akarom cseppenként
kiönteni az életem.
Mit gondolsz? Elvárok én tőled valamit, amit egyébként is csak én tudok megtenni?
What do you think? Do I expect something from you that only I can do anyway?
Gyengeséged a garancia arra, hogy rám támaszkodj!
Your weakness guarantees your leaning on me.
Azt gondolod, hogy a megfelelő viselkedésed miatt áldalak meg? Akkor a reakciód volt az, ami megváltott? Ha a megváltásban jelentéktelen szerepe volt a te viselkedésednek, akkor mért hozod összefüggésbe más áldásaimmal?
Ne felejtsd el, aminek van feltétele, az nem ajándék. Én pedig szeretek ajándékozni.
You think I blessed you because of your appropriate behavior. Was it your reaction that saved you? If your behavior played an insignificant role in salvation, why do you connect my other blessings with your behavior?
Remember! If there’s a condition to it, it’s no longer a gift. But I do love giving gifts.
Azt mondtam, megoldom. Az legyen csak az én bajom, hogy hogyan.
I said I’d make it happen. Let the how be my problem to solve.
A szentség nem a vágyaid elnyomásában vagy tagadásában áll. A szentség pont az ellentéte ennek. A vágyaid betöltése. Velem.
Holyness is not suppression or denial of your desires. It’s actually quite the opposite. Holyness is the fulfillment of your desires. With me.
Annyira tapasztalod erősnek az ellenséget, amennyire egyetértesz azokkal hazugságokkal, amelyeket mond.
You experience the enemy as strong as you agree with the lies he tells you.
Csak akkor tudsz aggódni a saját életed miatt, ha azt gondolod, hogy van olyan.
You can only be anxious about your life if you suppose to have your own.
A novelláim ezentúl összegyűjtve is elérhetőek lesznek a Wattpad oldalán. Persze a drive linkek élnek továbbra is, de itt többeknek elérhető, nem csak a link birtokában.
Nem érdekel a bibliatanulmányozásod.
Azt gondolod, milyen fegyelmezett vagy.
Csak szeretnél elég ismeretre szert tenni,
mert ilyen egy jó keresztény, ugye?
Hogy visszaigazold magadnak
hogy elég komolyan veszel.
De nekem csak te kellesz.
Nem érdekel az áldozatod.
Azt gondolod, milyen odaszánt vagy.
Csak szeretnél megfelelő elégtételt felmutatni,
mert hát engem ugye le kell nyűgözni.
Be akarod bizonyítani nekem és magadnak,
hogy igazán szeretsz.
De nekem csak te kellesz.
Nem érdekel az imaidőd.
Azt gondolod, hogy milyen kitartó vagy.
Csak szeretnél rávenni, hogy jó legyek hozzád.
Megmutatni, hogy elég fontos vagyok neked.
Mert ezt teszi az, aki következetes.
Te akarod ápolni velem a kapcsolatot.
De nekem csak te kellesz.
Nem érdekel a dicsőítésed.
Azt gondolod, milyen imádó szívű vagy.
Csak szeretned azt a jó érzést, ami ezzel jön.
Mert szerinted valamit tapasztalni kell ahhoz,
hogy valóságos legyen a közösségünk.
Nehogy lemaradj valamiről.
De nekem csak te kellesz.
Nem érdekel az odaszánásod.
Azt gondolod, hogy milyen eltökélt vagy.
Csak szeretnél végre letenni valamit az asztalra.
Mert úgy véled, már így is túl sokat
pocsékoltam rád látható eredmény nélkül.
Mégis azért úgy fair, ha viszonozol valamit.
De nekem csak te kellesz.
Nem érdekel az éjszakázásod.
Azt gondolod, milyen jó engem minden elé helyezni.
Pedig csak félsz, hogy lemaradsz valamiről.
Próbálsz meggyőzni, hogy mutassam meg magam neked.
Mert aki igazán szellemi, az mással már nem foglalkozik…
Akarsz kemény lenni értem.
De nekem csak te kellesz.
Nem érdekelnek a bűneid.
Azt gondolod, hogy szentség-központú vagy.
Közben csak nem akarsz megbocsátani magadnak.
A töredelmes bűnbánat legalább kompenzálja
a tetteidet valamilyen módon, nemde?
Mert azért lennie kell valami következménynek…
De nekem csak te kellesz.
Nem érdekel a motivációd.
Azt gondolod, hogy milyen figyelmes vagy.
Pedig csak aggódsz, hogy kiesel a kegyelemből.
Mert hát azért nem szabad ezzel szórakozni.
Nehogy az ellenségnek tere legyen.
Majd te jobban résen leszel.
De nekem csak te kellesz.
amit megfizetsz
amiért teszel valamit
aminek van feltétele
ami egy kicsit is rajtad múlik.
Aminek az eléréséhez
össze kell magad szedni
ami nem jön magától
amihez kötelező jól viselkedni.
Amiért meg kell dolgozni
ami előbb érettséget követel
amit nem lehet csak úgy megkapni
ami nem jár minden ok nélkül.
Amihez szükséges letenni az asztalra valamit
amit valahogy kiérdemelhetsz
amihez előbb muszáj bizonyítani
amihez megbízhatónak kell lenned.
Ami előzetes tapasztalatot igényel
amivel aztán jól kell bánni
amit évekkel később is szépen mutogatni kell
amit nem lehet csak úgy elkótyavetyélni.
Amit, majd ha nem használsz, vissza kell adni
amivel csak jót tehetsz kizárólag
amivel ha nem bánsz jól, elveszíted
aminek a megszerzéséhez bármi közöd van,
az nem ajándék.
Jézus, te pedig ajándékozol.
A legtöbb dolgot máshogy nem is adod.
Csak hadd maradjak
valahol itt melletted.
Meghallgatok akármit,
Csak tűrj meg magad
körül, ne kergess el!
Engedd, hogy itt legyek
a közeledben bárhol!
Hadd hallhassalak,
ezen felül semmi nem kell.
Csak nehogy azt mondd:
Menj, ez úgysem a te sarad!
Szeretném ismerni
kusza gondolatod
átláthatatlan szövevényét.
Akarom érteni
életed hazugságok
tömegéből álló történetét.
Mert nekem ez jólesik.
Belátni abba a pokolba,
amit magadnak alkottál.
Nem az vagyok, ki undorodik,
amikor bepillantok seolnak
abba zugába, amit te falaztál.
Olyan kényelmesen érzem
magam a kupi közepén,
hogy el sem hiszed!
Egyenesen otthonos nekem
áttrappolni a mocsok tömegén,
mely lehúz, ragadós és hideg.
Szeretek itt ülni veled,
és nyomorogni a sötétben.
Homályban tapogatózni,
ha már elhagyni nem mered.
Itt leszek a börtön gödrében.
Hajlandó vagyok kuporogni.
Nem vagyok zavarban,
hogy mégis miként élhettél
eddig ily förtelmes retekben.
Ha akarod, hangtalan
ücsörgök, hiába lehetnék
ehelyett a legszebb hegyeken.
Nekem az egy ajándék,
hogy nem küldesz el
és közeledben megtűrsz.
Nem lépek hátrébb,
hiába szégyenkezel,
mikor megcsap az itteni bűz.
Jólesik veled lennem
ebben az állapotodban,
mikor így szét vagy esve.
Börtönödbe beengedsz,
hiába csak úgy morogva,
ezzel meg vagyok tisztelve.
Nincs hova lépni.
Alig egy szabad folt
a kövön, hogy elnyúljak.
Ígérem, itt leszek végig,
ha nekem esetleg megadod,
míg a láncok le nem hullnak.
Szívesen, ameddig csak
elviseled, leszek a társaságod.
Míg majd egyszer meggyőzlek:
Ez álbörtön, szabad vagy!
