Szinte mindent beborít a szürke köd. Meglehetősen szomorkás hangulatot is áraszthatna ez. De engem ugyan nem zavar. Tudom, hogy miért érkeztem ide. A tenger tükrét szinte teljesen befedi a szürkésfehéres gomolygás. Mögötte fel-felcsillannak a hullámok. Lábam alatt nyikorog a korhadt deszka. Ez a móló… Senki nem is emlékszik rá, hogy mikor épült. Mégis olyan biztonságban érzem magam. Érzem, hogy itt vagy.
Lassan végig lépdelek a keskeny sávon. Hallom, ahogy recseg-ropog az odvas palló. Majd lehuppanok a szélére. Lábam nem éri el a vizet. Néha egy kicsit lejjebb is húzom, hogy bele tudjak kavarni a lábujjammal. Alig látni valamit innen a móló széléről. Szinte teljesen magába zár ez a köd. Hogy miért szeretek itt ülni? Mert itt vagy ebben az időben is. Itt ülsz ezeken a korhadt deszkákon is.
Választhatnék szebb helyet is? Talán! De nekem tetszik ez a beláthatatlan szürkeség. Néhányan talán úgy vélik, hogy ez valami nagyon keserű hely. Még a tengert se lehet bámulni. Még az orrodig is nehéz ellátni. Szeretek itt lenni, hallgatni a deszka nyikorgását, a tenger halk morajlását. Érezni, ahogy amit pára lecsapódik az arcomra. Jó hely ez. Itt vagy.
Azt mondják, hogy olyan köd van, még téged se lehet látni, igazuk is van! Csak azt nem tudják, hogy van több annál, mint látni téged! Tudni, hogy itt vagy! Tudod, mi több annál, mint látni?
Ezért szeretem ezt a ködös tájat, ami mindent eltakar. Szürke homály. Egyesek szerint milyen depresszív már! Pedig semmi sem mutatja jobban, hogy közel vagy, mint az, amikor még csak látni sem lehet téged és mégis kézzelfoghatóan jelen vagy. Szeretem ezt a helyet. A lábujjam hegye beleér a fagyos vízbe. Lassan átnedvesedik a ruhám, akkora a pára. Jó itt ücsörögni. Mert itt vagy.

By the pier
Almost everything is covered by this gray fog. It could suggest a rather sad scene. But it doesn’t bother me. I know why I came here. The mirror of the sea is almost completely covered by a grayish-white layer. Behind this, the waves glimmer every now and then. The rotting boards squeak under my feet.
This pier … No one remembers when it was built. Still, I feel so safe. I know you’re here.
I slowly walk down the narrow lane. I can hear the wood creaking. I sat down on the edge. My feet can’t reach the water. Sometimes I pull it down a little so I can stir it with my toe. Hardly see anything from the edge of the pier. This fog has almost completely enclosed me. Why do I like sitting here? Because you’re here in this place. You also sit on these rotten boards.
Could I choose a nicer place? Probably! But I like this impenetrable gray. Some may think, this is something bitter. You can’t even stare at the sea. You can’t even see what’s in front of you. I like being here, listening to the squeaking of the planks, the soft rumbling of the sea. Feeling the vapor condenses on my face. It’s a good place to be. You are here.
They say there is such a mist, you can’t be seen. They are right! They just don’t know that there’s more to it than seeing you! To know you’re here! Do you know what’s more than seeing?
That’s why I love this foggy landscape that obscures everything. Gray haze. Some people think it’s depressive! But nothing shows more how close you are, than when you cannot even be seen, yet you are clearly present. I like this scene. The tip of my toe goes into the freezing water. Slowly my clothes get wet, there is so much moisture. It’s good to sit here. Because you are here.