– Szeretnék közel lenni hozzád! Akarok őrülten beléd szeretni! Annyira kevés az, amit eddig megismertem belőled. Lennie kell többnek! Én akarom a végételen kiismerhetetlen mélységedet. Remélem, be fogsz ebbe vezetni, mert magamtól nem tudok mélyebbre menni.
– Nem mered hallani a hangomat, mivel azt hiszed, hogy nem megy ez neked, vagy valami akadályoz ebben. Azt gondolod most messze vagy ahhoz, hogy érzékeld! Én mondtam már neked, hogy mindig pont ott vagyok, ahol te vagy! Ha távolabb mész, akkor megyek veled oda is. Miközben te azt hiszed, hogy elkóboroltál tőlem, én pont ugyanott vagyok: benned. Azt érzed, hogy eltávolodtál, így nem tudunk kommunikálni, de én ugyanúgy beszélek. Beletörődtél, hogy ebben az állapotban nem érinthetlek meg, de én ugyanúgy az ölemben tartalak. Én kicsi Csacsikám! – vonod magadhoz az arcom vigasztalóan, hogy aztán belefúrhassam a válladba – Bevetted, mi? Hogy nem vagy már olyan közel, már nincs a fejed a vállamon? Kérlek, ne hidd el többé! Ahogy a múltkor mutattam neked, míg felfelé futsz a végtelen lépcsősoron a trónhoz, hogy találkozz velem, bármelyik lépcsőn megpihenhetsz, én lejövök hozzád, hogy melléd üljek. Bármelyikre! A legalsóra is akár. Emlékszel, Dávid szerint, ha a seolba költöznél, akkor is az én jelenlétemben találnád magad. Óriási hazugság, hogy oda süllyedhetsz, ahol már én nem vagyok. Lehetetlenség. Megvan a hatalmad, hogy kizárd az én jelenlétemet azzal, hogy nem hiszed el, hogy veled vagyok, de ez a maximum, amit tehetsz. Én soha nem megyek sehova, mert mindenhol jelen vagyok. Legfeljebb teremthetsz az elmédben egy zugot, ahol nem vagyok, és beköltözhetsz az elhagyatottság illúziójának magányába, de ténylegesen mindig a jelenlétem közepében létezel és ezen semmi nem változtathat soha.
Ahol most vagy, az nem egy kitérő, nem egy vargabetű, vagy zsákutca, hanem az utazásod egyik igen fontos szakasza. Talán a legmeghatározóbb abból a szempontból, hogy milyen mélyre fogsz majd menni a megismerésemben – hallom a hangodat rezegni belülről, mert még mindig itt vagyok, a mellkasodra szorítva a fülem.
– Miért van az, hogy a megváltás alapvető következményeit is ilyen lassan fogom fel? Olyan dolgokat, amelyek mindenkinek természetesek? – emelem fel a fejem.
– Nekem ez tetszik, hogy néha a legegyszerűbb felismeréseket is csak lassan értetem meg veled, és mindeközben már ismersz legbelsőbb titkaim közül is párat. Gondolod, hogy te túlságosan máshogy ismersz meg, mint a barátaid? Engem ez kifejezetten gyönyörködtet. Miért ne vezethetnék valakit ilyen kifacsart módon? A megigazultságot még nem feltétlenül érted, de tudod, hogy milyen közel lenni a szívemhez. Engem ez nem zavar. Nekem ez kifejezetten tetszik, hogy ilyen vagy. Furának érzed, hogy bizonyos szempontból rohansz előre, de van még egy sor alapvető dolog, amit még nem raktunk benned helyre. Nincs ezzel semmi baj, nehogy azt hidd, hogy nem szabad szárnyalni ezek nélkül az alapok nélkül. Önmagában a kegyelem szépsége, hogy egy kevés belőlem ilyen sokra elég! Milyen kevés megértéssel milyen messzire jutottál! – emelsz ki az öledből és magad elé tartasz, hogy büszkén végignézhess rajtam – Most viszont az ellenség megkeresi az elméden az összes rést és belépési pontot a hazugságok számára, ezért lehetőségünk lesz mindet betömni. Ez a fő oka a rázós szakaszoknak az utadban. Elvehetném a hiányosságok felismerésével járó kellemetlenséget, de megkerülhetetlen, hogy a hazugságoknak ezek az erődítményei felszámolódjanak benned, ha a teljességben szeretnél járni. Ígérem, hogy amikor felsóhajtasz, hogy nem tudod tovább kezelni a nyomást, akkor fel fogom rólad emelni ezt az intenzitást, mert nekem nem az a célom, hogy szenvedj. Nem én okozom ezt a kényelmetlenséget, olykor gyötrődést, ugyanakkor ez része a folyamatnak sokszor, mert annyira ragaszkodsz a torz énedhez, hogy fáj, amikor meg kell válnod egyes részeitől. Én csupán eleget teszek annak a kívánságodnak, hogy ne maradjon az ellenségnek semmije benned és olyan bensőségesen tapasztalhass meg engem, ahogyan csak lehet. Ezt a kérést komolyan veszem én ám! – húzod össze a szemöldököd tettetett szigorral.
