Kicsi láng!
Te annyit tudnál mesélni.
Hányszor bámultalak
merengve, semmibe veszve,
holtfáradtan, kétségbeesve.
Meglehet egészen jól ismersz engem.
Beléd nézek és számtalan
emlék tódul a fejembe.
Végtelen esték, hosszú várakozások.
Vacsorák. Szerelem. Dalok.
Képek. Papírok. Könyvek. Hangok.
Kicsi láng!
Egészen jól átlátsz már engem.
Hányszor figyeltelek céltalanul
lassú órákon át,
csakhogy teljen már az idő.
Múlt is, meg nem is.
Fogytak a gyertyák sorra
a kis lángod alatt.
De mi maradtunk.
Sokat tudnál mesélni valóban:
Vad találkozásokról,
hideg kiábrándulásról,
gyakori türelmetlenségről,
teljes feladásról.
Nyugtalan álmodozásról,
közömbös némaságról,
fáradhatatlan kutatásról.
Kicsi láng!
Te őrzöd mindezt nekem.
Akárhányszor összefutunk,
szótlanul ömleszted elém
képek kavargó sorát,
melyeknek tanúja voltál.
Jó tanu vagy, meg kell hagyni.
Csendes. Figyelő. Pontos.
Csak úgy vágod az arcomba
közös kalandjaink tömkelegét,
mikor egymásba botlunk valahol:
Elégetett bogarak marokszámra,
hőtől deformálódott kiskanál,
pohár aljára száradt forrócsoki…
Ragyogó pillantás,
kitörő kacagás,
felszabadult sóhajtás,
kimondhatatlan élvezet.
Kicsi láng!
Te vagy az egyetlen,
aki mindezt ismered.

Photo by Andres F. Uran on Unsplash