Az első imádat

„Méltó, méltó, méltó!
Az egész imádatomra.
Minden dicséretre.
Az összes szeretetemre.
A teljes megbecsülésemre.
Szent, szent, szent!
Gyönyörű és hibátlan.
Minden tekintetben kiváló!
Szép és lenyűgöző!
Nincs hozzád fogható!
Legapróbb részleteiben is elbűvölő.
Senki nincs olyan, mint te!
Bizony, jogosan szeretnek téged!”
– Énekli a Teremtő, kezében valami
agyagszerű masszán pepecselve. –
„Tökéletesebb vagy, mint bármi,
amit eddig valaha láttam!
Fantasztikus. Igen, magával ragadó!
Minden kis porcikádban isteni!
Annyira jól sikerültél!
Nincs benned a sötétség árnyéka sem.
Te vagy az, akinek joga van
szívem teljes rajongásához.
Valaki, aki egy pillantásával rabul ejt,
és az összes szempontból csodálatos.”
– Majd kötényébe törli sáros ujjait az Alkotó,
és dúdolászva teszi le maga elé remekművét. –
„Legyen a neved ember!
Mert pont olyan vagy, mint én.”