– Te mindig kételkedsz az összes ajándékban és kijelentésben, amit kaptál. Azt hiszed ez biztonságossá teszi a hallásodat, ezért mindent megkérdőjelezel. Kérlek, ne akadályozd magad! Majd én megvizsgálom, hogy igaz-e, én értek az ilyesmihez. Miért nem hagyod rám, ha nem vagy biztos valamiben? Miért kezded el kielemezgetni mit hogyan érzékelsz, kritikával utat nyitva a hitetlenségnek, bizonytalanságnak és kárhoztatásnak? Ha éppen szakadék szélére kószálnál valami megtévesztéssel, én vállalom, hogy elkaplak – neveted el a mondat végét miközben hátraborzolod a hajam.
– Jézus, annyira köszönöm, ami most történik! Mennyi menő dolog van a Királyságban: erő, csodák, megtapasztalások! Az egészet fel akarom fedezni. Leginkább a közepére, az esszenciájára vagyok kíváncsi az Életnek benned, nem akarom elvesztegetni az éveimet valami felszínes részében. Néha azt látom, hogy a legszellemibb emberek is csak körberágják a kakaós csiga száraz ízetlen szélét, és valamiért a legfincsibb közepét otthagyják. Mindent fogadok, amit csak akarsz adni, de mindenek előtt szeretnélek a legbensőségesebb módon ismerni!
– Olyan közel vagy hozzám, amilyen közel engeded magad. Ez pedig attól függ, hogy mennyire tudod, hogy meg vagy váltva és nincs köztünk távolság. Most szeretném tágítani az ismeretedet, hogy a megtapasztalásokat ne arra használd, hogy eljuttasd magad arra az állapotra, amikor végre méltónak tartod magad bármire is. Nem arra vagy teremtve, hogy csak valami nagy élmény miatt érezd magad közel. Én azt akarom, hogy egyszerűen azért éld meg, hogy méltó vagy és szeretett vagy, mert ez az igazság. Gyönyörű volt ez a korszak, amikor mindenféle megnyilvánulás során arra jutottál, hogy közel vagy és szeretlek. Élveztem, hogy újra és újra meggyőzhettelek erről. Nekem tetszett, hogy mindegy volt hogy mit és hogyan teszek, csak akartál valamit belőlem. Fantasztikus volt. Ugyanakkor én igazából nem a végtelen mínuszból akarlak végre nullára zárkóztatni. A közösségünk lényege nem egy hiány pótlása, nem a fájdalom kiegyenlítése, hanem a teljesség. Az összes szellemi megtapasztalás a mindenen felül van, hab a tortán. Atyám neked adott engem és velem együtt mindent. A jelenlétem érzékelését, kedves élményeit nem fájdalomcsillapítóként szeretném adni, hanem ajándékba a teljességen felül, nem úgy, hogy csak ezek miatt látod magad kevésbé szerencsétlennek. Érted? Nem azért akarom dicsőségemet újból mutatni, hogy végre tűrhetően legyél és embernek hihesd magad. Nyilván amikor megtapasztalsz engem, jobban is érzed magad, hiszen a jelenlétem hordozza azt a kijelentést is, hogy ki vagy. De én azt szeretném, ha megértenéd, hogy nem kell minden nap előröl bizonyítanod, hogy te elég közel vagy. Az is méltatlan hozzád, hogy csak ezután érezd magadat alkalmasnak arra, hogy hallj és láss. Megengedheted magadnak, hogy értékes és boldog legyél minden feltétel teljesítése nélkül! Nem azért váltottalak meg, hogy azután te kitalálj egy újabb feltételes rendszert, ahol a velem töltött idő lesz a