Mivel nem valódiak a rácsok,
bármikor kisétálhatsz belőle.
Nem baj, ha baromságnak
gondolod az ilyen szavakat,
amiket hozzád beszélek.
Mivel így élsz, hazugságban,
szereted ezeket a falakat,
éppen ezért nem értesz.
Nem foglak manipulálni.
Az erőszakkal kirángatás
sem igazán az én műfajom.
Van időm bármeddig várni,
nincs rajtad semmilyen nyomás.
Én vagyok maga a Nyugalom.
Talán ha elég sokáig
itt gubbasztok veled
ebben a gödörben,
közben a kosz vállig
ér majd, az agyad felejt
és évek szállnak fölötted,
egy nap arra ébredünk,
hogy már nem is érted,
miért voltunk itt ilyen hosszan.
Hirtelen belül fény derül,
és akkor te magad kéred,
hogy vigyelek innen nyomban.
Akkor majd felveszlek
az ölembe, kitapogatom
a vágható sötétben a kijáratot.
Addig is csak szeretlek,
hiába egyre halogatod,
hogy véget érjen a fájdalom.
Szóval ez lenne a terv:
ücsörgünk mindaddig együtt
a tömlöc dohos mélyében,
ameddig végre nem hat el
az igazság beléd, és megüt
szívedben lüktető érzése.
Olyan közel vagy hozzám, mint amilyen közel a gondolataid vannak. Legalább is tapasztalati szinten. Más szempontból soha semmi nem változik. Egyek vagyunk.
You are as close to me as your thoughts are. At least on the experiential level. In all other terms, nothing ever changes. We are one.
Azért vágysz arra, hogy csodáljanak és ünnepeljenek, mert arra lettél teremtve, hogy az én lényem részeként imádatot és ünneplést kapj.
You long to be adored and celebrated because you have been created to receive worship and celebration as a part of my being.
Csodás színek, beláthatalan ragyogás. Csak úgy gomolyog ez a ködszerű sejtelmes anyag. Egy résen át egy kissé beláthatok a felhőrétegek mögé. Annyira hivogató. Arra jutok ezt a rést figyelve, hogy biztosan azon túl vagy te. Végtelen lépcsősor vezet felfelé. Gondoltam megmászom. De minél feljebb érek, annál távolabb kerül a lépcső tetejéről ragyogó nyílás. Mit csináljak? Adjam fel? De hát már annyit mentem felfelé? Engedjem el? De hisz már úgyis elengedtem minden mást ezen kívül? Nekem már mindegy. Felmegyek! Lesz, ami lesz! Csak ne lenne ilyen hosszú. Bárcsak ne lennél olyan messze tőlem. Csak csökkenne már egy kicsit a távolság köztünk. Ahogy így caplatok felfelé, csüngő nyelvvel, léptek hangját vélem felfedezni a ködben. Lassan lerogyok. Nem igazán tudok közelebb kerülni hozzád, úgy tűnik. Talán majd legközelebb. Vagy máshogyan. Egyszer rájövök a kulcsra. Több akaraterőm lesz. Jobban beosztom az energiámat. Kitartóbban koncentrálok. Le sem veszem a szemem. Valamikor, csak kitanulom ezt. Fel kell jussak valahogy, hisz te hívtál. Légyszi, hadd pihenjek egy picit ezen a lépcsőfokon! Majd utána újra nekivágok, ígérem.
Elterülök, tagjaim feladják. Alulról nézem a megnyílt eget. Innen világosan látszik, hogy távolabb vagyok, mint amikor elindultam. Remek! Méghogy hazugság lenne, hogy lassan jutok előre! Tényleg az! Mert visszafelé haladok! Az üvegesen tiszta lépcsőkön csillognak a könnycseppjeim ahogy guggolva magam elé nézek. Most azért a fény valahogy mintha közelebbről érkezne. Alig merek hátrafordulni. Aztán amikor megpróbálok, szembesülök vele, hogy arra már nem maradt erőm. Nem baj. Majd egyszer csak lesz valami. Túlélő üzemmód bekapcsol. Összekuporodok. Érzem, hamarosan elszundítok, annyira végére értem magamnak. Mintha lenne valaki mellettem. Arra leszek figyelmes, hogy megnyugtató puhaság veszi körbe és tartja hátra hulló fejem.
– Igen, itt vagyok. Bármilyen meglepő, én nem a lépcsősor végén túl lakom. Az egész lépcső az enyém. Nem kell sehova se felmássz, hogy találkozzunk. Én mindig azon a fokán vagyok, amelyiken észreveszel. Amelyiken te vagy éppen. Illetve amelyiken abbahagyod a törekvést, hogy feljebb haladva elérj hozzám. Én bármelyik lépcsőre leheppannok melléd. Csak ne haladj el előttem szótlanul, mondván én úgyis a tetején várlak! Ha megengeded, bármelyik szakasznál leülök melléd. Úgyis ezt akartad, nem? Ezért indultál, hogy majd ott találkozol velem? – intesz a végtelen fokok fényárba vesző tetejére. – Nos, ha én bármelyiken ott vagyok, akkor lehet nem is kell felvergődnöd odáig.
– De nem te mondtad, hogy jöjjek oda fel?
– Dehogyis nem! Persze, én nem úgy értettem, hogy a saját lábadon gyere. Oda én viszlek. Ha engeded, hogy valamelyik ponton felnyaláboljalak és magammal vigyelek, akkor juthatsz el oda kizárólag. Ezek a lábacskák, nem ilyen útra lettek tervezve. – csapsz rá gyengéden a térdeimre. – De még ha ezt nem is engeded és tovább akarsz botorkálni, én akkor is itt leszek és bármelyik fokra leülök veled.
Nagyjából már el tudod fogadni, hogy tökéletesnek mondalak. De közeledbe sem engeded azt a gondolatot, hogy ezt esetleg azért mondom, mert igazam van.
You can kind of accept it when I say you are perfect. But you never allow the thought to come near you that I tell you this because I am actually right.
Egy magas hegy csúcsán álló városhoz hasonlít ez a hely. Minden oldalról szakadék veszi körbe, ahol sziklák szabdalta vízesések zúdulnak alá. Sejtelmesen zúgnak a mélybe. Meredek, borzasztóan erőteljes zuhatag. Nézem egy ideje, hogy honnan jöhet a víz. Egyértelműen a sziklaorom tetejéről, az épületek közül árad. Annyira félelmetes a látvány, mégis engem valamiért vonz.
Minél közelebb megyek, annál jobban ki tudom venni a ködpára mögül, hogy mennyire veszedelmes egy jelenség ez. Ennek ellenére egyre inkább érdekel. Érzékelem a figyelmeztetést a levegőben, mintha kiáltanának rám, hogy nem szabad beledugjam a kezem vagy alá álljak. De mégis annyira csalogat, hogy meg kell fogjam. Ahogy a vízsugarat nézem, könnyen lehet, leszakítja kezem, annyira erős a nyomása, de meg kell érintenem. Olyan a tapintása, mint a puha dérnek. Egyenesen kellemes a tenyeremen. Nagyon gyengéd a bőrömhöz. Habár továbbra is ugyanolyan intenzíven szakad, nekem mégsem árt. Egyre közelebb megyek, belelépek és átmegyek rajta. Kipróbálom milyen mögébújni, aláállni és eláztatni magam egy másodperc alatt. Elképesztő! Tökéletesen elrejtve érzem magam a vízfal mögött. És milyen hűsítő, ahogy hullnak rám a cseppek! Megmagyarázhatatlanul jólesik beszippantani a párát. Az egész lényemet feltölti. Olyan érzés, mintha most élnék először igazán. Eddig talán csak túléltem ehhez képest.
