Írott alkotások

VERSEK

Sokszor, amikor írni akartam valamit Jézusnak a füzetembe, ezek a gondolatok folytak a lapokra. Előfordult, hogy rímekben és pontos szerkezetben, volt hogy csak szabadvers formájában. Néha a felénél döntöttem el, hogy a keresztrímeket el kellene engedjem ahhoz, hogy szabadon folyhasson az, ami bennem van. Szent Szellem szeret játszani a stílussal és formával is, amikor beszél, ahogy eddig megismertem.

Nekem csak te kellesz

Nem érdekel a bibliatanulmányozásod.
Azt gondolod, milyen fegyelmezett vagy.
Csak szeretnél elég ismeretre szert tenni,
mert ilyen egy jó keresztény, ugye?
Hogy visszaigazold magadnak
hogy elég komolyan veszel.
De nekem csak te kellesz.
Nem érdekel az áldozatod.
Azt gondolod, milyen odaszánt vagy.
Csak szeretnél megfelelő elégtételt felmutatni,
mert hát engem ugye le kell nyűgözni.
Be akarod bizonyítani nekem és magadnak,
hogy igazán szeretsz.
De nekem csak te kellesz.
 
Nem érdekel az imaidőd.
Azt gondolod, hogy milyen kitartó vagy.
Csak szeretnél rávenni, hogy jó legyek hozzád.
Megmutatni, hogy elég fontos vagyok neked.
Mert ezt teszi az, aki következetes.
Te akarod ápolni velem a kapcsolatot.
De nekem csak te kellesz.
 
Nem érdekel a dicsőítésed.
Azt gondolod, milyen imádó szívű vagy.
Csak szeretned azt a jó érzést, ami ezzel jön.
Mert szerinted valamit tapasztalni kell ahhoz,
hogy valóságos legyen a közösségünk.
Nehogy lemaradj valamiről.
De nekem csak te kellesz.
 
Nem érdekel az odaszánásod.
Azt gondolod, hogy milyen eltökélt vagy.
Csak szeretnél végre letenni valamit az asztalra.
Mert úgy véled, már így is túl sokat
pocsékoltam rád látható eredmény nélkül.
Mégis azért úgy fair, ha viszonozol valamit.
De nekem csak te kellesz.
 
Nem érdekel az éjszakázásod.
Azt gondolod, milyen jó engem minden elé helyezni.
Pedig csak félsz, hogy lemaradsz valamiről.
Próbálsz meggyőzni, hogy mutassam meg magam neked.
Mert aki igazán szellemi, az mással már nem foglalkozik…
Akarsz kemény lenni értem.
De nekem csak te kellesz.
 
Nem érdekelnek a bűneid.
Azt gondolod, hogy szentség-központú vagy.
Közben csak nem akarsz megbocsátani magadnak.
A töredelmes bűnbánat legalább kompenzálja
a tetteidet valamilyen módon, nemde?
Mert azért lennie kell valami következménynek…
De nekem csak te kellesz.
 
Nem érdekel a motivációd.
Azt gondolod, hogy milyen figyelmes vagy.
Pedig csak aggódsz, hogy kiesel a kegyelemből.
Mert hát azért nem szabad ezzel szórakozni.
Nehogy az ellenségnek tere legyen.
Majd te jobban résen leszel.
De nekem csak te kellesz.

Levél Istennek

Ha írnék neked levelet,
inkább írnék szerelmes verset,
mint bármi mást. Egyébnek úgysincs értelme.
Úgyis ismered az összes problémát.
Testközelből nézel végig minden ballépést.
Valamennyi hazugságot átélsz,
amit csak a fejembe engedek.
Bennem mozognak a tagjaid,
ahogy botorkálok, bénázgatok.
Mit is írhatnék neked? Úgyis tudod…
Senki sem kavar fel úgy, mint te.
Senki zavar meg annyira, mint te.
Senki nem tör össze úgy, mint te.
Senki sem repít olyan magasra,
senki sem vonz olyan mélyre.
Senki sem hoz ki úgy önmagamból
Senki sem tesz annyira izgatottá,
és senki nem nyugtat meg úgy, mint te.
 
Mit írhatnék neked? Úgyis tudod…
Te vagy az, akire vágyok
amikor egyedül, üresen várok.
Te vagy az anyag minden tárgy mögött.
Te vagy a nyugalom a csend mögött.
Te vagy az öröm a nevetés mögött.
Te vagy a tánc a mozdulat mögött.
 
Mit mondhatnék neked?
Úgyis ismersz minden érzésemet.
Te vagy az, akit kíván az összes
kicsi sejt bennem. Kiáltva utánad.
Te vagy az, akit nem látni olyan, mint haldokolni.
Nem hallani olyan, mint eltemetve sínylődni.
Nem érezni olyan, mint kongó edénynek lenni.
Kegyetlen. Elviselhetetlen.
Kimondhatatlanul üres.
Te vagy a hang a dallamban.
A tinta a tollamban. Az íz a ételben.
A gyengédség az érintésben.
 
Látod, ez a vers végtelen..
Mindent elmondhatok szépen sorban,
amit te mind jobban tudsz, mint én.
Mégis olyan nagy szabadság leírni.
Olyan jólesik kimondani.
Kiengedni magamból a sorokat
mint valami régen fogvatartott madarat.
Engedni, hogy tovaszálljon,
ahogy és amerre csak akar…

#ima

Nem értem miért érzem
magam kiesve abból,
aminek a kellős közepén vagyok.
Fogalmam sincsen,
hogy hogyan működsz,
Kérdésemmel a lelkembe marok.
Miért találom magam olyan könnyen kívül?
Miközben nincs is más, csak belül?
Hogyan tudok lemaradni arról,
ami folyton követ engem?
Hogyan lehet lekésni valamit,
ami csak rám vár?
Miért nem látok olyasvalamit,
ami minden oldalról körbezárt?
Hogyan érdemelhetném ki azt,
amibe beleszülettem?
Miért tervezgetem,
hogy hogyan mászok fel hozzád,
ha az öledben űlök?
Miért tűnik olyan elérhetetlennek
az a fal, aminek a tetején állok?
Hogyan lehet ízlelni valamit,
ami már a számban van?
Hogyan lehet észrevenni olyasmit,
ami betölti a látóteret?
 