fizetőeszköz. Én csak veled akarok lenni! Nem azért, mert anélkül vége mindennek, hanem mert ez a valóság, ha megéled, ha nem: egyek vagyunk. Örülök, hogy hozzám menekülsz az elmédben kavargó káosz elől, és hogy jól érzed magad velem! Jólesik, amikor akarsz velem lenni. Azonban meg szeretném veled értetni: nem azért van minden rendben, mert újra és újra meglátogatlak különböző módon. Még csak nem is azért, mert látsz vagy hallasz szellemben. Azért van minden rendben, mert meg vagy váltva! Mert közel vagy végleg és örökké! Olyannyira, hogy elválaszthatatlanul egyek vagyunk, ha hiszed, ha nem. Nem jó neked, hogy az határozza meg mennyire vagy a jelenlét tudatában, hogy valamilyen módon megtapasztaltad-e. Én is akarom, hogy olyan mélyre menj az egységünk megélésében, ahol még nem járt senki, de ez erősen akadályozva van, amíg a találkozgatásainknak kell kirángatniuk téged a méltatlanság és elhagyatottság gödréből. Érted? Azt akarom, hogy velem legyél tele. Ne a velem való találkozás élményével! A kapcsolatunk örökre tökéletes, hiszen egymásban élünk, és nem azért, mert most éppen átéltél valamit belőlem, vagy akkora tűz öntött el a szobádban, hogy véged volt. Nem! Nem! Arra vágyom, hogy azért legyél jól, érezd magad méltónak, szabadnak és közel hozzám, mert tudod, hogy ilyen vagy igazából és nincs szükséged arra, hogy bármi külső tényező – akár szellemi élmény – elvezessen ide. Amikor egy különleges megtapasztalását mutatom meg az egységünknek az a mindenen felül van, hiszen a Minden már a tied. A többi csak hab a tortán. Az én jelenlétem megnyilvánulásai, mindenféle szellemi jelenségek nem többek ennél: Ajándékok. Nem az identitásod kialakítására szolgálnak és nem is túlélési eszközök.
Szeretném, hogy tele legyél velem, még pedig úgy, hogy ráébredsz, hogy itt és most tele vagy velem! Állj meg újra és újra, és keresd meg ezt a pontot magadban: Nincs szükségem semmi többre. Meg vagyok váltva, minden rendben van, mert én és Te egyek vagyunk! – veszel egy mély levegőt és bemutatod, hogyan lehet ezt a legegyszerűbben megtenni: Megállsz egy pillanatra csendben. Figyelem a tekinteted. Egy ideig mintha kutatnál valamit belül magadban, aztán teljes nyugalommal elhelyezkedsz abban, amit megtaláltál.
– Ennyi – húzod össze a válladat pajkos mosollyal. – Hidd el nekem, ez nagyon megéri! És rettentően vicces is, mert az egész világ máshogy néz ki erről a helyről, beleértve saját magadat is. Akár ébredhetsz is ebből a pozícióból.
Nem arra teremtettem a különböző kapcsolódási pontokat velem, hogy aztán azon keresztül zárkóztasd fel magad. Ettől függetlenül én nagyon élvezem bárhogyan is legyünk együtt! Nehogy engedj a kárhoztatásnak, hogy akkor még nem is igazi a kapcsolatunk emiatt. Odáig vagyok azért, hogy jössz, és mindegy hogy és miért, de akarsz engem – fordulsz felém teljes rajongással a szemeidben. – Felejtsd el Atyád házát! A szépségedet a király kívánja! – súgod a fülembe.
Egy darabig megáll az idő. Engedek ennek a vonzásnak. Hagyom, hogy szeress egy röpke pillanatig.