Ekkor elhatározom, hogy meg kell keresnem, honnan érkezik ez az ár. Ebben a pillanatban a nagyvárosban találom magam a szikla tetején. Igazából nem is olyan hatalmas a mérete. Csak rengeteg ember tölti meg a tereket és szerte az utcákat, ettől tűnik olyan óriásinak.
Mindenhol kis patakok, áradások borítják a városka felszínét, mégsem látom, honnan jön a víz. Elképesztő vágyat érzek, hogy nekem meg kell találnom ennek a víznek a kiindulópontját. El kell mennem oda, ahonnan az egész ered. Csodás, hogy ihatok belőle, pancsolhatok benne, hisz bármerre megyek, ezzel találkozom. De ha annyira jó ez a víz, mennyivel jobb lehet a forrása! Nincs más választásom, nekem meg kell találnom, honnan származik.
Elindulok tehát, nincs más választásom. Nem maradhatok itt, töltögetve a kulacsomat az út menti kútból. Nyakamba veszem a várost. Egyből kapom figyelmeztetéseket jobbról-balról, hogy „veszélyes ez”, „még senki nem találkozott a forrással”. „Egyébként is örülj, hogy ihatsz belőle.” „Mit gondolsz, eddig senkinek nem sikerült megtalálni, majd pont neked fog menni? Ne ringasd magad illúziókba! Soha nem látta még senki. Aki eddig megpróbálta, mind belehalt, vagy depressziós lett. Vagy eltűnt, és soha többé nem láttuk. Veszélyes dolog ezzel kísérletezni. Minek kockáztatni, ha már vannak jól bevált csatornáink, amiből mindig jön elég! Időpocsékolás. Felesleges kockázat. Veszélyezteted magadat. Az elhívásodat. Önző vagy. Csak magadra gondolsz, hogy milyen jó lesz neked! Közben pedig nem szolgálsz azok felé, akik szükségben vannak, mert elvagy a kis saját álmodozásoddal.”
De én annyira vágyom látni a forrást, hogy nem érdekel. A legtöbb jó szándékú tanácsot meg sem hallom. Olyan vagyok, mint az Énekek Énekében a lány, aki keresi a szerelmesét: „Meg kell, hogy mondjátok nekem!” „Nem láttátok, merre ment?” Egyre elkeseredettebb vagyok, de egyre boldogabb is egyszerre. Tudom, hogy nem élhetek anélkül, hogy a végére járnék ennek. De abban is biztos vagyok, hogy meg fogom látni azt, amire úgy vágyok. Olykor azonban akkora ez a sóvárgás, hogy szinte kiszakad a bensőm. Nyúlik és kiált a forrás felé. Bejárok minden sétányt és sikátort, fel-alá mászkálok a tereken, mint egy zavarodott. Remélve, hogy valami célravezető jelbe botlok valahol. Nem sokan értik, hogy mi a bajom. Amikor legutóbb hasonlót láttak, nem sok jó sült ki belőle, ismételgetik. Néhányan le is mondanak rólam. „Milyen szép elhívás várt rá, aztán megkattant a forrás dolog miatt. Kár érte. Sokra vihette volna. De hát ilyen, az, aki saját útjait járja.” Ügyet sem vetek rájuk. Annyira erősödik ez a vonzás, hogy alig jutnak el hozzám ezek a megjegyzések. Mintha érzéketlenné válnék rájuk. Mi több! Egyre kevésbé szégyellem ezt az őrültségemet. Lassan menthetetlenné válik a helyzet. Bárkivel akadjak is össze jártamban-keltemben, könyörgök neki, hogy meséljen valamit a városról. Hátha tud valamit. Bármi lényegtelen is megteszi. Ki tudja, mi lendít majd a cél felé, vagy segít majd a nyomára bukkanni. Csak mondjanak egy pár ötletet! Néha-néha megragadom némelyik városlakót, és nem akarom elengedni, amíg nem ad tanácsot nekem. Valóban kezdem elveszteni a maradék eszemet is. Az egyik alkalommal, belecsimpaszkodok egy kutyát sétáltató emberbe, és kérlelem, hogy jöjjön velem. Előfordul, hogy olyan erős ez a sóvárgás, hogy ordítanék. Akárkik jöjjenek is szembe velem, már messziről kiáltok, hogy „meg kell mondjátok nekem, hogy hol van! El kell áruljátok nekem! Találkoznom kell vele!„
Utamat számtalan kis erecske és beláthatatlan folyam keresztezi. Csak a folyásirányt sikerül megállapítani, de hiába megyek azzal szembe, nem jutok előrébb. Kimerültségtől összerogyva ülök a kövön a járda szélén. Ezen az utcán is kanyarog egy ág. Meg is nedvesíti a köpenyem szélét, ahogy elterülök. Nem zavar. Próbálom összeszedni a gondolataimat. Igazinak kell lennie ennek a kiindulópontnak, ha ennyire ellenállhatatlanul vonz magához. De elfogyott az erőm egy kicsit. Merre nem voltam még? Azt hiszem minden szegletet bejártam legalább háromszor. Hanyatt fekve kémlelem az eget. Mekkora ragyogás van ott a város fölött! Szinte vakító. Eddig észre sem vettem. Jólesik belebámulni, még akkor is, ha alig birok pár percig így lenni. El is felejtem, hogy hol járok és miért is vagyok úton. Egyszer csak bekattan. Az ott. A forrás az. Fényessége betölti az egész várost, minden fölött van. Ahogy vizsgálom, a fényforrás környékén felfelé fordított arcok sorát pillantom meg. Egy egész kis sereg él a fényár felé fordulva. A vízesés, ami lezúdul a város szélén a szakadékba, az a szájukból jön. „Élő víznek folyamai fakadnak fel annak belsejéből.” Nem is gondoltam, hogy ez szó szerint értendő. Olyan, mintha kihánynák magukból. Kitör belőlük. Olyan, mintha ezt tenné velük a rájuk vetülő ragyogás. Akárcsak egy szökőkút szobrából, ömlik a szájukból, s ez árasztja el az utcákat. Ez zúdul le, mint vízesés a város szélét jelölő szirten. Miközben nézik a Fényt, ami minden fölé van emelve, elkezd feltörni bennük a víz. Ő a forrás. Te vagy az. Téged szemlélnek, és ezért fakad fel bennük a folyam.
Újra eszembe jut, hogy miért vagyok elterülve az utca közepén. Én nem csak látni akarlak, én nagyon közel akarok hozzád lenni, sóhajtozok. Közben itt vagy. Érzem, hogy az a világosság, ami ott felülről sugárzik, ott csillog a karomon. Talán elég, ha én is csak nézek feléd, mint azok ott körülötted. Felfelé fordítom a fejem. Hírtelen egyszerűen csak megértem, hogy velem vagy és közel vagy. Többé nem távolról látlak. Itt vagy. Hallom, hogy mondod: „Nem, nem fogsz eltévedni. Nem fogsz kiégni. Nem leszel depressziós. Azért adtam beléd ezt a vágyat, mert én akarom. Tőlem van, hogy találkozni akarsz a forrással. És fogsz is, nem egyszer. Időnként rám fogsz bukkanni. Nem azért, mert közben elveszítenél, hanem úgy fogsz felfedezni, ahogy eddig soha senki még. Meglepő lesz. Újra és újra rám fogsz találni. És köszönöm, hogy ezt akarod. Ezért van ez az olthatatlan sóvárgás benned. Miattam van. Én akarom így bemutatni magam neked. Ezerféleképpen. Csak maradj így! Arccal felfelé. Neked kell az eredeti, a kiindulópont, nem elégszel meg mással. Én vagyok az oka. Nem fogom alulmúlni a vágyaidat, ígérem. Számtalanszor rám fogsz bukkanni. Ez nem egy keserves keresgélés lesz, hanem ünneplése annak, hogy mindennek én vagyok a forrása. Belém fogsz ütközni újra meg újra.