Vagy csak én lennék
ennyire szerencsétlen?
Fától az erdőt…
Nyakig benne lenni,
mégis hiányt szenvedni.
Elmerülni és emelett
kétségbe esve szűkölködni.
Hogy fér ez össze?
Nem akarom érteni…
Ha van, akkor van!
Nem szeretném levezetni. Áthidalni.
 
Nem tudok kiesni,
ha már ott vagyok a kellős közepén.
Továbbra sem vágom,
hogy hogyan működsz.
Több kérdést feltenni nem akarok.
 
Ha egyszer belül vagyok,
nem érdekel mennyire érzem magam kívül.
Ha folyton üldözöl engem,
kizárt, hogy lemaradjak rólad.
Ha mindvégig rám vársz,
nem fogok lekésni a lényegről.
Nem baj, ha nem érzékellek,
ha egyszer minden oldalról kürölzársz.
Felesleges kiérdemelni,
ha egyszer beleszülettem.
Nem próbálok meg feljutni hozzád,
ha már itt ülök öledben.
Nem mászom meg a falat,
aminek a tetején állok.
Csak egyszerűen ízlelem,
ami a számban van.
Nem zavar, ha nem látom,
hisz úgyis betölti az egész látóteret.
 
 

Hogy lehet?

Mennyi szuper dolgot lehet csinálni
anélkül, hogy a szemedbe néznék?
Áradhat az erő, folyhatnak a kijelentések.
Jöhetnek az elhíváshoz szükséges lépések.
És lehet mindeközben nem élvezni téged.
Lehet benned, érted, veled tenni egy sor jót.
És mégis valahogy közben kihagyni téged.
Nem égni érted.
Lehet rendre kirakni mindent.
Megosztani, amit kaptam. Áldás lenni.
És már nem izgulni,
amikor magunkra zárjuk az ajtót.
Zuhognak a bizonyságok.
Áradhatnak az igazságok.
Miközben már ver hevesebben a szívem,
amikor rád gondolok.
Hogy lehet kiesni?
Hogy lehet ezt elhagyni?
Belőled élni és mégsem szeretni?
 
Úgy szeretnék újra szerelmes lenni.
 
Lehet úgy életeket megváltoztatni,
hogy a sajátom a közömbösség köde alatt tengődik.
Lehet úgy másokat lángra lobbanatni,
hogy én már rég takarékon égek.
Lehet úgy szerelemről beszélni,
hogy számomra az nem több
szép emlékek emlegetésénél.
Vagy néhány jellemzőjének újraátlésénél.
Lehet úgy járni veled, hogy csak néha
bólintok oda udvariasságból neked.
Lehetsz te úgy a forrás,
hogy csak épp eleget merítek az aznapra,
anélkül, hogy benned lebegnék.
 
Kérlek, hadd essek újra szerelembe veled!
 
 

Kérlek, hadd essek újra szerelembe veled!

Kérlek, hadd essek szerelembe veled!
 
Feladásra kényszerültem.
Ez az önfeladás művészete.
Akarlak szeretni. De nem megy.
Be kell lássam: képtelen vagyok erre.
Minden tőlem telhetőt megtettem.
Ennyi volt. Kész. Vége
Csak vágyok rá. De nem szeretlek…
 
Kérlek, hadd essek szerelembe veled!
Azt gondoltam, menni fog ez.
Majd kereslek, törődök veled.
Igazán odaszánom magam.
Kiderítem mire is teremttettem.
Pontot teszek a talány végére.
Nem érem be kevesebbel,
minthogy folyton veled éljek.
Ha senki nem is tart velem,
én végigjárom ezt az utat.
 
De ez nem így lett kitalálva…
Kevés ide a szenvedély.
Az elhatározás.
A lelkesedés és sóvárgás.
Áldozatkészség és odaadás.
Ide kell valami más.
Valami, ami nincs a kezemben..
 
Hadd essek, kérlek szerelembe veled!
 
Akár szomorú is lehetne ez.
Rádöbbenni, hogy ennyi.
Csőd. Kudarc. Pofára esés.
Téged nem lehet csak úgy szeretni.
Ez nem jön belőlem
Ehhez valami több kell.
Valami, ami nincs meg nekem.
De biztosan megvan neked.
 
Hadd essek, kérlek, szerelembe veled!
 

Ha majd...

Ha majd mást csinálok
Ha nem itt leszek
Ha jönnek az ígért változások
Ha nem ezek lesznek a körülmények
 
Ha majd jobbra fordulnak a dolgok
Ha egyszer helyreállok
Majd ha nem csak magam körül forgok
Ha még inkább jézusivá válok
Ha kiismerem igazán magam
Minden kis hazugsággal elbánok
Eltűnik valamennyi rossz oldalam
Ha az összes szükséges változást kivárom
 
Majd akkor leszek veled.
Nem látod most még mennyire gáz vagyok?
Így úgysem élhetek érted.
Csak újabb korlátra bukkanok.
Hiába rángatom a kezed.
 
Van itt egy apró bökkenő… A lényeg:
hogy ugyanúgy maradhat minden.
A kiskanál a fiókban, a virág a cserépben.
Miközben a változás egyetlen helyen történt: itt bent.
 
