Jó élni téged!
Az élet lenne jó önmagában?
Nem, azt már tudom, hogy nem.
Élni azelőtt is éltem.
De nem mondanám jónak.
Inkább szenvedésnek.
Örök átoknak,
véget nem érő sanyargásnak.
Végtelen segélykiáltásnak,
hogy valaki szabadítson meg!
Szakítson ki! Vigyen el!
Vessen véget ennek
a valaminek, ami aligha
nevezhető életnek.
Élni nem volt jó.
Maga volta a halál
és a gyötrődés. Örök kínlódás.
Erőlködve folyvást,
hogy élvezzem azt, amit nem tudok,
mert minden perce teher.
Eldobom. Megszabadulok
a tehertől, amit élni jelent.
Ez az élet?
Kösz, nem kell!
Azt mondták, ennek örülni is lehet.
Nos, nekem nagyon nem ment.
Újra és újra ebbe
a betonfalba ütköztem.
Nem élvezetem.
Vánszorogtam.
Nap mint nap
egyre csak túléltem.
Nem volt jó élni!
Belül rágódtam közben,
nekem ez miért nem akar sikerülni?
Hallottam, illene jól lennem.
Borzasztóan nem jött össze nekem.
Az Élet jó!
Mióta rád találtam.
Mióta rájöttem,
hogy nem a saját életem az,
amit élvezni lehet.
Azóta minden jó!
Élvezni nem az enyémet kell!
Hanem a tiedet!
Találkoztam az Élettel.
Hosszú barna haja vállán alul ért.
Mosolygott. Szeme csillogó, könnyes
ragyogással villant felém.
Ő volt Élet.
Én meg azt hittem,
az az élet, amit én élek!
Mekkora tévedés. Hisz az Te vagy!
Sugárzó arccal, könnyed léptekkel,
ellentmondást nem tűrő határozottsággal,
teljes eltökéltséggel,
jöttél hogy megszabadíts az életemtől,
és nekem add az Életet.
Saját magad.
Az Élet jó!
Élni téged!
Élni a te életed.
Az enyémet félredobva,
a tiedbe beleragadva.
Elveszni a tekintetedben.
Hogy mosolyognak a szemeid!
Na, ez az élet!
Nézni a szemeid
és bennük elveszni.
Mindent elveszíteni,
csak hogy rájöjjek,
örökre megtaláltam.
Nem a kulcsot,
hogy hogyan élvezzem,
amit nem tudok.
Nem!
Magát az Életet.
Aki te vagy.
Elvesztettem az életem,
de az Élet megtalált.
Igen, élni jó!
Élni téged.