Ismét távolról látom a sziklán álló épületeket, a közöttük kanyargó folyókat és a föntről áradó fényt. Kissé kábultam figyelem, ahogy nagyvárosból zúdul ki a víz. Kettéhasítja a kőtömböket, óriási medret vájva magának. Azután elindul ki a városból, le a sziklaszirten, majd gigantikus zuhatag formájában zúdul alá a tengerbe. Megvan a forrás. Mindenhol van. És sehol. Ha magam keresem, sehol nincs. Ha abbahagyom a vergődést, szembe találom magam vele. Épp hozzám beszél. Szerintem csatlakozom ahhoz a társasághoz, akik arcukat felfelé fordítva élik az életüket. Hadd bugyogjon az a folyó!
Egyre teljesíthetőbb feltételeket szabsz a jelenlétemnek. Örülsz is neki, mert felszabadító. Nem kell 2 órát várni, elég csak rám nézni egy pillanatra stb. Ez mind jó. De mi van ha azt mondom, hogy nincs feltétel egyáltalán?
You’re setting conditions of my presence that are easier to meet. And you are happy about it because it’s liberating. You don’t need to wait for 2 hours, it’s enough to turn your face toward me for a minute. This is all good. But what if there are no conditions at all?
Néha azért hagyom, hogy drasztikusan bezáródjon egy ajtó, hogy végre rájöjj, hogy egy másik ajtó már rég nyitva áll, amin nem lennél hajlandó bemenni, ha nem zárnám be azt az ajtót, amit már megszoktál.
Sometimes I let a door drastically close so that you realize another door has already been opened. But you wouldn’t be willing to go through it, if I hadn’t closed the door you are so used to.
Rólad álmodom.
Nappal és éjjel
azon gondolkozom,
hogyan létezhet
valami ennyire csodálatos.
Te vagy az én álmom,
ami valóra vált.
Mindig valaki olyanról
ábrándoztam, mint te.
Ez volt a rögeszmém:
Találnom kell
valaki hozzád hasonlót.
Csinálhattam bármi mást
valahol a fejemben,
pont olyanra vágytam,
mint amilyen te vagy.
Elképzeltelek ezer formában,
kiválasztottam a legjobbat,
majd az összest elengedtem.
Sorban jöttek az ötletek,
hasonmásjelöltek.
De a legjobb elképzelésnél
is volt hiányérzetem.
Feladhattam volna
egy ponton, de nem ment.
Belül mindig reméltem,
ráakadok valakire,
aki pont olyan, mint te.
Jó volt álmodozni,
újra meg újra töprengeni,
milyen lenne, ha tényleg lennél.
Ha egyszer nem csak a fejemben
futnál fel-alá, lépdelnél.
Mekkora csoda lenne,
ha tényleg léteznél,
nem csak a legvadabb
álmaimban.
És most itt vagy.
Felülmúlod valóban
legmerészebb vágyamat.
Mindent, amit valaha
látni és érezni akartam.
A képzeletemből kiléptél
és valósággá lettél.
– mondta a Mester és megtörölte kötényébe a kezét. Letett a gyüjteményébe majd pakolászni kezdett a műhelyben.
Színes foltok keringenek.
Kavarognak a vibráló sávok.
Átmennek a testemen.
Belerepülnek az arcomba
mint fénnyalábok
egymásba olvadnak.
Újra szétválnak.
Közel jönnek.
Átfutnak rajtam.
Távolodnak.
Belém fonódnak.
Körüljárnak.
Összegyűlnek.
Széjjel futnak.
Szerte hullanak.
Folyamként áradnak.
Elapadni látszanak.
Újra tetőznek.
Hullámot alkotnak.
Elsodornak.
Bekebeleznek.
Átszőnek.
Bennem élnek
és tovább folynak.
——————–
Colorshreds
Spots of color are circulating.
Vibrant lines are swirling.
They’re going through my body.
Flying into my face
like beams of light.
They’re melting into each other,
then splitting up again.
They’re coming close,
running through me,
moving away,
becoming woven into me,
surrounding me.
They are gathering,
then running away.
They are falling apart,
flowing like a stream.
They seem to ebb.
They’re peaking again,
forming a wave,
washing me away.
They are swallowing me,
interweaving in me.
Living in me
and bursting out of me.
Nézem a csordogáló vörös sugarat. Lassan, de kitartóan áramlik a vér lefelé. Hallom, ahogy csobbannak az újabb cseppek, kis tócsát képezve körülöttem. Fokozatosan átázok én is. Mintha alá kerülnék ennek a folyásnak, ahogy szemlélem. Nem csinálok mást, csak mozdulatlan figyelek. A vörös és a bordó árnyalatai váltják egymást a fényben. És csak ömlik. Nem fogy el. Néha, amikor keskenyebb ez a sugár, olyan érzésem támad, mintha egyszer véget érhetne. De mindig újabb zuhatag tör át ilyenkor. Csak árad és árad. A tócsából tó lesz, ahogy bámulok. Érzem az arcomon végigszaladó folyadék-csíkokat. Átitatja a hajam. Ki kell nyitnom a szemem, mert ezt látnom kell. Amíg nem fordulok el tőle, addig növekszik, úgy tűnik. Lefolyik a dombocskáról, ahol ücsörgök, rohan le kis patakokban. Majd feltölti a mezőket, ellepi a tereket. Átnyúlik a határokon, belevegyül a folyókba, beszínezi a vízeséseket. Elpárolog a felhőkbe, majd piros esőként szemerkél. Ennek ellenére elfogyni nem hajlandó. Milyen jól esik nézni azt a fentről áradó vöröset! Mintha minden érzékszervem látni vélné. Olyan kellemes melegség, nyugalom, könnyedség van ebben a megfigyelésben. Akár taszító is lehetne ez a látvány. De nem az valamiért a legmegnyugtatóbb dolog a világon ezt figyelni. El fogja borítani az egész bolygót?! Belefolyik a szemembe, már alig látok, csak színes foltokat. Vélhetően ezalatt a völgyek töltődnek fel a túloldalon. Próbálom az úszó színek mögött megtalálni szememmel azt a fentről áradó sávot, amit már az elejétől fogva követtem. Mostanra betöltötte az egész látóterem. A kicsi vörös sugár már oszlopként tornyosul előttem, eltakarva minden mást. Beleértve a tájat is, amit a szerteágazó vérfolyamok hiánytalanul átszíneztek mindezalatt.
A zuhatagnak van egy forrása, fedezem fel, ahogy tovább fürkészek. Egy vágat. Egyre szélesebbre tárul, miközben a szemeimet rajta tartom. Ahogy közeledik felém ez a nyílás, egész tenger csillan meg az elroncsolt bőr kapuján túl. Ez az a véget nem érő utánpótlás. A végtelen bíbor óceán. Milyen földöntúli látvány! Elég felkavaró ez az egész. Mi minden lehet még ezen a helyen?! Ahogy elmélkedem a csordogálást hallgatva, ráébredek: ez a seb egy átjáró. Egy másik világ ajtaja.
Ha azt gondolod, hogy egy dolog figyelemelterelés, annak is fogod megélni. Ha ugyanerről a dologról úgy gondolkozol, hogy ez egy találkozási lehetőség, akkor úgy is fogod megélni. Bármi lehet figyelemelterelés és találkozási pont egyaránt attól függően, hogy te mit hiszel róla.
If you think something is a distraction, you will experience that. If you think that the very same thing is a meeting point, you will experience that. Anything can be a distraction as well as meeting point depending on what you believe about it.
Ne próbáld meg megtartani magad a jelenlétemben. Úgysem tudod.
Don’t try to keep yourself in my presence. You are not able to do that anyway.