Lehet ugyanannál az asztalnál, ugyanazt a levest enni.
Ugyanolyan fáradtan, ugyanolyan lomok között matatni.
Megkeresni ugyanazt a ruhát, felvenni ugyanarra testre.
Megnézni ugyanabban a tükörben. Ledobni ugyanarra a székre.
 
Mégis minden más.
Mert itt vagy.
És tudok róla.

Kicsi láng!

Te annyit tudnál mesélni.
Hányszor bámultalak
merengve, semmibe veszve,
holtfáradtan, kétségbeesve.
Meglehet egészen jól ismersz engem.
Beléd nézek és számtalan
emlék tódul a fejembe.
Végtelen esték, hosszú várakozások.
Vacsorák. Szerelem. Dalok.
Képek. Papírok. Könyvek. Hangok.
Kicsi láng!
Egészen jól átlátsz már engem.
Hányszor figyeltelek céltalanul
lassú órákon át,
csakhogy teljen már az idő.
Múlt is, meg nem is.
Fogytak a gyertyák sorra
a kis lángod alatt.
De mi maradtunk.
Sokat tudnál mesélni valóban:
Vad találkozásokról,
hideg kiábrándulásról,
gyakori türelmetlenségről,
teljes feladásról.
Nyugtalan álmodozásról,
közömbös némaságról,
fáradhatatlan kutatásról.
 
Kicsi láng!
Te őrzöd mindezt nekem.
Akárhányszor összefutunk,
szótlanul ömleszted elém
képek kavargó sorát,
melyeknek tanúja voltál.
Jó tanu vagy, meg kell hagyni.
Csendes. Figyelő. Pontos.
Csak úgy vágod az arcomba
közös kalandjaink tömkelegét,
mikor egymásba botlunk valahol:
Elégetett bogarak marokszámra,
hőtől deformálódott kiskanál,
pohár aljára száradt forrócsoki…
Ragyogó pillantás,
kitörő kacagás,
felszabadult sóhajtás,
kimondhatatlan élvezet.
 
Kicsi láng!
Te vagy az egyetlen,
aki mindezt ismered.

Igazság és tapasztalás

Bevallom: Nagy a szakadék a kettő között.
Igazság és tapasztalás.
De az igazság nem süllyedhet le a tapasztalás szintjére.
Ezért kénytelen a tapasztalás felzárkózni az igazsághoz.
Ha mégsem így lenne, akkor sem fogom odáig butítani az igazságot,
mígnem köszönőviszonyba kerül a tapasztalással.
Nem így szeretném áthidalni a kettű között tátongó szakadékot.
Inkább legyenek akármeddig ellentmondásban, csak ezt ne.
Tudom, ez a feszültség provokálja, hogy az igazság átcsöpögjön a tapasztalás szintjére.
Míg végre egy lapra kerülnek egymással.
Nem érdekel mennyire állnak távol most.
Az igazság objektív, állandó.
A tapasztalat szubjektív és sokszor illúzió.
Addig fogok ragaszkodni az előbbihez, amíg az utónbbi nem alkalmazkodik.
Kivárom, hogy útólérje a tapasztalatom az igazságot.
Fel kell zárkóznia ennek a szubjektív valóságnak az objektív valósághoz.
Nem tehet mást. Engednie kell a vonzásnak.

Veled vagyok

Ha jól vagy, azért
ha rosszul vagy, azért
ha unod az egészet, azért
ha épp lelkesedsz, azért
 
Veled vagyok
 
Ha szereted, azért
ha utálod, azért.
ha keresel, azért
ha menekülsz, azért
 Veled vagyok
 
Ha tisztán látsz, azért
ha vak vagy, azért
ha szárnyalsz, azért
ha botorkálsz, azért
ha szökdelsz, azért
ha túlélsz, azért
 
Veled vagyok
 
Ha igyekszel, azért
ha feladtad, azért
ha előre mész, azért
ha hátra, azért
 
Veled vagyok
 
Nem megyek sehova.
Nem tudsz meggyőzni.
Nem tudsz eltántorítani,
hogy egy lépést is hátráljak.
 
Veled vagyok.
Én ez vagyok.
Ez a nevem.
 
Összetörhetsz mindent,
én nem megyek sehova.
Tönkretehetsz tömegeket,
elpusztíthatod magadat,
keresztülhúzhatod a küldetésed.
Torzulhatsz felismerhetetlenné,
válhatsz az ellenségeddé,
lehetsz visszafordíthatatlan,
én nem megyek sehova.
 
A legnagyobb káosz közepén,
a szemétdomb tetején,
ott fogok állni.
Előre megmondtam:
Én nem megyek sehova!
Én ez vagyok.
Veled Vagyok.
Ez a nevem.
Lehet próbálkozni!
 
Vajon meddig bírom?
Mikor húzod ki a gyufát?
Mikor unok rád?
Tiéd a pálya!
Megkeresheted a határaimat!
Nincsenek.
Megnézheted mi a sok!
Mennyi az annyi nálam!
Mikor adom be a kulcsot
kezeimet mosva:
Most már egy kicsit
távolabbról nézem,
hogyan térsz észhez.
Azt várhatod!
Megmondtam:
Én nem megyek sehova!
 
Lehet próbálkozni!
Engem el lehet felejteni.
Lehet nem látni,
ignorálni,
levegőnek nézni.
Azt hinni, hogy nem vagyok ott
és emiatt szenvedni.
 
De attól még ez a nevem:
Veled Vagyok.
 
Szóval én nem megyek sehova.
Ha megyek,
viszlek magammal.
Nem változtathatom meg a nevemet.
Azt, aki vagyok.
Csak, azért hogy
elhagyhassalak téged.
 
