– Ma eléggé össze vagyok zavarodva, Azt sem tudom hol áll a fejem. Mintha semmi nem működne abból, amit eddig tanultam a keresésedről. – nyöszörgök fájdalmasan, de pusztán az, hogy Veled beszélek valahogy enyhíti ezt a nyomást.
– Ki akarod tanulni az én keresésemet, mint valami szakmát, mi? – fordulsz felém tettetett felháborodással.
Csak mosolygok, mert tudom, hova fogunk kilyukadni.
– Már megint úgy viselkedsz, mintha megérthető lennék. Engem nem lehet kiismerni, csak megismerni. Te mégis folyamatosan jegyzetelsz, figyeled a viselkedésemet, hogy aztán megfelelően tudj „működtetni”.
Ez azért belémhasít. Igen, a Mindenhatót úgy kezelem, mint egy gépet. Ki akarom ismerni melyik gomb mire való, hogy aztán a maximális „teljesítményt” produkáljam. Bocsáss meg, hogy még mindig nem úgy bánok veled, mint egy személlyel, hanem mint valami tárggyal. Ami a birtokomban van, én irányítok és az én felelősségem, hogy kihozzam belőle a legtöbbet. Ez annyira gáz. Pedig én szeretlek. Valahol mélyen belül.
– Tudom. Ne engedd, hogy Felismerés helyét Bűntudat vegye át. Felismerés szabadságot hoz, Bűntudat pedig még inkább korlátoz, rá hallgatva arra sem leszel szabad, amire eddig szabad voltál. Mivel tudod, hogy mennyire nem helyénvaló, amit teszel, így inkább nem kockáztatsz és meg sem moccansz. A Bűntudat nem én vagyok. Én a Felismerés vagyok.
– Amikor rájövök, hogy valami nagyon nem okés, akkor csak szomorú vagyok miatta, nem? – sóhajtok hangosan és látványosan, biztosítva téged a zavartságomról.
Na jó, akkor szerinted minek kell követnie a Felismerést?
– Semminek. Ráébredsz, hogy nem ez vagy, mert nem ennek teremtettelek, és kész. A Felismerés annyit jelent, hogy rájössz: ez nem te vagy, és már nem is teszed többet a a torz önképnek megfelelő torz cselekedetet (bűnt), mert nem felel meg annak, akinek tudod magad.
– Jaj, ez nagyon nem fér az eddigi képbe. Akkor Bűntudatnak mi a szerepe?
– Mondtam, hogy az nem én vagyok. A Felismerés az én személyemnek az egyik oldala, az is Én Vagyok.
Ekkor megborzongok. Mindig hihetetlen, amikor kimondod, hogy Vagyok. Fúú. Összerezzenek. Még így is, hogy olyan távolról érzékellek.
Te ezt valamiért viccesnek találod. Felnevetsz.
– Ez a nevem. – huppansz le egy korhadó, mohákkal tarkított fatörzsre – Na, de ne szaladjunk ennyire előre!
– Ajjaj, ebben még több van, mint gondoltam… ebben a név dologban.
Erre megint felkacagsz.
– Ha tudnád, hogy mennyi!
Most olyan vagy, mint egy nagytesó, aki olyasmiről beszél a húgocskájával, amit úgysem fog felfogni, de sebaj, addig is élvezi a kicsi lány lebilincselt figyelemét.
Ekkor valami olyat teszek, amiről nem is sejtetettem volna, hogy már szabad vagyok. Egyszer csak felpattanok a fatörzsről, ahol eddig ücsörögtünk, és az öledbe pattanok. Persze te már rég vártad ezt biztosan. Csak magamban fut ez végig, miközben te a lehető legnagyobb természetességgel segítesz fel az öledbe. A gondolatomra nem is reagálva folytatod:
– Szóval Bűntudat nem tőlem van, mivel a bűn következménye. Tehát nem származhat tőlem.
– De lehet Bűntudat nélkül felismerés?
– Hogyne! A Felismerés van mindig előbb. Az Ószövetségben kihagyhatatlan volt a Bűntudat, hiszen nem volt eltörölve számukra a bűn. Még jó, hogy egy részükről létező dolognak a tudatában voltak. Csakhogy számodra nincs bűn, mert megsemmisítettem. Te egy bűn nélküli világban élsz. Átvittelek az én szerelmes országomba.