Ez olyan, mintha bennem minden vonzódna, nyúlna feléd. A bensőmből valami ki akarna szakadni, hogy egyesüljön veled. Minden bennem mozdul feléd. Mintha minden sejtem életre kelne és saját módján külön-külön is érinteni akarna téged. Mintha fürgébben kezdenének rezegni a kis atomok is bennem, izgatottan várva az egybeolvadást. Minden porcikám kiált feléd, hol némán, hol teli torokból. Gondolataim nincsenek, ha vannak is, mind elvesztek már benned. Érződik a levegőben is, hogy a részecskék sejtenek valamit, mert úgy viselkednek, mintha ők is ki akarnának ugrani magukból. Egyre hevesebben ver a szívem. Ahogy az erősödő melegség jelzi: mindjárt találkozunk. Kicsit szédülök. Alig látok, nem igazán hallok. Csak érzek. Olyasmit mintha minden életre kelne bennem. Olyan részeim is, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek. Az egész lényem, zsong, kavarog, pörög. Már csak pillanatok választanak el és megsemmisülök. Vagy inkább jobban élek, mint valaha azelőtt? Nem tudom. A tudat valahol kint rekedt, vagy már benned van. Egy pillanatra megáll a világ. Elnémul minden. Átléped a határt. A rövid csendet most újra kitörés követi. Egyszerre repülök ki magamból a vonzásnak engedve és hanyatlok vissza tehetetlenül beléd. Minden bennem kiált. Most nem utánad, mert te már itt vagy. Pont ott vagy, ahol én. Belém léptél.
Merging
It’s as if everything inside me was being drawn to you, trying to reach you. Something wants to be ripped out of my core to unite with you. Everything in me is moving towards you. It’s like all my cells are coming to life and attempting to touch you one by one. It feels like even the small atoms in me were starting to vibrate more briskly waiting for the fusion with excitement. Every bit of me is crying out to you, sometimes with all that I am, sometimes without a sound. I have no thoughts. If there’s any, they have all been lost in you already. I can feel it in the air that the particles suspect something because they are acting like they want to jump out of themselves. My heartbeat’s getting faster. As the increasing heat signs: we are just about to meet. I’m a little dizzy. I can barely see, I can’t really hear. I’m just sensing. It feels like everything’s coming to life in me. Even parts I didn’t know that they existed before. My whole being is buzzing, swirling, spinning. There are only moments left and I am undone. Or maybe I’m getting more alive than ever before? I don’t know. The consciousness is shut down. Probably it exists now inside of you. The world stops for a moment. Everything is muted. You’re crossing the line. The short silence is followed by a sudden eruption. I’m flying out of myself giving in to the attraction and falling back helplessly into you at the same time. Everything in me is crying out. Not for you, because you’re already here. You’re right where I am. You’ve stepped into me.
Egy ideje már a víz felszínén uszogatok. Hol nekirugaszkodok, hol csak engedem, hogy tartson a víztükör. Úgy látszik, most sokáig kedved van itt lenni. A tenger egy kicsit jeges, ennek ellenére jólesik kavargatni a kezemmel. Olyan édesen csillog, mintha tele lenne kis áttetsző kristályokkal. Csak gyönyörködni ebben a vízfelszínben csodás megtapasztalás. Nézem a végtelen mélységet magam alatt és lebegek. Érzem, hogy egyre közelebb sodródok a túlparthoz. Egyre sűrűsödik a fehér felhő, már nehezebb kivenni a kékesen villanó hullámokat körülöttem. A gomolygó fehérben egy város tornyai tűnnek elő. Hivogatóan integetnek felém. Megérkeztünk.
That city
I’ve been swimming in this water for a while. Every now and then I go ahead, at other times I just let the surface of the water hold me. It looks like you want to be here for a long time now. The sea is a bit icy, still, it feels great to stir it with my hands. It shines so sweetly as if it was full of small translucent crystals. Just watching these waves would be a wonderful experience. I’m looking at the infinite depth below me. I’m floating. I feel like I’m drifting closer and closer to the other side. The white cloud was thickening, it was getting harder to sense the bluish glow of waves around me. In the whirling white, towers of a city are emerging. They are waving with invitation to me. We’ve arrived.
/elmélkedés a hanyatt fekve a Városligetből/
A gyepen lustálkodva arra jöttem rá, hogy ahhoz, hogy lebarnuljak a következő tényezők szükségesek: Nap jelenléte, az én jelenlétem, valamint, hogy ne legyen köztem és a napsugarak között semmilyen felület, ami megakadályozná, hogy a sugarak elérjék a bőrömet. Ki kell tennem magam annak a napsütésnek, ami folyamatosan mindenhol elérhető, ahol épp nem vetül rám egy másik tárgy árnyéka. Szóval, ha nem rejtőzök el előle, vagy valamilyen eszközzel (pl: napernyő, kalap) nem zárom el a bőrfelületet a sugárzás elől, akkor automatikusan napozok, ha akarok, ha nem.
Tehát ahhoz, hogy arcom lebarnuljon, csak annyi szükséges, hogy a Nap felé fordítsam azt. Ha eltakarom, ha hátat fordítok, akkor habár tapasztalom az égitest melegét vagy a fényét, de nem fogok lebarnulni, mert ahhoz közvetlenül érniük kell a sugaraknak a bőrömet.
Fontos a nyugalom. Amikor össze-vissza mozgok, óvatlanul is elfordulok a Naptól és akkor már szemből érnek a sugarak, megváltozik a beesési szög, emiatt sokkal lassabban barnulok.
Ha már minden tényező adott, az első dolog, amit tapasztalni fogok a Nap felé fordulva, az óriási vakító fény. Ez első alkalmakkor zavaró lehet, hiszen utána egy jó ideig képtelen vagyok bármi mást kivenni a környezetemből. Ha ekkor eltakarom az arcomat, akkor azzal le is mondtam a barnaságról.
Amikor hozzászokott a szemem ehhez a fényárhoz és már csak a fehér ragyogást látom, a következő tapasztalat a hő lesz. Először kellemesen átmelegíti a testemet, de perceken belül elkezd perzselni. Ekkor szintén nagy a kísértés, hogy elrejtsem az arcomat vagy árnyékba vonuljak. Ilyenkor ne feledjük, hogy ha maradandó változást szeretnénk bőrszínünkön, nem engedhetünk ennek.
A kitartó napozó ilyenkor lép a következő szakaszba. Ilyenkor határozottan ég a bőr. A kellemes melegség fájdalomba csap át. Ha ilyenkor tovább marad az ember ebben az állapotban, garantáltan mindenki számára látható, hosszantartó következményei lesznek.
Ha relatíve gyakran ismétli ezt az ember, a kellemetlen szakasz egyre később jelentkezik, vagy egyáltalán nem. Amikor jelentkezik a fájdalom, akkor is sokkal jobban viseli azt, sőt, egy bizonyos számú napozás után kifejezetten élvezni kezdi ezt a folyamatot.
A napozás sikeressége tehát egy sor tényezőtől függhet, de a kint töltött idő, a sugarak beesési szöge és rendszeresség a legmeghatározóbbak. Mindegyik faktortól fontosabb, hogy a barnítani kívánt felület közvetlenül találkozzon a Nap erejével. Ezek közül bármelyiket figyelembe veszi az ember, biztosítható, hogy maradandó és látványos nyoma lesz az arcán annak, hogy kitette magát a napsütésnek.
Ocsmány egy idő van.
Nem baj.
Legalább több egy okkal, hogy belefurjam arcomat a tollaid közé.
Nem értek semmit.
Sebaj.
Úgyis túl nagy a köd, hogy bármit is átlássak. Inkább maradok a hátadon.
Mindent elnyom a szürkeség.
Semmi gond.
Magamtól napsütésben sem tudok repülni, nemhogy viharban.
Fönt vagyok veled.