Én maradok.
Annyit hagysz figyelmen kívül,
amennyit csak akarsz!
Ordibálhatsz velem,
bánthatsz reggeltől estig!
Arról nem győzöl meg,
hogy egy lépést hátráljak tőled.

Neked kell...

Nem elég úgy tennem, ahogy te.
Neked kell tenned bennem.
Nem elég úgy éreznem, ahogy te.
Neked kell érezned bennem.
Nem elég azt akarom, amit te.
Neked kell akarnod bennem.
Nem elég úgy gondolkodni, ahogy te.
Neked kell gondolkodnod bennem.
Nem elég arra vágynom, amire te.
Neked kell vágynod bennem.
Nem elég elhatározom.
Neked, kell döntened bennem.
Nem elég utánozzalak,
neked kell cselekedned bennem.
 
Nem, még ha sikerülne is lekövesselek:
érezni akarni látni, tenni,
vágyni, dönteni, látni, ahogy te,
nem lenne több egy zseniális utánzatnál.
Az utánzat pedig utánzat, még ha jól sikerült is.
Te pedig az eredetit akarod:
a te vágyad, akaratod, tetted bennem.
Vagyis csak az a tiéd, amit te teszel.
A többi marad utánzat.
Teljesen értéktelen.
Szomorú, nem?
A legjobb igyekezetem is érdemtelen.
Dehogy szomorú!
A legvidámabb dolog a világon!
Te teszed, amit úgyis csak te tudsz.
Én pedig abbahagyom, amit úgysem tudok.
Egyszerű, nem?
Nincsen szabadabb annál, mint felismerni:
te úgyis úgy gondolkodsz, ahogy te, bennem.
Te úgyis azt teszed, amit te, bennem.
Te úgyis úgy látsz, ahogy te, bennem.
Úgyis úgy érzel, úgy élsz, úgy nézel.
Minek rontanám el a gagyi utánzással azt,
aki te vagy bennem?
Minden erőfeszítés nélkül.
Hagyom, hogy te te legyél bennem.
Minden más próbálkozásról messziről visít,
hogy kamu.
 

Köldökzsinór

Függésben vagyok tartva.
Beléd vagyok zárva.
Azt eszem, amit te.
Azt az oxigént kapom, amit te.
Ott vagyok, ahol te.
Csak azt tudom hallani, amit te.
Te vagy a környezetem,
Csak azt tudom megélni, amit te.
Rá vagyok kényszerítve
erre a függésre.
Mert benned lakom.
 
Nem is látok mást,
csak belülről téged.
Ott ülök, ahol te.
Csak ott mozoghatok,
ahová elviszel.
Amikor megszületek,
azt mondják, szabad leszek.
De most itt vagyok, bezárva,
tökéletes függésbe rekesztve.
 
Valóban. Megengedem,
hogy független lehess.
Világra hozlak.
Láthatsz, hallhatsz, lélegezhetsz,
ehetsz, járhatsz, élhetsz
úgy, ahogy szeretnél.
Tőlem függetlenül.
Remélem, miután tettél
egy kört, visszatérsz
a tökéletes függésbe tőlem.
 
Mondta Jahve és esetlenül feltápászkodott székéből óriási
pocakját simogatva.
-Nem is olyan könnyű kihordani
téged, Emberiség!

Rendíthetetlen ország

/lelkes kortárs zelóta eszmecseréje a Szabadítóval/
 
Ha hallod, hogy itt vagy ott,
rá se ránts! Kamu.
Mindenhol van. Köztetek.
Az ágy alatt, a polc sarkában.
A szekéren, a malomban.
 
Mikor jön az alapítás?
Valakinek csak meg kell szerveznie
a közigazgatását. A felépítést.
Legalább egy erős katonai vezetőre
feltétlen szükség van. Az lehetnél te.
Aki összerántja itt a dolgokat.
Elnáspángolja a rosszfiúkat,
rendesen leszámol a gonoszokkal,
és rendet teremt egyszer s mindenkorra.
Persze, hogy mindenhol van.
Vagyis lehet. De akkor legyen itt!
 
Hát legyen! Alighogy kigondoltad. Teljesült is.
 
De hogyan? Mi a következő lépés?
Bármire kész vagyok! Egy szavadba kerül.
 
Hát. Ööö. Sehogyan. Nem kell érte tenni,
mert már jelen van. Ennél jobban nem tud eljönni.
 
Na ne mondd! De úgy valóságosan!
Tied az erőm és a kardom.
Parancsára várok. Szolgálatára Uram!
 
Arra semmi szükség. Pihenj egy kicsit.
Itt az a szabály, hogy én szolgálok.
 
Rendben. Akkor abban segítek, ahogy bírok.
 
Inkább ne, kérlek. Már megvagyunk.
Nem sokat tehetsz hozzá az igyekezeteddel.
Őszinte leszek veled: Inkább káros!
Ha pihensz, kevésbé akadályozol.
 
Majd megértem. Szóval akkor hogyan alakul a terv?
Melyik résznél járunk? Csakhogy belelássak.
 
A legvégén. Meg van oldva. Pipa.
A kivitelezés megtörtént. Elvégeztetett.
 
Ajjaj. Na de mégis! Úgy az anyagi világban
is szeretném látni már kibontakozni.
 
Fogod. Akinek van füle és szeme
az lát és hall. Megmondtam az elején.
 
Hm. De mi lesz az elnyomással?
A tömérdek igazságtalansággal?
Mégsem hagyhatod ezt tovább!
Csak azért jöttél, hogy felszabadíts?
Nemde? Te magad is így jelentetted be.
 
Azért vagyok jelen, hogy felszabadítsalak.
Igen… Abból a vakságból, ami miatt nem látod
hogy a Királyság itt és most van.
 