– Jelenleg még van egy listád arról, hogy mi kell ahhoz, hogy közel legyél hozzám. Jól vagyok, mert ma volt x megtapasztalás, pipa. Láttam egy látomást, pipa. Végre éreztem ezt és ezt, pipa. Amikor sikerül teljesítened a listán felsoroltakat, akkor azt mondod, hogy elég közel vagyok Istenhez, jó úton vagyok. Érted? Ez egészen sok teret hagy az ellenségnek a manipulálásra, és ezt ki is fogja játszani minél inkább elhagysz minden más módot a beteljesedésre az egységünkön kívül. Egyrészt ez egyáltalán nem a te hibád, másrészt pedig te is ellenállhatsz annak, hogy felismerést hozzak és megváltoztassalak. Szeretném, ha tőlem kérdeznéd meg, hogy elrontottál-e valamit, és nem magadat vizsgálgatnád. Írtó jó tanár vagyok! Nyilvánvalóan rengeteg dolgot csinálsz „nem jól”, de mi a jó? Senki sem jó rajtam kívül. Ezt felejtsd el! Az egész arról szól, hogy felismertetem veled, hogy mi nem vagy, ki nem vagy, és ebből kifolyólag mi az, amit már nem muszáj tenned. Rádöbbenni a hamis identitásra nem szükségszerűen fájdalmas és a legkevésbé sem megszégyenítő. Amikor ráébresztelek valamire, abban nincs vádlás, nem érzed szerencsétlennek magad, vagy úgy, hogy csalódást okoztál magadnak és nekem, mert megint nem haladsz olyan sebességgel, ahogy kellene, hanem örülsz, hogy rájöttél mitől vagy szabad. Csacsikám! – igazítod meg a széltől, vagy az öleléstől elhajlott galléromat. Nem mintha az ilyesmi zavarna téged, inkább egy újabb okot találtál magadnak, hogy gyengéd lehess hozzám.
– Mivel a rossz érzések ilyen mértékben képesek akadályozni téged, óriási szükséged van arra, hogy meggyőzzelek, hogy ki is vagy igazából.
Elkezdtél rám vágyni, aztán rohanni és görcsölni, hogy minél többet megkapj belőlem. A velem való egység az nem erről szól! Inkább arról, hogy ajándékba megkaptál mindent. „Más nem fut és nem is jut sehová. Majd én futok és elérem.” – gondoltad. Aki nem tapasztalja meg, hogy ki ő valójában, a teljességét annak, akinek teremtve lett, az azért van, mert nem is tud róla, nem azért mert nem erőlködik eleget, hogy eljusson oda. Azt szeretném, hogy te se igyekezz, csak úgy fogadj el mindent ajándékként. Amikor kérdezik, hogy mi a titkod, akkor nem egy 13ooo oldalas listát rántasz majd elő, hogy miket csináltál egy áttörésért, hanem csak annyit mondasz majd: meg vagyok váltva. Tudom, nem teljesen érted még, Csacsika – simogatsz meg. – Majd meg fogod, nyugi. Most pont ezen dolgozom, hogy minden élethelyzeten keresztül kijelentsem ezt neked.
– Hát elég kemény zsákutca volt ez, amit bejártam, Jézus. Azért nem ez volt életem legszebb szakasza… – sóhajtok fel, ahogy az utóbbi hónapok küzdelmeire gondolok.
– A legtöbb problémát csak úgy lehet megoldani, ha engeded, hogy felismerést hozzak, mert önmagában a gond vagy nem létezik, vagy jelentéktelen részét képezi annak a nehézségnek, ami benned van. Legtöbbször csupán arra van szükséged, hogy láss, és nem arra, hogy valami külső dolog megváltozzon. Felismerés Én Vagyok, az én részem. A bűntudat nem én vagyok, hiszen azt a bűn szülte, ahhoz nekem semmi közöm. Én mindig csak arról fogok beszélni, hogy mi nem vagy többé. Sosem arról szól a felismerés, hogy: „Na, figyelj, itt rontottad el! Látod?” Én sosem fogok felhozni dolgokat azért, hogy neked kelljen rendbe raknod, és majd te kínlódj vele. Ez a Vádló módszere! „Ez még rossz, itt még össze kell kapnod magad!” Aztán kudarcot kudarcra halmozol, ahogy megpróbálsz olyan szentül cselekedni, amilyennek nem hiszed magad. Ez nem én vagyok! – jelented ki megkérdőjelezhetetlen keménységgel a hangodban. Esélyt se akarsz hagyni, hogy összekeverjelek a Vádlóval.
– Ha tudnád, hogy én milyen vagyok! – bámulsz sokatmondóan a távolba – Nyugi! Nem vagy lekésve semmiről. Nehéz valamiről lemaradni, ha örökké élsz! – rám mosolyogsz.
– Ezt olyan jó volt hallani. De tényleg, annyira szükségem volt erre! Úgy szeretem, ahogy beszélsz – dünnyögök elégedetten és kissé álmosan.
– Mi az, hogy ez jó volt? – sandítasz felém huncutul. – Örülök, hogy sikerült a Mindenhatót elismerni – kacsintasz.
– Nagyon szeretlek! Annyira király, hogy még rajtam keresztül is hajlandó vagy beszélni. Nem érzem valami jogosnak, hogy sehol nem tartok a legtöbb dologban, és mégis így beszélsz hozzám.