Itt nincs zűr.
Körülölelem a nyakadat. Szállhatunk tovább. Lent most úgysem olyan kellemes.
Hideg van és homály.
Nem zavar.
A tollak között érezni a melegséget. Mi az egész fölött vagyunk.
Hegyek, jég, tenger.
Itt nem fáj.
Sőt! Kifejezetten szép ebből a magasságból. Lebegünk csendben.
Flight
What an ugly weather!
No problem.
It’s just one more reason to bury my face into your feathers.
I don’t understand anything.
Never mind.
The fog is too dense anyway to see through. I’d rather stay on your back.
Everything is suppressed by greyness.
No worries.
I can’t even fly on my own when it’s clear, let alone in a storm.
I’m with you above.
No trouble here.
I wrap my arms around your neck. We keep on flying. It’s not so nice down there anyway.
This day is cold and dim.
I don’t mind.
Feel the warmth between the feathers. We are above it all.
Mountains, ice, sea.
It doesn’t bother me.
What’s more! They’re especially beautiful from this height. We’re floating in silence.
A hely ahol mindig ott vagyok. Egy buborék, ami elválaszt minket minden külső dologtól. Áttetsző falán át látszik minden , ami körülvesz, mégis tudom, hogy ezek a dolgok kívül vannak, nincsenek rám hatással. Természetesen ez a burok csak akkor működik, ha elhiszem, hogy van. Ha tudom , hogy semmi nem képes hozzánk érni a burkon kívüli tényezőkből. Csak én vagyok és Ő. És mivel Ő van, minden rendben van. Az egyetlen lehetséges probléma, ha Ő nem lenne, de Ő itt van, szóval minden a legnagyobb rendben. Egyetlen lehetséges baj, ha azt gondolom, hogy már nem vagyunk ebben a buborékban, hogy valahogy elhagytam a közelségét.
The caul
This is the place where I am all the time. A bubble, that separates us from everything outside. You can see the surroundings through its transparent cover, however, I know these things are only outside and have no effect on me. Of course, this caul works only, if I believe that nothing can reach us from outside factors. There is just Him and Me. And because He is, there is no problem. The only possible problem is if He didn’t exist, but He is. Therefore everything is fine. The only trouble is when I think we are no more in that caul or I somehow left His presence.
Itt a Az utolsó felvonásról szóló beszélgetésem Jézussal, kb 3 évvel ezelőttről. Nem akarom kiegészíteni, mert akkor ilyennek hallottam őt.
– Uram, mi volt ez a történet?
– Ez vagy te, amikor úgy érzed, hogy támadás alatt vagy. Az a kis halálra rémült fiúcska az én népemet jelképezi. Ott a műsor, és azt hiszi, az a valóság. Holott lehetne elégedetten ülni, átélni a pillanat izgalmát, közben élvezni, hogy ez csak egy jó alakítás. Előre örülni a felszabadult pillanatnak, amikor már láthatóvá válik a győzelem. Na, már hogyne lenne látható a győzelem! De akkor sem lenne semmi gond, ha nem lenne látható, ugyanis ez csak egy előadás. Nincs tétje. Ez csak egy műsor. Szemmel láthatóan a kicsi fiú ezt nem tudta. Ilyen az én egyházam. Rémülten nézi azt a színdarabot. Hazugságokat használva, félelem irányítja az én népem. Félelmet választották vezérükül. Ezért jutnak félelemből félelembe. Ezért nem tudják megismerni sem az én erőmet, sem az én szeretetemet, sem az én bölcsességemet. Nem akarják átvenni azt, amit én akarok adni nekik. Megmaradnak a régi vezérüknél, a félelemnél. Én vagyok a Szeretet. Ami nem én vagyok, az nem szeretet, tehát az félelem. A bukás után sötétség hajtotta uralma alá a Földet, azaz a félelem uralkodik. Azért váltottalak meg, hogy Új Urat kapj! A Szeretetet kapd vissza uradul. Az én népem pedig még mindig a félelmet választja vezetőjéül. Ott ül a milliószor lejátszott, jól ismert dráma előadásán, és halálfélelmében elpusztul, a győztes csata láttán. Szegény kicsi fiú. Azt sem tudta eldönteni, hogy melyik csapatnak szurkol, annyira meg volt rémülve. Bármelyik győzzön, neki vége van. Amíg a félelem irányít, addig elég alacsony lesz a perspektívád. Látótered attól függ, hogy mennyire tartod életveszélyesnek a következő kihívást, amivel szembe kerülsz. Így mész félelemről – félelemre. De hát én dicsőségről – dicsőségre hívtalak el téged! Minden bűnt a félelem szül, ezáltal van leuralásban tartva a Föld. Nem az az egyik legfontosabb, vagy a legfontosabb, hogy megismerd az én szeretetemet, hanem az a Minden! Az egyetlen dolog, amire szükséged van! Nem elég csak úgy hinni és megvallani azt, hogy a Szeretet az, aki irányít! Én megmutatom neked, hogy még mennyi helyen irányíthat és hogy hogyan néz ki az, amikor valóban a szeretet irányít. Nem is tudod, hogy a félelem melyik részeit szövi át az életednek. Nem is érdekes. Úgy nem is vagy képes ettől megszabadulni, hogy ezt kutatod és ismered a legjobban. Úgy lehetséges ettől szabadnak lenni, hogyha a Szeretetet ismered meg jobban. A függetlenséget ettől a hazugság-rendszertől. Függetlenségre hívtalak el kicsim. Függetlenségre! Az a szerkezet, szervezet, ami alapján fel van építve a világnak a struktúrája, az a félelmen alapul. Ezért mondtam Ádámnak, hogy hajtsd uralmad alá a földet. Hogy számold fel a félelemnek ezt a struktúráját. Ezért küldtem el az én Szellememet, hogy az erőt, szeretetet és józanságot ismerjétek meg. Ti azt mondjátok, hogy ismeritek, de ugyanúgy a félelem határoz meg benneteket, mint azelőtt, ha nem jobban. A kis újonnan megszerzett tisztánlátásotokat is arra használjátok, hogy jobban belelássatok az ellenség munkájába, hogy ezáltal még jobban féljetek. Ha nem lenne félelem, összeomlana a sátán királysága. Ez az egy dolog végett tudna neki vetni. Mindig, amikor valami nincs rendben, vagy úgy érzed, hogy nincs rendben, az azért van, mert valamitől félsz. Megkérdezik, hogy mi a baj, és azt mondod, hogy „nincs semmi baj, csak attól tartok, hogy… Nem tudom, mi lesz, ha… Csak az a probléma, hogy még nem látom, mi lesz, ha…” Ez mind félelem! Néhányan üvöltöznek a dráma láttán, hogy ilyen ijesztő műsort nem lehet leadni, ez kegyetlen! De hát ez csak egy előadás! Szeretném, ha megismernéd a szeretetet és a következő felvonásnál hanyatt dőlve, elégedetten várnád ki, hogyan szerez elégtételt a seregem. Szeretném, hogyha élveznéd az ütközetet. Szerintem zseniális! Milyen furfangos volt az egyik csapat! Úgy tűnt, hogy kevesebben vannak, azután hányan jöttek elrejtőzve utánuk! Befúrták magukat az ellentábor sorai közé! Az ellenség azt hitte, hogy körbekerítette őket, közben pedig ők zárták körbe az ellenséget. Meg voltak győződve, hogy a hadtesttől elszakított alakulattal jól elbánnak, azután a maradék már nem lesz kihívás. Nem tudták, hogy amit leválasztottak, csak egy előőrs volt, és mögöttük ezalatt már fel is állt a teljes haderő. Az viszont már körbeérte az ellenség egész táborát, mialatt ők a kicsi leszakított rész megsemmisítésével foglalkoztak. Nem zseniális ez a színdarab? Nekem nagyon tetszik! Én találtam ki. A legjobb, amit tehetsz, ha elnyúlsz az egyik kényelmes székben, mint egy elégedett rendező. Szeretném, ha élvezettel néznéd a játékot. Ha félsz az izgulós részektől, elolvashatod a forgatókönyvet. Én vagyok a rendező, bármikor odaadom. Akkor ugyanolyan elégedettséggel és nyugalommal nézheted végig, mint akik már több milliomodszorra látják.