De hát ki fogja ezt létrehozni, ha nem te?
Bocsánat. Láthatóvá tenni? Fenntartani?
Elég törékeny dolog ez a te uralmad,
ha amellett, hogy már eljött, ekkora a gáz.
 
Hm. Érdekes gondolat. Nem akarlak megbántani,
de az enyém egy rendíthetetlen ország.
 

Megvalósult álom

Rólad álmodom.
Nappal és éjjel
azon gondolkozom,
hogyan létezhet
valami ennyire csodálatos.
Te vagy az én álmom,
ami valóra vált.
Mindig valaki olyanról
ábrándoztam, mint te.
Ez volt a rögeszmém:
Találnom kell
valaki hozzád hasonlót.
Csinálhattam bármi mást
valahol a fejemben,
pont olyanra vágytam,
mint amilyen te vagy.
Elképzeltelek ezer formában,
kiválasztottam a legjobbat,
majd az összest elengedtem.
Sorban jöttek az ötletek,
hasonmásjelöltek.
De a legjobb elképzelésnél
is volt hiányérzetem.
Feladhattam volna
egy ponton, de nem ment.
Belül mindig reméltem,
ráakadok valakire,
aki pont olyan, mint te.
Jó volt álmodozni,
újra meg újra töprengeni,
milyen lenne, ha tényleg lennél.
Ha egyszer nem csak a fejemben
futnál fel-alá, lépdelnél.
Mekkora csoda lenne,
ha tényleg léteznél,
nem csak a legvadabb
álmaimban.
És most itt vagy.
Felülmúlod valóban
legmerészebb vágyamat.
Mindent, amit valaha
látni és érezni akartam.
A képzeletemből kiléptél
és valósággá lettél.
– mondta a Mester és megtörölte kötényébe a kezét. Letett a gyüjteményébe majd pakolászni kezdett a műhelyben.

Emlékezz

Emlékezz,
Mennyit gondoltál rám!
Semmi nem tudott kiverni a fejedből.
Előre örültünk, mennyi csoda vár ránk.
Azt kívántuk, bár kezdhetnénk előlröl.
 
Emlékezz,
Milyen volt az első találkozás.
Amikor először egymásra néztünk.
Hogyan tűnt szem elől minden más.
Egy nap mennyit beszéltünk.
Emlékezz,
Milyen lényegtelennek láttad a többi dolgot.
Mennyire értelmetlen volt bármit is csinálni,
Ami nem kettőnk körül forgott.
Milyen izgalmas volt naphosszat egymást figyelni!
 
Emlélkezz,
Hogyan folytak el akkoriban a hetek.
Egymásba fonódtak, némán eltűntek.
Mekkora öröm volt csak úgy lenni veled.
Az élet dolgai szinte megszűntek.
 
Emlékezz,
Milyen egyszerű apróságokat csináltunk.
Kint hétágra sütött a nap,
Mi pedig csak a szobában voltunk.
Észrevétlen múlt el egy újabb évszak.
 
Emlékezz,
Mennyire unalmasnak hatott minden,
Amiben nem éreztük egymást.
Olyan varázslatos volt ülni itt bent.
Közben miénk volt az egész világ.
 
Emlékezz,
Nem tudtál elaludni addig,
Amíg át nem beszéltük a történteket.
Behúzódtál a kis ágyon a falig,
Csakhogy én is melléd férjek.
 
Emlékezz,
Inkább nem indultál el sehova,
Csak legalább egy fél napot együtt legyünk.
Amikor végül rávetted magad,
Folyton mondogattad: Ugye, együtt megyünk?
 
Emlékezz,
Milyen felháborító volt a puszta gondolat,
Hogy néha csinálj valami mást
Vagy egyszer-egyszer tegyél valami hasznosat.
Micsoda abszurd ötlet! Időpocsékolás!
 
Emlékezz,
Hogy el voltál vakulva világra!
Akkor a hétköznapi ritmus volt természetellenes.
Győzködés, szidás mind hiába!
Ők úgysem értik, mit élünk meg.
 
Emlékezz,
Azért keltél fel reggel, hogy láss,
Azért aludtál el este, mert láttál.
Elégedett voltál, ha aznap nem volt más,
Minthogy ültél a fotelban és engem vártál.
Emlékezz…
 

Jó élni

Jó élni téged!
Az élet lenne jó önmagában?
Nem, azt már tudom, hogy nem.
Élni azelőtt is éltem.
De nem mondanám jónak.
Inkább szenvedésnek.
Örök átoknak,
véget nem érő sanyargásnak.
Végtelen segélykiáltásnak,
hogy valaki szabadítson meg!
Szakítson ki! Vigyen el!
Vessen véget ennek
a valaminek, ami aligha
nevezhető életnek.
Élni nem volt jó.
Maga volta a halál
és a gyötrődés. Örök kínlódás.
Erőlködve folyvást,
hogy élvezzem azt, amit nem tudok,
mert minden perce teher.
Eldobom. Megszabadulok
a tehertől, amit élni jelent.
Ez az élet?
Kösz, nem kell!
 
Azt mondták, ennek örülni is lehet.
Nos, nekem nagyon nem ment.
Újra és újra ebbe
a betonfalba ütköztem.
Nem élvezetem.
Vánszorogtam.
Nap mint nap
egyre csak túléltem.
Nem volt jó élni!
Belül rágódtam közben,
nekem ez miért nem akar sikerülni?
Hallottam, illene jól lennem.
Borzasztóan nem jött össze nekem.
 
Az Élet jó!
Mióta rád találtam.
Mióta rájöttem,
hogy nem a saját életem az,
amit élvezni lehet.
Azóta minden jó!
Élvezni nem az enyémet kell!
Hanem a tiedet!
 