– Persze, hogy nem jogos! Hanem kegyelmes.
Összenézünk és ezen elnevetgélünk egy darabig. A bordádhoz kapsz, mintha már fájna a kacagástól.
– Vicces vagy ma nagyon!
– Nekem külön öröm, hogy emberként viselkedek veled – fújod ki magad, kezed még mindig az oldaladon. – Nekem jólesik ez az emberi lét. Annyira szeretek olyan lenni, mint te. Habár mindent megtehetnénk, mégis megszabunk bizonyos határokat magunknak és azokon belül működünk. Így jól látszódik, hogy a dicsőségünknek mennyire jelentéktelenül kevés része is mennyire végtelen.
Olyan boldog vagyok, hogy emberi szintre leredukálva magamat megmutathattam a világnak, hogy ez is több, mint elég. Erről szólt, mikor itt voltam a földön. Szinte nevetségesen lekorlátoztam magam és rendkívül élveztem.
– Azért elég menő vagy! – pillantok rád csillogó szemekkel, gyerekes rajongással.
– Ez elegendő volt, hogy megváltsam a világot! Érted, Csacsim? – tolod az orrom elé a tenyered. Dülöngélsz kicsit, mert annyit kacarásztunk már. – Ennyi elég volt, hogy a sötétség teljes erejét megsemmisítsem, miközben az összes hatalmamat, dicsőségemet, mindent, aki Vagyok, otthon hagytam. Mit szólsz hozzá? Belőlem a kevés is elég sok. Gondold el, hogy egy szavam elég volt a világ teremtéséhez…
– Szóval… – próbálok egy kicsit megkomolyodni a témánkhoz. Mondanom sem kell, sikertelenül.
– Még egy dolog: Azokat a gondolatokat, hogy mit kellene még csinálnod, hogy jobban benne legyél az akaratomban, mind nyugodtan törölheted. „Hát nem vágysz ennél többre?” – baráti sürgetésnek hangzik, közben a Vádló nagyon jól átfogalmazott megtévesztése is megbújhat benne, amikor úgy érzed, hogy neked még valamit ki kellene taposnod magadból. Amikor ezt elhiszed, akkor kizárod magad abból a kegyelemből, ami folyton a rendelkezésedre áll. Az ellenségnek egy célja van, hogy valamiért ne éld meg azt, aki eredetileg vagy. Azon van, hogy add fel az igazi önmagad, aki számára nincsenek korlátok, mert az egész világ az övé. Gondolkozz és cselekedj úgy, mintha nem lennél megváltva. Nyeld be azt az ötletét, hogy már nem vagy olyan közel velem, mint régen. Ennyi. Ha erre rávesz, akkor még évekig, vagy akár egy életen át, nem mersz az lenni, akinek teremtettelek.
– Olyan fura ez a lassú megváltás… Mármint hogy én megtérés környékén nem tapasztaltam semmit ezekből. Most pedig fokozatosan kóstolgatok bele, minthogyha éveken át születnék újjá.
– Én szeretem ezt, hogy az újjászületésnek minden mozzanatát egyenként megélhetem veled. Lenyűgöz, hogy a legapróbb kis lépése, felismerése a megváltásnak átír téged teljesen, és én ezt belőled nézhetem. Naponta gyönyörködök ebben.
Van egy titkom. Amikor ezt befogadod, egyszerűen szétáradok és kirobbanok belőled! Ideje megtapasztalni a szabadságot velem! – suttogod a fülembe játékosan, bár aligha sejtem mire céloztál.
– Én vagyok a hangod. Mármint fura, hogy helyetted is én mondom ki a mondatokat.
– Fordítva van ez: én szólok helyetted. Ideje hozzászoknod, mert sokat fogunk beszélni – böksz oldalba bolondosan. – Szóval nem biztos, hogy te vagy a legmegfelelőbb csatorna? – húzod fel a szemöldököd. – Én ezt eldöntöttem. Nekem tetszik, ahogy rajtad keresztül mutathatom be magamat. Elhiheted, előre tudom, hogy mi az, amit ki fogsz szűrni és nem tudsz átadni, mert nem mersz vagy nem vagy képes rá. Ez engem annyira hidegen hagy. Egy szavam elég volt a teremtéshez, ezúttal is elég, ha annyi átjön sértetlenül. Most pedig rád korlátozom magam. Nekem ez egyáltalán nem lealacsonyító, még ha emiatt elveszne vagy torzulna is bármi az üzenetemből. Persze, hogy megjelenhetnék és mindenkinek a fülébe üvölthetnék én magam. Az egész teremtett világ nem tehetne semmi mást, csak meghajolna. Hm? – tárod szét kérdőn a karod. – Nekem ez örömöt okoz, hogy annyira kevés belőlem, amennyi rajtad keresztül átszivárog, alkalmas arra, hogy megváltoztassa a világot. Ez nekem nagyon tetszik. Annyira jó! – szorítod meg a karomat izgatottan.
