Ha írnék neked levelet,
inkább írnék szerelmes verset,
mint bármi mást. Egyébnek úgysincs értelme.
Úgyis ismered az összes problémát.
Testközelből nézel végig minden ballépést.
Valamennyi hazugságot átélsz,
amit csak a fejembe engedek.
Bennem mozognak a tagjaid,
ahogy botorkálok, bénázgatok.
Mit is írhatnék neked? Úgyis tudod…
Senki sem kavar fel úgy, mint te.
Senki zavar meg annyira, mint te.
Senki nem tör össze úgy, mint te.
Senki sem repít olyan magasra,
senki sem vonz olyan mélyre.
Senki sem hoz ki úgy önmagamból
Senki sem tesz annyira izgatottá,
és senki nem nyugtat meg úgy, mint te.
Mit írhatnék neked? Úgyis tudod…
Te vagy az, akire vágyok
amikor egyedül, üresen várok.
Te vagy az anyag minden tárgy mögött.
Te vagy a nyugalom a csend mögött.
Te vagy az öröm a nevetés mögött.
Te vagy a tánc a mozdulat mögött.
Mit mondhatnék neked?
Úgyis ismersz minden érzésemet.
Te vagy az, akit kíván az összes
kicsi sejt bennem. Kiáltva utánad.
Te vagy az, akit nem látni olyan, mint haldokolni.
Nem hallani olyan, mint eltemetve sínylődni.
Nem érezni olyan, mint kongó edénynek lenni.
Kegyetlen. Elviselhetetlen.
Kimondhatatlanul üres.
Te vagy a hang a dallamban.
A tinta a tollamban. Az íz a ételben.
A gyengédség az érintésben.
Látod, ez a vers végtelen..
Mindent elmondhatok szépen sorban,
amit te mind jobban tudsz, mint én.
Mégis olyan nagy szabadság leírni.
Olyan jólesik kimondani.
Kiengedni magamból a sorokat
mint valami régen fogvatartott madarat.
Engedni, hogy tovaszálljon,
ahogy és amerre csak akar…