Találkoztam az Élettel.
Hosszú barna haja vállán alul ért.
Mosolygott. Szeme csillogó, könnyes
ragyogással villant felém.
Ő volt Élet.
Én meg azt hittem,
az az élet, amit én élek!
Mekkora tévedés. Hisz az Te vagy!
Sugárzó arccal, könnyed léptekkel,
ellentmondást nem tűrő határozottsággal,
teljes eltökéltséggel,
jöttél hogy megszabadíts az életemtől,
és nekem add az Életet.
Saját magad.
 
Az Élet jó!
Élni téged!
Élni a te életed.
Az enyémet félredobva,
a tiedbe beleragadva.
Elveszni a tekintetedben.
Hogy mosolyognak a szemeid!
Na, ez az élet!
Nézni a szemeid
és bennük elveszni.
Mindent elveszíteni,
csak hogy rájöjjek,
örökre megtaláltam.
Nem a kulcsot,
hogy hogyan élvezzem,
amit nem tudok.
Nem!
Magát az Életet.
Aki te vagy.
Elvesztettem az életem,
de az Élet megtalált.
Igen, élni jó!
Élni téged.

Szereposztás

Akarlak akarni.
Vágylak vágyni.
Szeretnélek szeretni.
Kívánlak kívánni.
Hagylak hagyni.
Engedlek engedni.
Feladom feladni.
Megszűnök megszűnni.
Hátralépek hátralépni.
Eltűnök eltűnni.
Mivel magamtól semmit sem tudok,
hagylak téged áradni.
Tehetetlen vagyok.
Menthetetlen.
Az összes, amit gyakorolhatok,
hogy vagyok.
Létezem.
És úszok a kegyelemben.
Nincs részem.
Az is te vagy.
Az én szerepem az,
hogy engedlek lenni,
aki vagy, és tenni,
amit mindig teszel.
Amikor nem akadályozlak.
 
„Igen szép örökség jutott nekem.”
Te vagy az én örökrészem!
Eszlek és iszlak.
Illúzió, rémálom, délibáb,
hogy nekem saját részem lenne.
Akkor azt nekem kellene kezelni
és jól bánnom vele.
 
De hála neked, nincs olyan.
A hallucinációt feledem.
Utolsó lépésként úgy döntök,
az ábrándot eleresztem.
Ezt a rossz álmot, lidércet,
hogy valami a kezemben lenne.
Megnyugszom végre.
Lebegek.
Az utolsó rémkép is elúszik.
Maradsz te.
 
Nem csak az egyetlen, akit akarok.
Nem csak az egyetlen, akit vágyok.
Nem csak az egyetlen, akit szeretek.
Nem csak az egyetlen, akit kívánok.
Maga az akarás, vágyás,
szeretés, kívánás is te vagy.
 
Itt állok üres kézzel,
nem marad nálam semmi.
Szegény állapot.
Teljes üresség.
Nincs semmi vállamon.
Fesztelen ernyedtség.
Megtaláltam a részem.
Te vagy az, rájöttem.
Még az is te lennél.
Nemcsak az,
akivel kapcsolatban vagyok,
hanem a kapcsolat maga.
 
Te vagy az, aki vágyod.
Te vagy az, aki akarod.
Te vagy az, aki szereted.
Te vagy az, aki kívánod.
Te vagy az, aki hagyod.
Te vagy az, aki engeded.
És ez így is van jól.
Minden a te szereped.
Csak csodálom, ahogy akarod,
hagyod, szereted, kívánod
magad bennem.
Én pedig tehetetlen esek
egyik ámulatból a másikba