– Általában addig szoktál elmenni, amíg a Vádlás el nem bátortalanít. Ideje annak, hogy a korlátlanságba lépj! Sokszor, amikor eltántorít a Vádló, azt te úgy nevezed, hogy a Szent Szellem vezetése. Pedig az nem az. Az én iránymutatásom mindig a szabadságomban történik. Azt szeretném, ha szabad lennél bármit, bárhogy, bármikor csinálni. Ki és belépni. Elkezdeni és befejezni bármelyik részét az elhívásodnak – szúrod közbe valami későbbi eseményre vonatkozóan, ezért nem is próbálom megfejteni.
– Nagyon szeretlek. Nem, nem! – rántasz vissza, ahogy elfordítanám a tekintetem. – Nem úszod meg azt a részt, amikor csak arról beszélek, hogy mennyire szeretlek. Szóval… – fordítod az arcod felé az arcomat, hogy ne kerülhessem el a szemeid. – Mindenestől gyönyörű vagy, Kicsi Hercegnő. Ma is tökéletes vagy nekem.
Nem igazán tudom befogadni ezt. Ég az arcom. Ahogy lehetséges, lesütöm a szemem. Nem merek rád nézni, valamiért fáj ez a szeretet és menekülnék előle. Eszembe jut egy sor gondolat, hogy miért nem élvezhetem az egységünket szabadon, mi minden akadálya van még ennek.
– Nem tudlak közelebb engedni… Túlságosan azon kattog az agyam, hogy mit kellene jobban csinálnom.
– Nem kell csinálni semmit. Engedd már el magad! – szólsz határozottan és végtelen megértéssel – A legjobb helyen vagy. Itt vagy velem. Ennél nem lehetsz közelebb hozzám, beszélgetünk és magamhoz ölellek. Mit akarsz még elérni? – nézel rám várakozva.
Nem igazán nyílok meg és ezt te is látod, bár egyáltalán nem zavartatod magad.
– Érzem, hogy nem tudsz most többet fogadni – engedsz el gyengéden. – Azért azt ígérhetem, hogy ez lesz a téma egy darabig. Arról fogok beszélni, hogy mennyire minden szempontból nekem való társ vagy. Egy tökéletes menyasszony méltó a vőlegény szerelmére, ugye? – folytatod, mintha nem is fájna neked, hogy nem nyitom meg magam teljesen előtted. Mindenesetre csalódott sem vagy. Tudod, hogy eljön a mi időnk.
Ahogy kellő távolságba helyeztem magam a Végtelen Szeretettől, még hozzáfűzöd:
– Itt lehetsz bármikor. Ez az ölelés kívül áll az időn, soha nem ér véget. A király szerelmese akkor megy be az uralkodóhoz, amikor csak akar, ez az ő privilégiuma. Ha nem lenne a felesége, nem járhatna be csak úgy. Érted? Mint Eszter. Pontosan ezekért az időkért kerültél a Király palotájába, mit több, a szívéhez közel.
Összenézünk. Tudom, hogy ebben egy egész kijelentés-csomag rejlik. Mára azonban nem tudok többet felfogni. Kicsit bánom, hogy nem engedtelek még közelebb magamhoz. Vajon miért van az, hogy mindennél jobban vágyom erre, és mégis ellenállok neki? – süvít át az agyamon, de a válaszra már nincs erőm.
– Most megyek, de maradj velem! Jó lenne minden közben érezni téged. Tudni téged. Nem akarok ki-be járkálni a jelenlétbe. Kérlek, ha egy dolgot megteszel velem kegyelemből, akkor legyen az, hogy megtanuljam, hogy ebből az ölelésből ne lépjek ki, hanem örökké maradjak itt. Vonzzál magadhoz, kérlek, mint egy mágnest, hogy ne is legyen más választásom, mint hozzád ragadni. Minden ellenállásom oldódjon fel a te végtelen vonzásodban!
– Ámen! – nézel rám búcsúzóul rajongó szemekkel.