Erre felvonom a szemöldököm. Már megint valami olyan jön, amit nem tudok teljesen befogadni. Téged persze ez abszolút nem zavar, és már én is kezdem megszokni, hogy újra és újra ilyen helyzetbe kerülök. Igen, megérteni nem tudlak, csak megismerni.
– Ne akarj, kérlek, valami olyannak a tudatában lenni, ami már nincs. Értsd meg, hamarabb lett megsemmisítve, minthogy ráébredtél volna. Azért volt valóság a bűn számodra eddig, mert nem ismerted fel, hogy már el van törölve. A Felismerésnek ez a lényege. Rájössz, hogy már nincs. Hol lenne itt helye a Bűntudatnak? Valami olyannal azonosítani magad, ami már nem is létezik! A Bűntudat az ellenség műve. Abban az illúzióban tart, mintha a kereszt nem történt volna meg. A Bűntudat megtévesztés. Az ellenség becsap azzal, hogy elhiteti veled valamiről, ami nincs, hogy van, és hogy az még meg is határoz téged. Nem túl bölcs dolog engedni, hogy valami olyan dolog határozzon meg, ami nem is létezik.
– Mi az, hogy nincs bűn? Dehogy nincs!– fakadok ki. Mostmár teljesen össze vagyok zavarodva. De valahogy érzem, hogy Igazság keresztülárad mindazon, amit mondasz.
– Tudod, van az a régi könyv, amiben egy Pál nevű forma ír erről. Gyanús, hogy igaza van…- veted oda, elfojtott mosollyal az orrod alatt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ironikusan is tud beszélni a Mindenható. Közben rajongó ragyogás az arcodon. Valahogy ezek a rápirításnak hangzó megjegyzések annyira telve vannak szeretettel, hogy őszintén szórakoztatnak engem is, holott az én tudatlanságom van kifigurázva.
– Az, hogy számodra mi a valóság, és mi az abszolút igazság, az két külön dolog. Amiben hiszel, az a valóság számodra. Csak vigyázz, mert ha nem az Igazság az, amit saját valóságoddá teszel, akkor lesznek meglepetések, amikor eltörlök mindent, az Igazságon kívül. Az Igazságon kívül minden illúzió. Még akkor is, ha az számodra valóságos, mert hiszel benne.
Most tudom, hogy ez nem csak a bűnre vonatkozik, hanem sok minden másra is, amit még csak fel sem foghatok.
– Te vagy az, aki fenntartod a bűn illúzióját az életedben azáltal, hogy hiszel benne: bűn-tudatú vagy. Felismered az Igazságot és az szabaddá tesz. Mert rájössz, hogy az igazság az, hogy szabad vagy, csak mivel még nem tudsz róla, nem is élhetsz vele. Ezért vagyok én a Felismerés. Rámutatok, hogy a te saját magad által fenntartott valóság – vagyis az illúzió, amit a hiteddel éltetsz -, mennyire nem egyezik meg az igazi Valósággal, ami az Igazság. Amikor felismered ezt az Igazságot, automatikusan szabaddá válsz.
Érzem, hogy szavaidnak sokkal nagyobb súlya és mélysége van, mintsem befogadhatnám, ez kissé frusztrál. Hirtelen ráébredek, hogy a Mindenhatóval beszélgetek az Igazságról. Ez elég király azért. Minden történés és mondat olyan, mintha egy fátyol lenne rajta; csak egy részét tudom megélni vagy befogadni. Egy jelentéktelenül apró szeletét.
– Bármikor beszélhetsz velem, bármiről. -nyugtatgatsz, hiszen eléggé felkavar, hogy alig tudom megélni azt, ami épp történik velem: veled beszélek. Ez számomra tökéletesen természetes, ugyanakkor valahogy fantasztikusnak is kellene lennie, úgy vélem. Mindemellett valamiért én csak magától értetődőnek és kissé távolinak élem meg ezeket a párbeszédeket.
– Bármiről? -foglak szavadon, mintha meggondolatlanul ejtetted volna el ezt a merész felajánlást.
Most néhány ötlet felmerült bennem, hogy a bármi keretein belül mikről lehetne még csevegni az Örökkévalóval. Például, érdekes lehetne, valami nagyon földi dologról beszélni veled. Vegyük mondjuk a színharmóniákat, elvégre azokat is te teremtetted…