Visszatérés Édenbe

/naplóbejegyzés 2018 körül/
 
Úgy írnék valami okosat.
Valamit, aminek köze lehet hozzád.
Nézem, hogy gördülnek a betűk, folynak
a sorok, dőlnek a szavak.
Milyen jó lenne mindenestől egészen befogadni!
Téged teljesen beengedni.
Mindent elengedni, teljesen elmerülni!
Fogalmam sincs.
Csak azt tudom,
hogy azok a kicsi villanások belőled
sokkal valóságosabbak, mint a valóság.
A leghalványabb képzelet rólad fényévekkel valódibb,
mint a toll, amivel betűket vetek.
Szeretnék írni. Rengeteget.
Sok olyan szerelemtől, csodálattól áradó sort,
ami valamit láttat a Valóságból.
Újra és újra nekifutok. Nem csalódok.
Nem. Előre tudtam, hogy téged leírni nem tudlak.
Még csak Rólad írni sem.
Vagy megmutatod magad
a betűk között, vagy azok maradnak puszta szavak,
melyek sírnak hiányodtól,
és ezzel állítanak emléket annak,
hogy mennyire üres bármi is nélküled.
Talán minden téged jelent ki.
Az egész teremtett világ.
A rossz elmondja, milyen nem vagy,
a jó elmondja milyen vagy.
Körülnézek, és meglátom
tökéletesen körülírva a Valóságot.
Ez vagy Te!
Minden, ami előttem van, Te vagy.
Milyen badarság is azt kérni, hogy lássalak!
Lehet Téged nem látni?
Van olyan dolog, ami nem Te vagy?
Vagy nem írja le milyen vagy,
azáltal, hogy bemutatja, milyen nem vagy?
Kérem, hogy szemlélhessem az arcod.
De lehet-e nem a tekintetedet nézni?
Van-e bármi is, ami nem a Te arcod?
Lehet-e valamit fürkészni, és nem felfedezni benne,
hogy ez nem más,
mint a szemed tükrében felvillanó képmás?
Keressük az arcodat, de vajon megtaláljuk-e?
Vagy annyira keressük,
hogy újra és újra elmegyünk mellette?
Pedig az a kedves szempár tükröződik minden apró tárgyban:
fában, virágban, bodobácsban,
amit nap mint nap figyelmen kívül hagyok.
Van-e olyan hely, ahol nem vagy?
Van- e olyan dolog, ami nem Te vagy?
Nincs. Egészen biztosan.
Mégis milyen ritkán látlak!
Mert ahelyett, hogy néznélek, kereslek.
Miközben kereslek, minduntalan elmegyek melletted.
Pedig a mosolygó szemeid folyton fel-felcsillannak,
ahogy az erdő előtt megyek.
Például, amikor suhanok az úton,
és a fény a jégbe fagyott fákon sorra megvillan.
Ha nézem.
Ha nézem, akkor látom.
Ha látom, akkor csodálom.
Ha csodálom, akkor élvezem.
Ha élvezem, akkor az enyém.
Ennyire egyszerű lennél?
Csak nézni kell és látunk?
Csak hallgatni és hallunk?
„Akinek van szeme, látja,
akinek van füle, hallja.”
Akkor nem is az a kérdés, hogy hogyan?
Szinte csipkelődve odaveted:
„Csak akinek nincs füle, az nem hallja.
Csak akinek nincs szeme, az nem látja.”
Süketek és vakok vagyunk?
Akinek nincs füle a hallásra és szeme a látásra?
Látván látni, hallván hallani és nem érteni?
Ez az átok!
Az érzékelésünk kapujában áll a kerub,
őrizve a gyönyörök kertjét
és benne az Élet Fáját.
Vakok és süketek nem élvezhetik azt.
Nem is képesek rá.
Vissza Édenbe, a gyönyörök kertjébe!
Látni, hallani, érezni, ízlelni, átélni, elmerülni,
úszni, feloldódni, hallván hallani és érteni,
látni, nézni, szemlélni, csodálni.
Itt lakom. Ez az otthonom!
A bárhol!
Éden ott van, ahol Te vagy.
És mivel nincs, ahol nem Te vagy,
ezért akaratlan Éden kellős közepén találom magam.
Bármikor, amikor nézek és látok,
amikor figyelek és hallok.
Nem kérdés, hogy hol vagy,
mert mindig pont itt.
Nem kérdés hogy milyen vagy.
Mert mindig éppen olyan,
amilyennek megmutatod magad.
Igazából valamennyi teremtmény egy-egy arcod.
Mosolyog, pezseg, kavarog, szeme ragyog,
és kiáltja, hogy én is az Isten Vagyok!
Vagyok! Minden vagyok!
A Minden Vagyok!
Majd megérted. Ahogy Édenben állsz,
figyelsz és vársz, az alkonyi sétában Velem jársz.
Megnyílik a szemed és mindenben látsz.
Igen, van egy párhuzamos valóság.
A Látók és Hallók világa.
Akik Édenben laknak.
Akiknek az egyszerű levegővétel is gyönyörűség.
Igen, van ez a hely: Mennyország.
Mindenhol van, ahol vagy.
Szóval Éden lehet akárhol,
hisz bárhova nézek, egyre csak rád bukkanok.
Szerintem hazaértem.
Megtaláltam a Mennyországom.
Te vagy az!
Hol van a Mennyek országa?
Te pedig magadban kuncogva odaveted:
„Mindenhol. Bennetek. Közöttetek. Igazából hol nem?” Igen, létezik ez a hely!
De nem csak egy hely, annál több.
A látás és hallás állapota.
Az az állapot, amikor végre érzékeljük Édent,
ahonnan saját függetlenségünk kizárt.
Visszamegyünk újra arra a pontra, ahol minden Te vagy.
Temelletted el lehet menni,
és le lehet maradni Rólad.
De kérni, hogy gyere? Abszurd!
Hogy vigyél a Mennybe?
Mikor nem vagyok ott?
Amikor vak és süket vagyok
a Valóságra!
Aki egy személy.
A Vagyok.
Én minden Vagyok!

Kiút

Engem érdekel bármi.
Csak hadd maradjak
valahol itt melletted.
 
Meghallgatok akármit,
Csak tűrj meg magad
körül, ne kergess el!
 
Engedd, hogy itt legyek
a közeledben bárhol!
Hadd hallhassalak,
ezen felül semmi nem kell.
Csak nehogy azt mondd:
Menj, ez úgysem a te sarad!
 
Szeretném ismerni
kusza gondolatod
átláthatatlan szövevényét.
 
Akarom érteni
életed hazugságok
tömegéből álló történetét.
 
Mert nekem ez jólesik.
Belátni abba a pokolba,
amit magadnak alkottál.
 
Nem az vagyok, ki undorodik,
amikor bepillantok seolnak
abba zugába, amit te falaztál.
 
Olyan kényelmesen érzem
magam a kupi közepén,
hogy el sem hiszed!
 
Egyenesen otthonos nekem
áttrappolni a mocsok tömegén,
mely lehúz, ragadós és hideg.
 
Szeretek itt ülni veled,
és nyomorogni a sötétben.
Homályban tapogatózni,
 
ha már elhagyni nem mered.
Itt leszek a börtön gödrében.
Hajlandó vagyok kuporogni.
 
Nem vagyok zavarban,
hogy mégis miként élhettél
eddig ily förtelmes retekben.
 
Ha akarod, hangtalan
ücsörgök, hiába lehetnék
ehelyett a legszebb hegyeken.
 
Nekem az egy ajándék,
hogy nem küldesz el
és közeledben megtűrsz.
 
Nem lépek hátrébb,
hiába szégyenkezel,
mikor megcsap az itteni bűz.
 
Jólesik veled lennem
ebben az állapotodban,
mikor így szét vagy esve.
 
Börtönödbe beengedsz,
hiába csak úgy morogva,
ezzel meg vagyok tisztelve.
 