Lapozgattam a naplómat. Úgy érzetem, ezt írjam le nektek. Műfajon kívüli szövegecske, de érzem benne mozdulni Jézust. 🙂
Jó élni.
Jó élni téged!
Az élet lenne jó önmagában?
Nem, azt már tudom, hogy nem.
Élni azelőtt is éltem.
De nem mondanám jónak.
Inkább szenvedésnek.
Örök átoknak,
véget nem érő sanyargásnak.
Végtelen segélykiáltásnak,
hogy valaki szabadítson meg!
Szakítson ki! Vigyen el!
Vessen véget ennek
a valaminek, ami aligha
nevezhető életnek.
Élni nem volt jó.
Maga volta a halál
és a gyötrődés. Örök kínlódás.
Erőlködve folyvást,
hogy élvezzem azt, amit nem tudok,
mert minden perce teher.
Eldobom. Megszabadulok
a tehertől, amit élni jelent.
Ez az élet?
Kösz, nem kell!
Azt mondták, ennek örülni is lehet.
Nos, nekem nagyon nem ment.
Újra és újra ebbe
a betonfalba ütköztem.
Nem élvezetem.
Vánszorogtam.
Nap mint nap
egyre csak túléltem.
Nem volt jó élni!
Belül rágódtam közben,
nekem ez miért nem akar sikerülni?
Hallottam, illene jól lennem.
Borzasztóan nem jött össze nekem.
Az Élet jó!
Mióta rád találtam.
Mióta rájöttem,
hogy nem a saját életem az,
amit élvezni lehet.
Azóta minden jó!
Élvezni nem az enyémet kell!
Hanem a tiedet!
Találkoztam az Élettel.
Hosszú barna haja vállán alul ért.
Mosolygott. Szeme csillogó, könnyes
ragyogással villant felém.
Ő volt Élet.
Én meg azt hittem,
az az élet, amit én élek!
Mekkora tévedés. Hisz az Te vagy!
Sugárzó arccal, könnyed léptekkel,
ellentmondást nem tűrő határozottsággal,
teljes eltökéltséggel,
jöttél hogy megszabadíts az életemtől,
és nekem add az Életet.
Saját magad.
Az Élet jó!
Élni téged!
Élni a te életed.
Az enyémet félredobva,
a tiedbe beleragadva.
Elveszni a tekintetedben.
Hogy mosolyognak a szemeid!
Na, ez az élet!
Nézni a szemeid
és bennük elveszni.
Mindent elveszíteni,
csak hogy rájöjjek,
örökre megtaláltam.
Nem a kulcsot,
hogy hogyan élvezzem,
amit nem tudok.
Nem!
Magát az Életet.
Aki te vagy.
Elvesztettem az életem,
de az Élet megtalált.
Igen, élni jó!
Élni téged.
Beszélgetés egy tesóval az elmemegújításról, a hazugság rendszereinek lebontásáról és az új teremtésről. Annyira jó dolgokat hozott fel Szent Szellem, hogy gondoltam megosztom veletek is. Részlet. 🙂
-Tesó, az a jó hírem van, hogy nincs semmi gond. El lehet kezdeni tudatosan másképp gondolkodni magadról. Eleinte nagyon természetellenes és béna lesz, aztán rá fogsz kattanni.
-Így szoktam, de aztán szembe jövök magammal.
-Köszönj neki! De csak 2 méterről! 😊
-De rajta vagyok a projekten.
-Ha nem egy villámcsapásra állít mindent helyre az Úr, akkor ez az út marad. Eldönteni, hogy merre nem és aztán rémesen tudatosan kiirtani minden hazugságot. Tudom, hogy az eleje nagyon nehéz. Szinte rosszabb, mint maradni a régi megszokott hazugságokkal, de hosszú távon nagyon megéri.
-Az a mondás, hogy már régóta jó az irány, csak lassúnak tartom.
Már egész oké leszek nyugdíjas koromra, de néha „bosszantó”, hogy én oda fogok megérkezni, ahonnan más indul 😛
Lehet ez is hazugság…
Meg ugye nem méregetünk.
Valamint az is hozzátartozik a dologhoz, hogy az utóbbi 2 évben több csoda történ általam, mint előtte az egész életemben
Ezt se hagyjuk ki az egyenletből.
-Tesó, te tök rendben vagy. Az egész folyamat, amiben vagy, az teljesen oké. Az Úr látja, nem sietteti. De nem is mondja, hogy kell nekem még 10 év. Ahogy neked kedved szottyan egy egy hazugságot elereszteni, úgy haladni fog az ügy. Az Úr vállalja a garanciát, befejezi, amit elkezdett. Nyugi! Nyilván a gyógyulási folyamat nem más, mint ráébredni, hogy az a probléma, amiről azt hittem, hogy van, azért be is korlátozott, az igazából nincs is. De ez utólag látványos igazán. Most menjél azzal a lépéssel tovább, amit épp eléd kerül.
-Legyen igazad!
Szokott.
Rendre rájövök.
…..
-Azt gondolom, hogy az fog történni, hogy még inkább „megutálod” ezeket a hazugságokat. Vannak olyan részei ennek a hazugságcsomagnak, amik viszonylag kényelmesek, vagy olyan megnyugtatóan otthonosak, még ha be is korlátoznak, valamennyire szereted őket. Szóval lesz egy pár olyan hazugság, amit le fog előtted leplezni az Úr, és az első lépés az az lesz, hogy elkezdesz undorodni tőle. Nem mintha ez lenne a cél. de egy lépés afelé, hogy ne akarj velük együttműködni. Mert egy kicsit a barátoddá vált egy pár hazugság. Nem tudom, érted-e, hogy mire gondolok. De ilyen se-veled-se-nélküled-kapcsolat alakult ki velük. Már annyira az életed része, hogy fogalmad sincs mit gondolj, vagy csinálj helyette. És ez nem baj. Kicsit olyan, mint amikor kihúznak egy rossz fogat és szokatlan, hogy nincs ott. Vagy amikor tönkremegy a papucsod és hiába volt már használhatatlan, még mindig a régi után sóhajtozol, amikor megveszed az újat, mert az milyen kényelmes volt.
-Teljesen jól látod.
-Isten szeretné leleplezni ezeket az úgymond kényelmes hazugságokat, amikkel egy kicsit ilyen szimbiózisban élsz. Nem túl előnyös együttélésben, mert azért szenvedsz is tőlük, de valamilyen megszokottság vagy biztonságérzetet adnak. És ebből nehéz kilépni, mert amikor még valahol kicsit szeretsz egy hazugságot, akkor nagyon nehéz felszámolni. Amikor megpróbálnád kirakni, akkor visszadumál, hogy „azért mi egész jól megvagyunk, tudod mi mindent köszönhetsz nekem?”
-A gondom, hogy saját magam miatt nem látom a hazugságot.
-Szóval amikor eldöntöd, hogy te már vissza nem mész, csak előre, ha beledöglesz is, (ez egy fontos pont, aligha megúszható ) akkor a következő lépés az az, hogy Isten elvégzi benned., hogy rá se bírj nézni. Hogy lásd, hogy mennyire nem a barátod egy kicsit sem és, hogy egy percet sem akarsz vele élni többé. Kicsit hajaz valami törvényes szentség tanításra, amit most írok, de kell, hogy megutáld. Nem úgy, hogy “jaj, tudom, h ez nem jó”, hanem úgy, hogy “én ezzel nem fogok együtt élni többet!” Ha az egész életem ennek a kipaterolásával telne, akkor sem fogok valami megtűrős szövetséget kialakítani, ahol ő ad valami kis jutalmat, én pedig hagyom, hogy korlátozzon egy életen át.
