A leghalványabb képzelet rólad fényévekkel valódibb,
mint a toll, amivel betűket vetek.
Szeretnék írni. Rengeteget.
Sok olyan szerelemtől, csodálattól áradó sort,
ami valamit láttat a Valóságból.
Újra és újra nekifutok. Nem csalódok.
Nem. Előre tudtam, hogy téged leírni nem tudlak.
Még csak Rólad írni sem.
Vagy megmutatod magad
a betűk között, vagy azok maradnak puszta szavak,
melyek sírnak hiányodtól,
és ezzel állítanak emléket annak,
hogy mennyire üres bármi is nélküled.
Talán minden téged jelent ki.
Az egész teremtett világ.
A rossz elmondja, milyen nem vagy,
a jó elmondja milyen vagy.
Körülnézek, és meglátom
tökéletesen körülírva a Valóságot.
Ez vagy Te!
Minden, ami előttem van, Te vagy.
Milyen badarság is azt kérni, hogy lássalak!
Lehet Téged nem látni?
Van olyan dolog, ami nem Te vagy?
Vagy nem írja le milyen vagy,
azáltal, hogy bemutatja, milyen nem vagy?
Kérem, hogy szemlélhessem az arcod.
De lehet-e nem a tekintetedet nézni?
Van-e bármi is, ami nem a Te arcod?
Lehet-e valamit fürkészni, és nem felfedezni benne,
hogy ez nem más,
mint a szemed tükrében felvillanó képmás?
Keressük az arcodat, de vajon megtaláljuk-e?
Vagy annyira keressük,
hogy újra és újra elmegyünk mellette?
Pedig az a kedves szempár tükröződik minden apró tárgyban:
fában, virágban, bodobácsban,
amit nap mint nap figyelmen kívül hagyok.
Van-e olyan hely, ahol nem vagy?
Van- e olyan dolog, ami nem Te vagy?
Nincs. Egészen biztosan.
Mégis milyen ritkán látlak!
Mert ahelyett, hogy néznélek, kereslek.
Miközben kereslek, minduntalan elmegyek melletted.
Pedig a mosolygó szemeid folyton fel-felcsillannak,
ahogy az erdő előtt megyek.
Például, amikor suhanok az úton,
és a fény a jégbe fagyott fákon sorra megvillan.
Ha nézem.
Ha nézem, akkor látom.
Ha látom, akkor csodálom.
Ha csodálom, akkor élvezem.
Ha élvezem, akkor az enyém.
Ennyire egyszerű lennél?
Csak nézni kell és látunk?
Csak hallgatni és hallunk?
„Akinek van szeme, látja,
akinek van füle, hallja.”
Akkor nem is az a kérdés, hogy hogyan?
Szinte csipkelődve odaveted:
„Csak akinek nincs füle, az nem hallja.
Csak akinek nincs szeme, az nem látja.”
Süketek és vakok vagyunk?
Akinek nincs füle a hallásra és szeme a látásra?
Látván látni, hallván hallani és nem érteni?
Ez az átok!
Az érzékelésünk kapujában áll a kerub,
őrizve a gyönyörök kertjét
és benne az Élet Fáját.
Vakok és süketek nem élvezhetik azt.
Nem is képesek rá.
Vissza Édenbe, a gyönyörök kertjébe!
Látni, hallani, érezni, ízlelni, átélni, elmerülni,
úszni, feloldódni, hallván hallani és érteni,
látni, nézni, szemlélni, csodálni.
Itt lakom. Ez az otthonom!
A bárhol!
Éden ott van, ahol Te vagy.
És mivel nincs, ahol nem Te vagy,
ezért akaratlan Éden kellős közepén találom magam.
Bármikor, amikor nézek és látok,
amikor figyelek és hallok.
Nem kérdés, hogy hol vagy,
mert mindig pont itt.
Nem kérdés hogy milyen vagy.
Mert mindig éppen olyan,
amilyennek megmutatod magad.
Igazából valamennyi teremtmény egy-egy arcod.
Mosolyog, pezseg, kavarog, szeme ragyog,
és kiáltja, hogy én is az Isten Vagyok!
Vagyok! Minden vagyok!
A Minden Vagyok!
Majd megérted. Ahogy Édenben állsz,
figyelsz és vársz, az alkonyi sétában Velem jársz.
Megnyílik a szemed és mindenben látsz.
Igen, van egy párhuzamos valóság.
A Látók és Hallók világa.
Akik Édenben laknak.
Akiknek az egyszerű levegővétel is gyönyörűség.
Igen, van ez a hely: Mennyország.
Mindenhol van, ahol vagy.
Szóval Éden lehet akárhol,
hisz bárhova nézek, egyre csak rád bukkanok.
Szerintem hazaértem.
Megtaláltam a Mennyországom.
Te vagy az!
Hol van a Mennyek országa?
Te pedig magadban kuncogva odaveted:
„Mindenhol. Bennetek. Közöttetek. Igazából hol nem?” Igen, létezik ez a hely!
De nem csak egy hely, annál több.
A látás és hallás állapota.
Az az állapot, amikor végre érzékeljük Édent,
ahonnan saját függetlenségünk kizárt.
Visszamegyünk újra arra a pontra, ahol minden Te vagy.
Temelletted el lehet menni,
és le lehet maradni Rólad.
De kérni, hogy gyere? Abszurd!
Hogy vigyél a Mennybe?
Mikor nem vagyok ott?
Amikor vak és süket vagyok
a Valóságra!
Aki egy személy.
A Vagyok.
Én minden Vagyok!