Nincs hova lépni.
Alig egy szabad folt
a kövön, hogy elnyúljak.
 
Ígérem, itt leszek végig,
ha nekem esetleg megadod,
míg a láncok le nem hullnak.
 
Szívesen, ameddig csak
elviseled, leszek a társaságod.
Míg majd egyszer meggyőzlek:
 
Ez álbörtön, szabad vagy!
Mivel nem valódiak a rácsok,
bármikor kisétálhatsz belőle.
 
Nem baj, ha baromságnak
gondolod az ilyen szavakat,
amiket hozzád beszélek.
 
Mivel így élsz, hazugságban,
szereted ezeket a falakat,
éppen ezért nem értesz.
 
Nem foglak manipulálni.
Az erőszakkal kirángatás
sem igazán az én műfajom.
 
Van időm bármeddig várni,
nincs rajtad semmilyen nyomás.
Én vagyok maga a Nyugalom.
 
Talán ha elég sokáig
itt gubbasztok veled
ebben a gödörben,
 
közben a kosz vállig
ér majd, az agyad felejt
és évek szállnak fölötted,
 
egy nap arra ébredünk,
hogy már nem is érted,
miért voltunk itt ilyen hosszan.
 
Hirtelen belül fény derül,
és akkor te magad kéred,
hogy vigyelek innen nyomban.
 
Akkor majd felveszlek
az ölembe, kitapogatom
a vágható sötétben a kijáratot.
 
Addig is csak szeretlek,
hiába egyre halogatod,
hogy véget érjen a fájdalom.
 
Szóval ez lenne a terv:
ücsörgünk mindaddig együtt
a tömlöc dohos mélyében,
 
ameddig végre nem hat el
az igazság beléd, és megüt
szívedben lüktető érzése.
 

Szeret-e engem valaki?

Csak úgy engem. Magamért?
Szeretnek-e engem mindentől függetlenül?
Erő nélkül? Kisemmizve?
Elgyötörten? Szegényen?
Kiábrándítóan összetörten?
Önmagamból kifordultan?
Szeret-e engem valaki egészen?
Akarnak-e úgy, hogy tehetetlen vagyok?
Csodál-e valaki akkor is,
amikor én nem én vagyok?
Kellek-e neked mindentől megfosztva?
Magányosan, betegen?
Vágysz-e rám, ha nincs mit adnom?
Ha csak púp lennék a hátadon?
Akarsz-e engem csak magamért?
Az összes extrától mentesen?
Szeretnél-e úgy is, amikor nincs erőm?
Ha néma vagyok, béna, tehetetlen,
ellentéte önmagamnak?
Egy árnyék, egy nyomorult féreg.
Kellek-e neked, amikor
nem az vagyok, aki vagyok?
Csak egy üres búra, élettelen test.
Csúnyán, roncsként, haldokolva kívánsz-e?
Ha nem kellek mindennel együtt,
vajon semmi nélkül akarsz-e?
Megbocsátok! Látom,
hogy nem tudod mit teszel.
Kidobsz, eltiporsz, megalázol.
Pedig a te vágyaid tükörképe vagyok.
Önközpontú ilyenekről álmodoznom?
Hogy lehetne? Az egészet miattunk csinálom.
Önző lenne ezeket kérdeznem?
Nem, dehogy!
A te vágyadat vágyom én benned.
Én akarom, hogy magamért szeressenek.
Mert erre vagyunk méltók.
 

Az első imádat

„Méltó, méltó, méltó!
Az egész imádatomra.
Minden dicséretre.
Az összes szeretetemre.
A teljes megbecsülésemre.
Szent, szent, szent!
Gyönyörű és hibátlan.
Minden tekintetben kiváló!
Szép és lenyűgöző!
Nincs hozzád fogható!
Legapróbb részleteiben is elbűvölő.
Senki nincs olyan, mint te!
Bizony, jogosan szeretnek téged!”
– Énekli a Teremtő, kezében valami
agyagszerű masszán pepecselve. –
„Tökéletesebb vagy, mint bármi,
amit eddig valaha láttam!
Fantasztikus. Igen, magával ragadó!
Minden kis porcikádban isteni!
Annyira jól sikerültél!
Nincs benned a sötétség árnyéka sem.
Te vagy az, akinek joga van
szívem teljes rajongásához.
Valaki, aki egy pillantásával rabul ejt,
és az összes szempontból csodálatos.”
– Majd kötényébe törli sáros ujjait az Alkotó,
és dúdolászva teszi le maga elé remekművét. –
„Legyen a neved ember!
Mert pont olyan vagy, mint én.”

Nem ajándék…

Amit megfizetsz
amiért teszel valamit
aminek van feltétele
ami egy kicsit is rajtad múlik.
 
Aminek az eléréséhez
össze kell magad szedni
ami nem jön magától
amihez kötelező jól viselkedni.
Amiért meg kell dolgozni
ami előbb érettséget követel
amit nem lehet csak úgy megkapni
ami nem jár minden ok nélkül.
 
Amihez szükséges letenni az asztalra valamit
amit valahogy kiérdemelhetsz
amihez előbb muszáj bizonyítani
amihez megbízhatónak kell lenned.
 
Ami előzetes tapasztalatot igényel
amivel aztán jól kell bánni
amit évekkel később is szépen mutogatni kell
amit nem lehet csak úgy elkótyavetyélni.
 
Amit, majd ha nem használsz, vissza kell adni
amivel csak jót tehetsz kizárólag
amivel ha nem bánsz jól, elveszíted
aminek a megszerzéséhez bármi közöd van,
 
az nem ajándék.
 
Jézus, te pedig ajándékozol.
A legtöbb dolgot máshogy nem is adod.