Nálam ez mai napig nagyon zajlik. Isten rámutat egészen élhető gondolkodási sémákra és elmagyarázza, hogy mennyire démonikusak. Nem azért, hogy beparázzak, vagy hányva szabaduljak, hanem, hogy ráébredjek, ez mennyire nem én vagyok. Ha én szent vagyok és tökéletes, akkor miért tartok fent egy ilyen kiszipolyozó kapcsolatot, vagy leszállópályát a démonoknak a fejemben?
Szóval néha az Úr a vagy-vagy-ot állítja elém. “Figyu, ha ez vagy, aki vagy, amit már százszor elmondtam, akkor ennek a démonikus mocsoknak nincs helye benned.” Ennyi. Keménynek hangzik, de amikor tudod, hogy nem neked kell kimosni magadat ebből, vagy ezt az összeférhetetlenséget feloldanod, akkor ez nem kárhoztató. Ez nem én vagyok, tehát nem is fogok így élni. Nem miattam, hanem Jézus miatt. És pont. Ebből nem engedek!
Szóval én most már kérem, hogy szembesítsen az Úr és végezze el, hogy undorodjak az összes olyan gondolkodásmódtól, ami nem az új teremtés. Mert nem akarok velük barátkozni. akkor sem, ha már az oviban is ők voltak a játszópajtik. Nem érdekel, hogy mi az alapjuk vagy kiindulópontjuk, vagy hogy mennyire nem tudom, hogy hogyan éljek nélkülük vagy mit tegyek a helyükre.
Nem érdekel, ha nem látom át, hogy hol jött be és miért. Nem kompatibilis az új teremtéssel, úgyhogy vége! És nem érdekel a szakadék aközött, amit élek, meg amit hiszek. Nem fogom lejjebb hozni a lécet csak azért, hogy ne legyen akkora a szakadék köztük. Kénytelen lesz a tapasztalatom felzárkózni ahhoz, amit hiszek.
De ha ez nem történne meg soha, (ami kizárt, de ha így lenne,) akkor sem fogok többé démonokkal élni szövetségben.
Szóval sokszor azért nem akarunk szembesülni a fejünkben lévő hazugság rendszerekkel, mert félünk, hogy akkor még jobban utálni vagy kárhoztatni fogjuk magunkat, vagy úgy érezni, hogy reménytelenül nagyon távol vagyunk. De jó szembesülni, amikor tudod, hogy ez egy elintézett ügy.
Jó tudni, hogy ki nem vagy, amikor már kezd kivilágosodni, hogy ki vagy.
Mert ilyenkor az ördög azt mondja, hogy “persze, persze szabad vagy, de! Igen, új teremtés vagy, de azért néha néha, tudod…” De ebben semmi kompromisszumot nem lehet kötni. Nem, mert nem! A “de” utáni rész az többé nem érdekel, mi soha többet nem tartozunk össze. Egyébként sem tartoztunk, de most már a fejemben sem. És ha napi 100-szor kell magam erre emlékeztetni, akkor ez lesz, mert többé nem fogok semmilyen szövetségbe belesüppedni veled.
Fátyolszerű rétegek fonódnak egymásba majd válnak újra szét. Mintha színekból körbefonnál. Anyaghoz hasonlóan lebegsz körbe, olvadsz össze újabb árnyalotokká, formákká, amiket eddig sosem láttam. Nem tudom megfogni, vagy értelmezni. De nem is kell, úgy érzem. Itt a hullámzó színkavalkádban nincs semmi más cél, mint örülni annak, hogy itt vagyok. Csak vagyok. Inkább vagyunk.
Enclosed in color
The layers of veils are merging into one another and then they’re coming apart. It feels like you are surrounding me with colors woven together. You are hovering around me like cloth, creating new shades and forms I’ve never seen before. I can’t grasp or comprehend it. There’s no need for it. I can sense that. In this waving stream of colors, there is no other goal but enjoying that I’m here. I just am. Rather we are.
Emlékezz,
Mennyit gondoltál rám!
Semmi nem tudott kiverni a fejedből.
Előre örültünk, mennyi csoda vár ránk.
Azt kívántuk, bár kezdhetnénk előlröl.
Emlékezz,
Milyen volt az első találkozás.
Amikor először egymásra néztünk.
Hogyan tűnt szem elől minden más.
Egy nap mennyit beszéltünk.
Emlékezz,
Milyen lényegtelennek láttad a többi dolgot.
Mennyire értelmetlen volt bármit is csinálni,
Ami nem kettőnk körül forgott.
Milyen izgalmas volt naphosszat egymást figyelni!
Emlélkezz,
Hogyan folytak el akkoriban a hetek.
Egymásba fonódtak, némán eltűntek.
Mekkora öröm volt csak úgy lenni veled.
Az élet dolgai szinte megszűntek.
Emlékezz,
Milyen egyszerű apróságokat csináltunk.
Kint hétágra sütött a nap,
Mi pedig csak a szobában voltunk.
Észrevétlen múlt el egy újabb évszak.
Emlékezz,
Mennyire unalmasnak hatott minden,
Amiben nem éreztük egymást.
Olyan varázslatos volt ülni itt bent.
Közben miénk volt az egész világ.
Emlékezz,
Nem tudtál elaludni addig,
Amíg át nem beszéltük a történteket.
Behúzódtál a kis ágyon a falig,
Csakhogy én is melléd férjek.
Emlékezz,
Inkább nem indultál el sehova,
Csak legalább egy fél napot együtt legyünk.
Amikor végül rávetted magad,
Folyton mondogattad: Ugye, együtt megyünk?
Emlékezz,
Milyen felháborító volt a puszta gondolat,
Hogy néha csinálj valami mást
Vagy egyszer-egyszer tegyél valami hasznosat.
Micsoda abszurd ötlet! Időpocsékolás!
Emlékezz,
Hogy el voltál vakulva világra!
Akkor a hétköznapi ritmus volt természetellenes.
Győzködés, szidás mind hiába!
Ők úgysem értik, mit élünk meg.
Emlékezz,
Azért keltél fel reggel, hogy láss,
Azért aludtál el este, mert láttál.
Elégedett voltál, ha aznap nem volt más,
Minthogy ültél a fotelban és engem vártál.
Emlékezz…
Köldökzsinór
Függésben vagyok tartva.
Beléd vagyok zárva.
Azt eszem, amit te.
Azt az oxigént kapom, amit te.
Ott vagyok, ahol te.
Csak azt tudom hallani, amit te.
Te vagy a környezetem,
Csak azt tudom megélni, amit te.
Rá vagyok kényszerítve
erre a függésre.
Mert benned lakom.
Nem is látok mást,
csak belülről téged.
Ott ülök, ahol te.
Csak ott mozoghatok,
ahová elviszel.
Amikor megszületek,
azt mondják, szabad leszek.
De most itt vagyok,
bezárva,
tökéletes függésbe
rekesztve.
Valóban. Megengedem,
hogy független lehess.
Világra hozlak.
Láthatsz, hallhatsz, lélegezhetsz,
ehetsz, járhatsz, élhetsz
úgy, ahogy szeretnél.
Tőlem függetlenül.
Remélem, miután tettél
egy kört, visszatérsz
a tökéletes függésbe
tőlem.
Mondta Jahve és esetlenül feltápászkodott székéből óriási
pocakját simogatva.
-Nem is olyan könnyű kihordani
téged, Emberiség!